Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-11-28 / 48. szám
EVANGÉLIKUS HETILAP 75. évfolyam, 48. szám ■ 2010. november 28. ■ Advent 1. vasárnapja Ára: 250 Ft „A protestáns bírálók általában nemcsak azt vonják kétségbe, hogy Jézus a mi korunkban közvetlen módon szólhat valakihez, hanem azt is nehezményezik, hogy Vassula az általa 1986 őszétől 2003 végéig szinte naponként - évekig térden állva - lejegyzett több ezer üzenet elenyészően csekély hányadában nem Jézus, hanem a mennyei Atya vagy Szűz.Mária és Szent Mihály főangyal szavait tolmácsolja.” Tudósítás egy különleges „író-olvasó” találkozóról W 5. oldal „Az 1910-es években ezer lélek élt a faluban, akiknek nagy része evangélikus volt. 1948-ra 300 fő alá csökkent a lélekszám, míg a 2000. évi népszámláláskor már csak 76-án vallották magukat evangélikusnak.” Bikácsi hálaadás... W- 14. oldal Új egyházi év - új szemüveg W 3. oldal Dunai békehullámok bajor partokon W 4. oldal Vallási néprajzi konferencia W- 5. oldal Az örök Isten beszéde magyarul W- 6. oldal Kiadós munka mellékhatásokkal ^ 11. oldal Katalinként az evangélikus bálban W 13. oldal Mustból bort Id. Tessedik Sámuel alakját idézték fel Békéscsabán ^ Nemcsak tollal, korbáccsal is tanított a legendás lelkipásztor. A békéscsabaiak pedig megalkuvást nem tűrő tanítása mellett egyik templomukat is köszönhetik idősebb Tessedik Sámuelnek, akire születésének háromszázadik évfordulója alkalmából emlékeztek az egyházi esztendő utolsó hétvégéjén. A tudós lelkész személyiségének jelentőségét, a helyi közéletben betöltött szerepét jól érzékelteti az a tény, hogy az évfordulós ünnepségek megszervezésének feladatát - az evangélikus egyházközség mellett - magáénak érezte a városi önkormányzat, a helyi szlovák kisebbségi önkormányzat, a Csabai Szlovákok Szervezete, valamint a Békéscsabai Városvédő és Városszépítő Egyesület is. SEMPER REFORMANDA „Az első eljövetelkor Isten félelmes sűrű-fekete felhőben érkezett, tűzzel, füsttel, dörgéssel és harsonaszóval, oly döbbenetesen, hogy Izrael fiai rémült félelemmel mondták Mózesnek: »Te beszélj velünk, és mi hallgatunk; de Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk.« Akkor a törvényt adta nékik Isten. A törvény félelmetes: nem szívesen halljuk. A törvény rettenet a lelkiismeretnek, úgy hogy az ember sokszor szinte kétségbeesik tőle. De volt második eljövetel is: a Krisztusé. Nem félelmetes, hanem szelíd. Nem döbbenetes, mint az Ótestámentomban, hanem irgalommal teljes. Nem a magasban dördül meg szava, hanem emberré alázkodik. A Sinai-hegyen rettegni kellett tőle, karácsonykor örülni lehetett néki, ott mennydörgés kísérte, itt angyalének. Ott harsonaszóval jött, itt szánakozással: ott rémület, itt vigasztalás, öröm és szeretet. Ott ezt halljuk: »Mindaz, ami a hegyet érinti, halállal lakoljon«, itt pedig maga üzeni: »Mondjátok meg Sión leányának: Imhol jő néked a te királyod.« Lám ez a különbség a törvény és az evangéliom között. A törvény haragot és gyűlöletet szül, az evangéliom pedig kegyelmet ad. A Sinai-hegy alatt Izrael fiai hallani se kívánták Isten szavát, most pedig nem tudunk betelni vele, olyan édes az. Azért ha félelem vagy fájdalom gyötör, ne a Sinai-hegyre menekülj, hogy a törvény cselekedeteiben keress menedéket, hanem fordulj az evangéliomhoz. Mert csak az evangéliom szól így: »Bűneid meg vannak bocsátva, eredj el, s többé ne vétkezzél!«" H Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) November 20-án a békéscsabai városháza patinás dísztermének közönsége énekszóval kezdte a rendezvénysorozatot. A résztvevők együtt énekelték azt az ősi szlovák éneket, amellyel a békéscsabai lutheránusok több évszázadon keresztül Isten áldását kérték, mielőtt munkához vagy éppen ünnepléshez kezdtek. A helyi Boleráz citerazenekar fellépését követően Cserei Pál, a városvédő egyesület elnöke kiemelte, hogy arra a személyre emlékeznek most, aki azt tanította meg a békéscsabai népnek, miként kell tisztességesen élni. Ando György, Békéscsaba Megyei Jogú Város Szlovák Önkormányzatának elnöke emlékeztetett arra, hogy amikor a szlovák ősök szekereikkel megérkeztek a mai városháza helyére, rögtön tudták, hogy itt kell letelepedniük: iskolát, templomot építettek, lecsapolták a mocsarakat, termővé tették a földet, és mindenkit szeretettel befogadtak. „Sose feledkezzünk el azokról, akik fáradoztak azért, hogy nekünk otthonunk legyen” - intett a kisebbségi önkormányzat elnöke. „Az idősebb Tessedik Sámuel (1710-1749) Puhóban (szlovákul Púchov) született, és áldásos tevékenységet folytatott az Alföldön” - idézte előadása elején a Szlovákiában is számon tartott lelkész szülőhelyén látható emléktábla feliratát Ondrej Risian. A felvidéki település jelenlegi pásztora felvázolta Tessedik korának társadalmi-vallási konfliktusait, mindazt a szellemi, filozófiai és teológiai hátteret, amely a nagy lelkész későbbi munkájára hatással volt. A szlovákiai vendég felidézte Comeniusnak (1592-1670), a huszita gyökerű családból származó cseh-morva filozófus-pedagógusnak az alakját is, akit a felvidéki evangélikusok saját gondolkodójukként tiszteltek. ^ Folytatás a 3. oldalon Adventi naptárunk ■ Füller Tímea Amióta a gyerekeink „tárgyalóképesek” vagyis két-három éves koruk óta, adventi naptárral készülünk az ünnepre. Nem, nem arra az A4-es formátumú, többnyire Mikulás-mintás, huszonnégy csokifalatot tartalmazó kis valamire gondolok. Ma, amikor a legtöbb kisgyerek naponta kap édességet, ezt meglehetősen soványka készülődésnek tartom. Meg picit rövidnek is éreztem azt az időt, amelyet fordítani lehet rá. Szóval kitaláltuk a magunk változatát. Saját adventi naptárazunk. A gyerekek minden napra kapnak egy feladatot és egy ajándékot. Az ajándék lehet közös kirándulás, egy szép gyertyafényes vacsora, csillagséta (erre ilyenkor nem is kell késő estig várni), reggelre stílusos új hímzés vagy textilfestett virág a blúzukon, egy szép ceruza vagy toll, valami kedves apróság és persze olykor édesség is. Ezeknek örül kicsi-nagy, de az igazi kaland a dologban a feladat. Amit mindenki külön-külön kap: minden napra mást személy szerint minden gyerek. Ez persze nem is olyan egyszerű. Mert öt gyerek az öt gyerek, és ugye mindenki más és más. A legkisebbek még csak ilyen feladatokat kapnak: „Köszönj szép hangosan” „Edd meg egyedül az ebédedet” „Húzd fel ügyesen a cipődet”. De nagyon komolyan erőt vesznek magukon, és megteszik, amire amúgy képesek. Hozzáadják azt a kis erőfeszítést, amelyet hétköznap, ugye, nem mindig van kedvük... És persze különösen kedves dolog végignézni, hogy nemrég még a legnagyobb volt akkora, mint most az ötödik, az idei adventben pedig már ő biztatgatja a legkisebbet: „Gyerünk, Misuka! Hajrá!” A kicsit nagyobbak között van, aki már megír egy képeslapot valamelyik távol lakó szerettünknek, bevásárol, cipőket tisztít, vagy port töröl a könyvespolc egy részén. A legtöbb aranyos dolog persze itt adódik. Elég egy kis bambulás, és ők önállóan hozzálátnak a feladathoz, én meg csak bámulok, hogy milyen hamar megtelik egy szép borítékos karácsonyi lap, pedig csak egyetlenegy „szót” írtak rá: azt, hogy „áldottszépkarácsonytkívánunknektekkülönösenkislucánakakutyátokatmegpusziljukmertcukianna” És hogy a háznak mekkora területét be lehet teríteni ezzel a kétpolcnyi könyvvel, ha az ember igyekszik?! Meg: jé, mennyi fekete cipőnk lett hirtelen! Igaz, mind kicsit csíkos, de mi ez a gyerekhez képest! Szóval náluk különösen figyelnem kell. Lehet, hogy ők az én adventi feladatnaptáram. A nagyocskák már beteget, időseket, templomból el-elmaradozó magányos néniket látogatnak, sütit visznek sokat rohanó családoknak, vagy feladnak egy csekket, csomagot - nem hirdetik ki, hogy kinek -, és rengeteg mézeskalácsot sütnek. így kóstolgatják a gondoskodás ízét. Mostanra van egy kollégistánk is, ő már más körökben mozog. Először kicsit aggódott is: hogy fog ő most már adventezni? Csak vártam, magamban mosolyogva, hogy rájöjjön, és elgyönyörködtem benne, ahogy rácsodálkozott: mindenütt emberek vannak, és mindnek szüksége van arra, hogy szeressék. Az egyik így érti, a másik úgy, számtalan a variáció, és nem mindenhol a mi feladatunk segíteni, de akad, ami ránk vár. Egy jó szó, egy békülő ölelés, egy vigasztaló-együttérző mozdulat, egy komolyabb odafordulás, meghallgatás vagy egy szívből jövő imádság, egy mosoly, hogy lássa: észrevettelek, és ugye, tudod, hogy gondolok rád. Idénre már három nagylányunk lett olyan önálló, hogy új rendet vezettünk be. Mindenki -anya is - kapott egy köteg papírt, hogy felírjon rá huszonhat nevet (ennyi ebben az évben az adventi nap), azokét, akikre külön szeretne gondolni ebben az időszakban. Imádsággal, figyelemmel, ajándékkal, azzal, amire éppen a másiknak szüksége van. Az első néhány lap természetesen könnyedén, gyorsan megtelt: apa, anya, testvérek, barátnők. És persze jó érzés is volt, hogy itt most azért mindnyájunk neve felkerült ennyi cédulára, hiszen nekünk is szükségünk van arra, hogy különösen kedvesek legyünk időnként valakinek, még akkor is, ha az az illető amúgy is, „hivatalból” szeret bennünket. De aztán csak megállt a toll a kezükben. Nem is olyan könnyű hirtelen ennyi nevet összegyűjteni.- Anya, nekem mondjál te, nem tudok többet írni magamtól - jelentette be a legkisebb nagy. De nem adtam olyan könnyen a tanácsot.- Várj, legyél csendben, imádkozz, figyelj - nyugtatgattam. És valóban. Alig telt el egy óra, a lányokat nagy halom összegyűrt papír előtt találtam.- Nem fért rá mindenki - magyarázták -, most csoportosítottunk. Látod: mama és papa, Linda és Robi, Tamás és Márk - sorakoztak a párosok. Kis idő múlva a középső még hozzáfűzte:- Meg aki aktuális. Végül záradékképpen a legnagyobb megtoldotta:- Bár aktuális, ha észreveszem, máskor is. Vagyis próbálom. Az év végi hajrában - amit az év eleji, év közepi, őszi és miegyébféle hajszák közé még beszorított a világ idénre - örülök, hogy naponta legalább egyszer megállhatunk egy kicsit élni. Mert senkinek sem könnyű, a munka tornyosul, a tanulnivaló sok, és annyi az elvárás, mégis: itt vagyok, Jézus. Te eljöttél a földre, hogy mindig elérhető légy a számomra. Ajándékként neked ajánlom most fel magamat. Hadd legyél másoknak is elérhető rajtam keresztül.
