Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-07-18 / 29. szám
6 -m 2010. július 18. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Az operák operája JÖTTEK A HARANGOK Nagy László iszkázi emlékházánál Perzselő júliusi nyár. Fenyőfa-kapitány mellett a falu legszélső fehér háza: Nagy László szülőhelye. Nézem a kitárt ablakokat, s várok. Talán kijön a költő, s bot nélkül, hóna alatt füzet verssel és rajztáblával elindul, mint hajdan, első útján Pápa felé. Leülök az árok partján, belélegzem földek nehéz illatát: vágják az aranybarna búzát, az aratók fölé súlyos napkorong zuhan, szinte eggyé olvad fű, fa, virág, ember, állat. Kinyitom a megkopott könyvet, és versét olvasom: Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? (...) S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra! Az udvaron vén körtefa fogadja a vándort. Nyikorogva panaszolja a kerekes kút; a nyár kiitta az utolsó csepp vizet is. Vár az emlékház. Falán frissen megkoszorúzott dombormű. Fejet hajtok én is: egy pillanatra fölidézem a tündökletes költőt. Eltűnt a régi paraszti világ, de mindent megörökített a betű, a gondolat, az emlékezés, a vallomás soha nem múló ereje és szépsége... Ágy, szekrény, megfakult fényképek, könyvek, gyerekkori rajzok, festmények, verskéziratok a felújított szobákban, nagy szeretettel elrendezve. De itt a gyalupad is, a felkötött csizma, a bárd, a lószerszámok, kötőfék, cséphadaró, a létra: képzeletben odatámaszthatjuk, ha csillagtornyában meg akarjuk látogatni a rég halott költőt. Bolgárok ajándékozták és építették fel a napsugaras mennyezetű rodopei szobát, ahogy nagy összefogással varázsolták újjá Nagy László szülőházát. Jártam itt akkor is, mikor elhagyott és gazdátlan volt minden. Most kiöltözve az ünnepre: fehér falak, sötétbarna kapu, levágták a füvet. Minden a költőt dicséri. És köszönti, hogy nyolcvanöt éves lett! Mert Nagy László nem halt meg. Szelíd sugárzással hódít ma is. Sokan emlékeznek rá otthon is, Iszkázon nagy szeretettel emlegetik Lacit: „Áldott jó gyerek volt” - mondja egy fekete kendős nénike. „Híres ember lett, de mindig előre köszönt.” Leülök egy padra, talán Nagy László is pihent rajta. Hamvadó cigarettával a kezében odatelepedett a kedves öregek mellé, s hallgatta egyszerű szavukat. Talán ma is élne, ha otthagyja a zajos, fojtogató fővárost, és lejön ide: verset ír és rajzol a gyógyító csöndben. A világ minden tájáról jönnek látogatók az emlékházba. Mindenki szereti. S ennél többet a költő se kívánhat. ■ Fenyvesi Félix Lajos ► Mozart Don Giovanniját nagy sikerrel mutatták be júniusban a miskolci nemzetközi operafesztiválon. A Prágai Nemzeti Színház előadása azért is figyelemre méltó, mivel a darab ősbemutatója is az „arany városban” volt. A mű két évszázada arat példátlan sikert... Mindenkinek vannak elérhetőnek és elérhetetlennek tűnő szellemi vágyai; egyszer engem is megkérdeztek, milyen operaelőadást tekintenék meg a legszívesebben. Rövid gondolkodás után Muszorgszkij Hovanscsináját és Mozart Don Giovanniját jelöltem meg, az elsőt egy orosz, a másodikat pedig egy prágai operaelőadásban. „Az Úr görbékkel ír egyenest” bölcsesség a kívánságom teljesülésére is igaz: a New York-i Metropolitanben a szentpétervári Marinszkij Színház interpretációjában élvezhettem Muszorgszkij remekművét, a prágaiaknak pedig néhány hete a miskolci operafesztiválon tapsolhattam. A siker óriási volt, ez egyrészt a kiváló játéknak, másrészt magának a műnek szólt. A zenei közvélemény a Don Giovannit az operák operájának tartja. A spanyol Don Juan históriája először egy 16. századi sevillai krónikában bukkan fel, irodalmi formába Tirso de Molina spanyol költő öntötte. Ettől kezdve a léha, élvhajhász hidalgó históriájából számos író és költő, köztük Dumas, Byron, Puskin, Maupassant, Shaw merített ihletet. A legmaradandóbbnak mégis Lorenzo da Ponte librettója bizonyult. A szövegkönyvíró és Mozart „páros csillagként” vonult be a zenetörténetbe, a librettista a nevezett művön kívül még a Figaro házassága és a Cosi fan tutte megszületésénél is bábáskodott. Da Ponte a lézengő ritter alakját részben magáról mintázta, hiszen korának ismert világfija volt. Teológiai tanárként indult neki a kontinensnek, később íróként, kiadóként, kereskedőként, impresszárióként próbált szerencsét. Londonból hitelezői elől menekült New Yorkba, és az Újvilágban szép kort ért meg. Legendaként mesélik a történetet, hogy New Yorkban a Don Juan premierjére egy toprongyos alak állított be, s mikor aprópénzt vetettek elé, a csavargó öntudatosan mutatkozott be mint az est egyik szerzője. A megrendült olasz társulat egy jutalomjáték teljes bevételéből alapítványt hozott létre, amelyből a szebb napokat látott Da Ponte tengethette öreg napjait. Más források nem támasztják alá a könnyfakasztó sztorit; az emigráns író minden bizonnyal olasz nyelvet oktatott a metropolisban. A kalandos élet kivételes tehetséggel járt együtt, az író vérében volt a dramaturgia. A Don Giovanniban tökéletesre sikerült a főhős jellemének csiszolata: mint egy velencei maszkabálon, az életművész lovag, a csábító, a grand-seigneur, a mindenkin átgázoló, a mulató, az árnyékától meg nem ijedő fickó álarca váltja egymást percről percre a címszereplő arcán. A forgatagban mégis kiviláglik Don Giovanni igazi tragédiája: nem tud megtartani emberi kapcsolatokat, nem ismeri fel az igaz szerelmet, s cinizmussal válaszol minden szépre. Mások a shakespeare-i hőshöz, Falstaffhoz hasonlítják, hiszen a híres „regiszteráriában” szolgája hiába sorolja fel a sok ezer elcsábított hölgyet, ez már a múlt, a jelenben rendre felsül a lovag. Partnerei tökéletesen kiegészítik figuráját. Életének legjobb ismerője, Leporello egyben ellentéte is: kisstílű, aprópénzért eladja a lelkét, de ugyanakkor jól eltanulta a körmönfontságot gazdájától. Mikor beteljesedik a mű alcíme, és a „a pórul járt paráznát”, Don Giovannit elnyeli a pokol tüze, csak egy percre riad meg, majd felkerekedik benne a kalandvágy, s „megyek a kocsmába, hogy jobb gazdát találjak” szavakkal szakad el a szomorkodó, triumfáló csapattól. A mozarti nemes gondolatokat, a tisztességet és a becsületet Donna Anna képviseli. Apja halála után életét a bosszú tölti ki, erre sarkallja vőlegényét, a csak szavakban hős Don Ottaviót. Ugyanakkor tudat alatt Don Giovanni rabolta el szívét, jellemére igaz az ősi mondás: „a szerelemet és a gyűlöletet gyakran csak egy hajszál választja el egymástól”. A sokoldalúan megrajzolt figurákat Mozart méltó zenével színezte ki. Az önmagában is remekműnek számító nyitány megadja a daljáték egész hangulatát. Az előjátéknak is megvan a maga legendája: a prágai bemutató előtti éjszaka néhány óra alatt vetette papírra a szerző. A függöny felmegy, s felhangzik a basszusok kedvenc bravúrszáma, a már említett „regiszterária”. A Zerlinát ostromló lírai dal: „Nyújtsd a kacsodat, kincsem” után a fergeteges bordal, a „pezsgőária” van soron. Zerlina áriája maga a megbánás. A vérszegény Don Ottaviónak a bécsi mester két remekbe szabott bel canto áriát komponált. Az utolsó felvonásban a Figaro házasságából kölcsönzött tánczenét a kormányzó vérfagyasztó megjelenése követi. Az együttesek, duettek, kvartettek tovább emelik az opus fényét. Az előadás nem kíván sok átrendezést, nagy díszleteket. Immár klasszikussá vált Joseph Losey 1979- ben bemutatott Don Giovanni-filmje. Az alkotó egy helyszínre, Palladio híres épületébe, a vicenzai Villa Rotondába helyezi a cselekményt, mégis mindvégig mozgalmas marad a mozi. Az 1787-es prágai bemutató fényes sikert hozott, a zeneszerző életének borongós korszakaiban is mindig szívesen emlékezett vissza e premierre. A bécsi előadás már csalódást okozott, a darab egy időre lekerült a repertoárról. Lorenzo da Ponte emlékirataiban jegyzi le József császár szavait: „Az opera isteni... de nem az én bécsijeim fogának való táplálék.” A szövegíró hozzáteszi Mozart szavait is. „Hagyjunk időt nekik, hogy megrághassák.” Valóban, a mű népszerűsége előadásról előadásra nőtt. Kevés zeneművet ismerünk, amelyről költők, filozófusok annyi szépet írtak volna, mint Mozartnak erről az alkotásáról. Soren Kierkegaard Mozart Don Jüanja című művében áradozik a darabról. Goethe Schillerhez írott levelében (1797. december 30.) számol be a látottakról: „...Az operával kapcsolatos reményét nemrégiben a Don Giovanniban tökéletesen beteljesülve láthatta volna, sajnos azonban az opera teljesen elszigetelt jelenség, s Mozart halálával dugába is dőlt minden kilátás valami ehhez hasonlóra.” A világ operaszínpadain a mű állandó repertoárdarabbá vált. Jellemző, hogy a miskolci bemutató után néhány nappal Nagyváradon az Állami Filharmónia is ezzel a művel zárta az évadot, Győrben a jövő évi bemutatóra készülnek. A prágai kezdet óta se szeri, se száma a kiváló előadásoknak. Marton Éva több feledhetetlen rendezésben és neves partnerrel alakította Donna Anna szerepét. A művésznő az Evangélikus Életnek így nyilatkozott: „Emlékezetes marad számomra az 1977-es bécsi Zeffirelli-rendezés, a címszerepet Cesare Siepi alakította. Mind a mai napig őt tartom a szerep legkiválóbb megformálójának: férfias volt, játékban és hangban is utolérhetetlen. Sokat énekeltem Ruggero Raimondival, Peter Schreierrel is.” Valóban, Siepit tartják az ideális hősnek, szerencsére sok felvételen csodálhatjuk meg hangját. Az 1954- es salzburgi fesztiválon nyújtott alakítását a filmszalag is megőrizte. A felvétel érdekessége, hogy a Kormányzó szerepében a neves magyar basszus, Ernster Dezső lépett fel. A rendezők is versengtek a darabért. Polgár László a nyolcvanas évek elején Párizsban a Don Giovanniban Leporellóként együtt dolgozhatott a korszak egyik legnagyobb hatású rendezőjével, Jean-Pierre Ponnelle-lel. A közös munkára így emlékezik: „Számomra a legjobb rendező volt, ő még ragaszkodott a tiszta forráshoz, a partitúrához. Sok rendező ma már csupán CD-ről ismeri a műveket... Ponnelle nagyon alapos munkát végzett, öt hétig próbáltuk a darabot, s a siker nem maradt el.” Az operabarátok a magyar színpadokon is számos kiváló előadást idézhetnek vissza. 1982-ig Don Juan címmel adták, ezután kapta vissza - az olasz nyelvű librettó alapján - a Don Giovannit. A Magyar Állami Operaházban a mai napig tíz színpadra állításban 493 előadást élt meg. Vidéken és koncertszerű előadásban is számtalanszor szerepelt műsoron. A leghíresebb bemutató a háború után Otto Klemperer nevéhez fűződik. A 20. század egyik legnagyobb karmestere az amerikai számkivetettség évei után Budapesten kapcsolódott be Európa zenei vérkeringésébe. Operaházi bemutatkozásául 1947. október 12-én és három év múlva búcsúként egyaránt e darabot választotta a mester, s összesen tizenkét alkalommal vezényelte. A Nádasdy Kálmán-rendezés énekeseinek névsora vetekszik az „aranycsapatéval”: Losonczy György, Székely Mihály, Osváth Júlia, Orosz Júlia, Gyurkovics Mária neve vonzotta a közönséget. Az 1982-es felújításnak már vegyes volt a visszhangja. A szovjet rendező, Jurij Ljubimov álmodta színpadra a darabot, a zenekart Fischer Iván vezényelte. A híres színházi szakember megelőzte korát, a közönség kevéssé értette képi és szimbólumvilágát. Mára ez az előadás is klasszikussá vált, s bevonult a magyar operajátszás történetébe. Végezetül miskolci élményeimet osztom meg az olvasóval. Klasszikus, kiváló operajátéknak lehettünk tanúi. Jelen előadás egy negyvenéves színrevitel felújítása. A neves díszlettervező, Josef Svoboda kulisszái egy barokk színházba vitték el a nézőket, a színtér körüli emeletes páholyokban játszódott a történet, s a jelmezek is korhűk voltak. A dinamikus rendezői koncepciót tapasztalt énekesi gárda valósította meg fegyelmezetten, a publikum egy percre sem lankadhatott. Az előadás egységes volt, mégis, az énekesi gárdából a férfiak vitték a prímet: a címszereplő Adam Plachetka számos díjjal és nemzetközi sikerrel a háta mögött érkezett Miskolcra. A fiatal énekesnek páratlan színészi és hangi adottságai vannak, ideális választás volt a szerepre. Plachetka méltó partnere volt a Leporellót alakító Frantisek Zahradnícek, hangszínük, játékstílusuk is tökéletesen összeillett. A mélyebb regiszterekben, úgy tűnik, nem szűkölködnek a prágaiak, a Masettót alakító Zdenék Plech is kiemelkedett szép basszusával, s élethűen személyesítette meg a mulya, bumfordi legényt. A hölgyek alakítását már kritika illeti: a Donna Annát megszemélyesítő német szoprán, Maida Hundeling wagneri hősnőt formált a tiszta érzelmű, becsapott leányból, s a duettekben az egyébként szép hangú lírai tenort, Otokar Kleint hangerejével rendre leénekelte a színpadról. A Donna Elvirát alakító Pavla Vykopalová kicsit fantáziátlanul, de korrektül oldotta meg feladatát, Zerlina szerepében Katerina Knézíková pedig inkább bájával, mint hangjával szolgálta az előadás sikerét. ■ Csermák Zoltán Színpadkép a Prágai Nemzeti Színház miskolci előadásából
