Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-11-28 / 48. szám
2 •« 2010. november 28. FORRÁS Evangélikus Élet ADVENT ELSŐ VASÁRNAPJA - ÉZS 55,6-11 „Az én igém... nem tér vissza hozzám üresen” Oratio oecumenica Kezdj bennünk újat, Istenünk! Advent küszöbén újítsd meg velünk kötött szövetségedet, érintsd meg szívünket, lelkünket. Hozz életünkbe megújulást, add az új kezdet lendületét és örömét. A téli hidegben és szürkeségben engedd felragyogni a te világosságodat! Melegedni, töltekezni szeretnénk a te közelségedben, jelenlétedben. Áldd meg, ég és föld Ura, az előttünk álló egyházi esztendőt. Minden munkánkat a te nevedben szeretnénk most elkezdeni. Munkálkodj bennünk és általunk, hogy épüljön a te országod már itt e földön is. Egyházunk feje, Jézus Krisztus! Könyörgünk most népedért, gyülekezeteinkért. Őrizz meg bennünket minden bajtól és veszedelemtől, gondviselő szereteteddel légy közöttünk. Tégy bennünket vidámmá, adj nekünk derűs szívet, és ajándékozz meg bennünket igazi örömmel. Ne engedj elcsüggedni, te légy vigaszunk a nehézségek idején. Ajándékozz meg minket naponként megújuló hittel, amely friss szellőként újít meg bennünket minden egyes napon, amelyet ajándékba kapunk ezen a földön. Hozzád tartozunk - taníts minket úgy élni, hogy erről tanúskodjanak gyülekezeteidben élő hitű szolgáid, akiket elhívtál és feladattal bíztál meg. Te légy egyházi, gyülekezeti életünk középpontjában, ne engedd, hogy elfelejtsük: te vagy az egyház egyedüli feje, érted és általad történik minden a közösségeinkben. Szentlélek Isten, erő és tanács Lelke! Jöjj, és eleveníts, újíts meg bennünket! Könyörgünk emberi kapcsolatainkért. Add, hogy a másikban ne ellenséget, hanem testvért lássunk. Add, hogy találkozásaink őszinték legyenek, engedd, hogy merjük lényünk legjavát ajándékozni minden kapcsolatunkban. Áldd meg családjainkat, ajándékozz meg az otthon melegével, meghittségével. Vezess és bátoríts minket, ne engedd, hogy bántsuk és megsebezzük egymást szavainkkal, indulatainkkal, tetteinkkel. Taníts bennünket szelídségre és alázatra, hogy nyitott szívvel mindennap készek legyünk a megújulásra, az újrakezdésre. Szentháromság Isten! Köszönjük, hogy a mögöttünk lévő esztendőben megőriztél bennünket. Köszönjük mindennapjaink megannyi apró csodáját, szereteted és gondoskodásod ajándékait. Köszönjük igédet, mely által ma is szóltál hozzánk. Köszönjük, hogy hívsz magadhoz és szólsz hozzánk akkor is, amikor a saját útjainkon járunk, és megfeledkezünk rólad. Köszönjük naponként megújuló kegyelmedet; szeretnénk élni és nem visszaélni bocsánatoddal. Köszönjük, hogy az adventi út elején elénk jössz, és megszólítasz, bátorítasz bennünket: keressünk téged! Urunk, szükségünk van rád! Jöjj közénk, ne rejtsd el arcodat előlünk! Taníts bennünket alázatra, hogy ne a magunk dicsőségét keressük, hanem egyedül téged dicsőítsünk minden jól felhasznált talentummal. Áldj meg bennünket, hogy az örök élet várományosaiként boldogan szolgáljunk neked életünk minden napján. Ámen. GöjLuther www.myluther.hu Most az új kezdés lehetőségét, az újjáteremtő Isten kegyelmét ünnepeljük. Mikor az utolsó falevél is lehullott, mikor már többet fázunk, mint nem, akkor elkezdhetünk ismét remélni. Reménykedni abban, hogy ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges. Minden adventben az isteni csodát várjuk. Várjuk, hogy a helyére tegyen mindent, mint édesanya a széthagyott cipőket és játékokat, egyszerű, gyors mozdulatokkal. Vagy talán nem is várjuk, egyszerűen csak tudjuk, hogy reggelre a helyén lesz minden. Ezeket a reggeleket a gyermek nem várja, nem reménykedik az eljövetelükben, nem sietteti, ennél mélységesen több, amit tud: el sem tudja képzelni, hogy nem úgy lesz minden, ahogyan lennie kell. Ez a gyermeki hit. Nincs vele gondja, nem törődik vele. Ez a nemtörődömség a hite, hisz oly természetes számára, hogy szóra sem méltatja. Neki más, fontosabb dolga van. Kavicsok és labdák, autók és dalok, falevelek és képek foglalják le gondolatait, veszik el idejét. Minden, ami ezt lehetővé teszi számára, az csak van, azzal nem kell törődnie, hisz nem az ő dolga. Ők, a gyerekek, akik nem várják a reggeli rendet, a kikészített reggelit, a tiszta ruhát, ők tudják, mi az igazi advent. Mert advent nem a várakozásról, hanem az eljövetelről, a megvalósulásról szól. Hogy történnek, és jól történnek a dolgok, különösen akkor, ha nem mi irányítunk. Esik az eső, süt a nap, és az Isten igéje nem tér vissza üresen. Szép is volt, amíg így voltunk vele mindannyian, de most már tudunk adventról, elmélkedünk róla. Már nem az elsőt éljük át, és szép lassan semmivé foszlott a gyermeki hit. A karácsonyi meglepetést felváltotta a kívánságlista, a nászajándékot a boríték. Kezünkbe vettük az irányítást, mi akarjuk megmondani, hogy miképpen kell minket megmenteni, hogyan kell megváltani ezt a világot. A jókívánságoktól már megfulladunk, ötleteink és megoldásaink csődöt mondtak. Egy ismerős testnevelő tanár mesélte, hogy egy gyerekeknek szervezett focikupán az egyik apuka túlságosan is belelendült a bíró szidásába (aki történetesen ez a tanár volt). Egy ideig tűrte, majd váratlanul megfordult, és a sípot a kiabáló apuka felé nyújtotta, mondván, hogy legyen ő a bíró, hisz nyilván jobban ért hozzá. Egyébként is épp szabad szombatját tölti itt, hogy az ő gyereke jól érezze magát. Erre nem számított a kiabáló, nem akart ő céltábla lenni, inkább elhallgatott. Mintha adventtel is ez lenne a helyzet. Kiabáltunk, kritizáltunk, kívánságokat mondtunk, de mikor a kezünkbe került az irányítás, megszeppentünk. Egy ideig örültünk a sípnak, először fújtuk, ha kell, ha nem, majd önfeledten kapkodtuk ki egymás kezéből, de egyre nagyobb lett a zűrzavar, egyre nagyobb a fejetlenség. Most már legszívesebben megszabadulnánk tőle. Hozzánk már hűtlen lettek a szavak... Most várjuk igazán, hogy jöjjön valaki, hogy ne koppanjon a szó üresen, hogy hulljon a hó! Tele vagyok kérdésekkel. Nyugtalanító, bosszantó kérdésekkel. Hogyan lehet egyáltalán elölről kezdeni bármit is, mikor szinte minden félbemaradt? Hogyan lehetne tiszta lappal indulni, mintha mi sem történt volna, hogyan lehetne csak úgy, egyszerűen azt mondani, hogy kezdődik az új esztendő, az új esztendővel pedig az új lehetőségek? Minden olyan szépnek hangzik, mégis nyugtalanít. Befejezetlenül maradt minden. Nem zártam le ügyeket, nem végeztem el vállalt feladataimat. Úgy hagytuk ott a múlt évet, mint a bevetetlen ágyat, mikor reggel elaludtunk. Majd ha visszajövünk délután, bevetjük, gondoltuk, de nem lett délután. Nem tudom úgy elkezdeni ezt az évet, mintha nem tudnék arról, hogy mi maradt ott. Néhány hete még gyertyákat gyújtottunk, nem felejtettem; most is látom magam előtt barátom arcát, hallom a szavát, pedig a nyáron eltemettük; látom magam előtt a fiatal lány mosolygós képét a koporsója tetején. Milyen új kezdésről beszélünk akkor? Kivel kezdjük ezt az újat, hisz ők már nincsenek velünk! Ha újat kezdek, mintha becsapnám őket. Terheim, fájdalmaim nem engednek, lelkiismeretem nem enged. Azt, ami mögöttem van, nem akarom még egyszer elkezdeni. Nem akarom a régi bűnöket, nem kell újra, semmi sem kell újra abból, amit tettünk. Azt az újat akarom, ami régen volt, gyerekkoromban. Hogy hulljon a hó, essen az eső, és ne térjen vissza az Úr igéje üresen! Nincs értelme küzdeni, erőlködni! Semmi látszata nincs a munkánknak! Hányszor és hányszor fakadunk ki A VASÁRNAP IGÉJE így! Minek erőlködni gyülekezeti újsággal, betűtípusokat válogatni, oldalakat szerkeszteni, képeket keresni, hogy minden jól nézzen ki, mikor olvasatlanul dobják a kukába? Minek előadókat hívni, koncerteket, kiállításokat, szeretetvendégségeket szervezni, mikor alig jönnek néhányan? Minek készülni az igehirdetésre, mikor nem veszik észre a különbséget, ha épp csak mondok valamit, vagy ha napokig gyötrődöm a szöveg fölött? Semmi értelme tanítani. Csak ülnek, beszélgetnek, játszanak, nem tartják fontosnak, nem hallgatnak az igére, nem gondolkodnak egy-egy érdekes kérdésen, feleslegesen jártatom a számat. Semmi értelme. Hatszor, nyolcszor vagy ki tudja, hányszor leülni, beszélgetni a fiatal párral az esküvő előtt, hogy aztán az utcán meg se ismerjenek, ha köszönök, csak néznek, esetleg mormolnak valamit - ez kell? Nincs értelme küzdeni! A ciprus helyén tövis, a mirtusz helyén csalán nő. Essen már az eső! Milyen természetű az idő? Ciklikus, mint az évszakok, a nappalok és éjszakák, vagy épp ellenkezőleg, az idő egy bizonyos pontról indulva egyenes vonalban halad végcélja felé? Augustinus azt mondja, minden jel arra mutat, hogy az idő körben forog, mint a természet; egyetlen tény mutatja az ellenkezőjét: hogy Krisztus egyszer született. Az emberi mókuskerékből, az állandó értelmetlenségből, az állandó harcból, a szüntelen bűnbeesésből csak az egyetlen Jézus a szabadítás. Az emberi haszontalanságot szimbolizáló sziszifuszi hegyet az isteni kegyelem elhordja, széttapossa. Vagy a lehulló hó betakarja. ■ Ócsai Zoltán CANTATE is sejtett: Jézus útja a kereszt irányába vezetett. Énekünk szerzője ezért fordítja figyelmünket bűneink felé: rámutat arra, milyen nagy szükségünk van a megváltás művére. Hirdeti nekünk, hogy Krisztus áldozata által békült meg Isten a világgal. Advent idején azért adunk hálát, mert mennyei Atyánk elkészítette számunkra ezt a szabadítást. Énekünk utolsó versszaka buzdít minket, hogy nyissuk meg szívünket a közeledő Úr előtt, mert ő hoz új hajnalt, vigasztalást és reménységet. Ez a gondolat vezet el bennünket a második adventig. Figyeljük meg, hogyan emeli ki a fő mondanivalót a dallamvezetés! Akár egyik, akár másik melódiát vesszük alapul, a csúcsponton ezt a szöveget énekeljük: „Ó, drága Jézus, kérlek, / Te mutasd meg magad. ..” Ez adventi várakozásunk lényege! S ha odalapozunk 505. énekünkhöz, amelynek dallamára énekeljük a 141. éneket, ezen a helyen az alábbi sort olvassuk: „Egy jobb hazába vágyom, / hol üdvöm elnyerem...” így kapcsolódik össze a két ének üzenete: advent és a második advent. A „jobb hazát” - Isten drága ajándékaként - Jézus földre jövetelével kapjuk meg, aki (az eredeti német szöveg szerint) fáklyaként világítja be utunkat a célig: mennyei Atyánk örök országáig, ahol végre színről színre láthatjuk meg őt. ■ Vető István Mint fogadjalak téged, világ reménységét? ► Az új egyházi év első hetének éneke, a Mint fogadjalak téged már szerepelt a Cantate rovatban: a Gyülekezeti liturgikus könyv bemutatásának részeként, az Evangélikus Élet 2009. évi 29. számában olvashattak Paul Gerhardt énekéről, amely mindkét énekeskönyvünkben megtalálható, de más-más dallammal (EÉ 141, illetve GyLK 805). Az ott közölt részletes elemzést ezért nem ismételjük meg, hanem új összefüggésekre mutatunk rá. Az EÉ 141 Melchior Teschner dallamát - Már búcsút veszek tőled (EÉ 505) - rendeli Gerhardt verséhez (ez a költemény a földi életből Jézushoz vágyódást fogalmazza meg). De találunk még egy szöveget erre a dallamra, amely szoros kapcsolatban áll adventtel. Az Én lelkem, útra készülj (EÉ 209) a virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulást mutatja be: ez az evangéliumi olvasmánya advent első vasárnapjának is (Mt 21,1-9). A hármashangzatra épülő, nagy ívű dúr dallam már az első sor végén eléri az oktávot, utána pedig még feljebb lendül. A strófa második fele fokozatosan, arányos lépésekben ereszkedik a záróhangra. A GyLK 805 Johann Crüger szerzeményét vezeti be a magyar evangélikus köztudatba: az ének Crüger híres énekeskönyvében, a Praxis pietatis melicában jelent meg 1653-ban. (Gerhardt és Crüger munkakapcsolata a berlini Nikolaikirchében az egyháztörténet ritka szerencsés egymásra találásai közé tartozik.) Crüger dallama nagyszerűen illik Gerhardt versének bensőségességéhez. Világos dúr hangneme és többnyire lépegető sorai könnyen énekelhetővé teszik. A srófa (megismételt) első fele finom ívet ír le a kvintig, majd visszatér az alaphangra. Az 5. sor - az „Ó, drága Jézus, kérlek” felkiáltásnál - hirtelen kvartlépéssel fellendül az oktávra, és a domináns hangnembe tér ki: ez a dallam indulati csúcspontja. A többi három sor újra kisebb hangterjedelemben mozog, és fokozatos ereszkedéssel éri el a záróhangot. Zenetörténeti érdekesség, hogy Gerhardt költeményének első hat versét Dietrich Buxtehude Wie soll ich dich empfangen kantátája (BuxW.V 109) az említett koráldallamok felhasználása nélkül dolgozza fel. ■ Ecsedi Zsuzsa Két advent között - az igaz Bíró köszöntése Sokszor elgondolkodom, hogyan választották ki annak idején az énekszerzők, hogy költeményeiket melyik dallamra énekeljék a gyülekezetek. Meggyőződésem, hogy a megfelelő szótagszámon túl más szempontok is előtérbe kerültek. Mai dallamunk inkább temetéseken hangzik el: „Már búcsút veszek tőled, / Te múlandó világ.” (EÉ 505) Erre a melódiára énekeljük advent első vasárnapjának énekét. Gyülekezeti liturgikus könyvünk lehetővé teszi, hogy ez az „ellentmondás” ne zavarja adventi áhítatunkat, és Johann Crüger dallamával közli ugyanezt az éneket (GyLK 805). Hadd bátorítsam mégis a Testvéreket: birkózzunk meg az énekeskönyvben található szöveg és dallam feszültségével, és fedezzünk fel általa új üzenetet! Gyakran beszélünk arról, hogy két advent között élünk. Az evangéliumokból megismerhetjük Jézust, akit várva várt Isten népe. Tudjuk azonban, hogy küldetése majd az utolsó napon teljesedik be, amikor „újra eljön ítélni élőket és holtakat" (Apostoli hitvallás II. hitágazata). Ez a várakozás határozza meg a hívő ember gondolkodását, szavait és cselekedeteit. Az egyházi esztendő kezdetén tehát várjuk a „világ reménységét”. Énekünkben azt kérjük, hogy felkészülésünk méltó legyen ahhoz, aki érkezik. Mindenekelőtt az örömteli köszöntés hangzik el ajkunkról. Mi már tudjuk azt, amit a jeruzsálemi bevonulást ünneplő tömeg még nem
