Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)

2010-11-14 / 46. szám

Evangélikus Élet PANORÁMA 2010. november 14. *• 9 Utcai halál Benyhe János emlékére méljek, hogy békés polgártársaimat, kiket tovább is megvédelmezni gyön­ge vagyok már, legalább a háború iszonyatától megszabadítsam azáltal, hogy föltétlenül leteszem a fegyvert. (...) Ezen alkalommal őfölsége a cár nagylelkűségébe vetem bizodalmá­mat, hogy (...) egy mélyen megszo­morodott nemzetet, mely az ő igaz­­ságszeretetéhez folyamodik, nem fog ellenségei szilaj bosszúvágyának védtelen kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagám leszek annak'ál­dozatja.” Hiába is, Görgeyn hosszú évtize­dekre rajta maradt a vád: áruló. Egészen addig, mígnem 1884-ben Klapka György, a komáromi hős és több száz honvédtiszt memoran­dumban tette közzé a pesti lapok­ban, hogy ők bizony nem tekintik árulónak. Amúgy furcsa egybeesése a sors­nak, hogy a honvédhadak főparancs­noka élete legnagyobb katonai diada­lának, vagyis Buda bevételének az év­fordulóján halt meg. Ugyanebben az évben, tehát 1916-ban halt meg a csá­szári hadak főparancsnoka, vagyis I. Ferenc József is, akit akkor már évti­zedek óta megilletett az apostoli ma­gyar király titulusa. És akkor most nézzük Rázga Pál pozsonyi evangélikus lelkész törté­netét, akiről annyit már említet­tünk, hogy vádaskodás nélkül, emelt fővel ment a vérpadra. Tud­ni kell róla, hogy nem sokkal a szabadságharc kitörése előtt a Po­zsony megyei esperesség lelkészei és családtagjai számára nyugdíj­intézetet létesített. 1846-ban így prédikált a szószékről: „Erőm, te­hetségem a tied, szeretett gyüleke­zet; életem azonban a hazámé!” Nem csoda tehát, hogy 1848-ban részt vett a pozsonyi nemzetőrség fel­állításában, amelyet aztán Stúr és Ho­­dza rabolva pusztító szlovákjai ellen vetettek be. A balul sikeredett schwe­­chati csata előtt több száz pozsonyi önkéntest verbuvált a honvédsereg számára. Ekkor találkozott Pozsony­ban Kossuthtal, a Schwechat felé tartó seregben pedig Görgeyvel, aki akkor a magyar hadak centrumának volt a parancsnoka. Itt szolgáltak a pozsonyi önkéntesek is. A császár 1848 decemberében indította meg az ellentámadást, Po­zsony nem sokkal később elesett. So­kan elmenekültek, de Rázga Pál maradt. Nem hagyta magára a gyü­lekezetét. Izgatás vádjával állították haditörvényszék elé, amely halálra ítélte. Kivégzése előtt így imádko­zott: „Uram, ha lehetséges, vedd el tőlem a szenvedés kelyhét, de ne az én, hanem a Te akaratod szerint! Itt állok előtted, Uram, szemben a ke­lő nappal, s végigtekintek éltemen. Fájdalom vesz körül, de a lelkem nyugodt. Megáldok mindent, amit a szemem lát. Áldom Pozsony lakó­it, drága közösségemet, áldom sze­gény, vétlen gyermekeimet, áldom szeretett nőmet, áldom a császárt - azokat is megáldom, akik elítéltek. Áldom drága hazámat, s kívánom, hogy mielőbb szabad és szerencsés legyen!” ■ Jezsó Ákos Nem gondoltam, hogy egy szép őszi napon, épp az 1956-os forrada­lom októberi ünnepnapján távozik közülünk. Tele tervekkel és ma­kacs életszeretettel. Bizton hihettem én is: szikár, fiatalos termetével, nyolcvanadik évén túl is éber szel­lemével még sokáig fog dolgozni. Az írószövetség székházába siet­tünk, ahogyan annyi éve már, a Bajza utca sarkán találkoztunk. Si­etett, mindig elöl, hogy le ne késsük a Himnuszt, a közös éneklés férfi­as örömét. Már láttuk a kapu előtt várakozókat, a rég látott barátokat, mikor a „távcsöves puskával célzó” halál szíven találta! Pillanat alatt arc­ra bukott, holtan feküdt az arany le­velekkel teleszórt járdán. (Hiába élesztették a közelben járó mentő­sök, csak a döbbenet maradt a szombat délelőttben.) Benyhe János, az ELTE spanyol tanszékének tanára, az Európa és Corvina Kiadó szerkesztője, a fran­cia, spanyol és portugál irodalom fordítója az utóbbi időben magyar anyanyelvűnk szószólójaként for­dult olvasóihoz. Dohogó és Új do­hogó című köteteiben a nyelvápo­lás közösség- és nemzetmegtartó jelentőségét hangsúlyozta. Finom szövésű írások ezek, tele művelő­déstörténeti utalásokkal, minden­napi életünkkel, halálig rajongva szeretett szülővárosa, Hódmezővá­sárhely emlékeivel, a Bethlen Gábor Refor­mátus Gimnázium su­gárzó évtizedeivel... Az egyre nehezebb körülmények között te­vékenykedő Magyar PEN Klub megújításán szorgoskodott; írta jegy­zeteit a Heti Válaszba, ott volt a jelentősebb irodalmi rendezvénye­ken. Mindent tudni akart, mindenre kíváncsi volt. És - mondhatni, pihenésképpen - for­dított fáradhatatlanul. F. G. Lorcát, J. Amadót, Maupassant-t, Borgest és újrafordította Cervantes hatalmas regényét. A magyar irodalomban évtizedek óta várt Cortázar-művet: a Sántaiskolaként a köztudatba be­vonult nagyregényt az elmúlt évben fejezte be. Csak fájlalni tudjuk, hogy utolsó tervét, a dél-amerikai irodalom másik kimagasló alkotá­sát, a brazil Joáo Guimaräes Rosa prózaremeklését, a Grande Sertäo: Veredast nem tudta átültetni ma­gyarra, s ezzel beteljesíteni kivéte­les életművét. És még valami, amit kevesen tud­nak, mert szerényen erről is hallga­tott. Az Eötvös-kollégiumot, ahol ta­nult, kiadók műhelyszobáit, ahol dolgozott, gyakran elhagyta egy­­egy operaközvetítés kedvéért. Fiata­lon szenvedélyes vágy fűtötte, hogy énekes lehessen. Szépen zengő hang­ja, érthető szövegmondása az egyik legnépszerűbb külföldi nagykövetté tette Brazí­liában. Látjátok feleim szürn­­tükhel, mik vogymuk. Isa pur és homu vo­gymuk. A nyolcszáz esz­tendős Halotti beszéd jutott eszembe, mikor ott álltam, tehetetlenül, elgáncsolt élete mellett. Ezek a tiszta és irgalom nélküli szavak zuhan­tak rám a vérző arcú időben. De a tragikus halál mögött föltá­madt Benyhe János teljesnek mondható élete. Föltámadt a jeles fordítóé, a munkában szorgos em­beré. Sőt így ragyogott föl a magyar hazafié is, aki mai elsilányult vilá­gunkban példaadó férfi. A szét­szaggatott Magyarország, a kis ha­za nála a legfontosabb erkölcsi ka­tegória volt. Ezért élt, ezért fárado­zott hosszú és gazdag életében. Betölthetetlen űrt hagyva maga után: ilyen enciklopédikus tudású irodalmár nem születik egyhamar mifelénk. ■ Fenyvesi Félix Lajos elrejtett fegyvereket, majd így élesz­tik újjá a forradalmat. Ez a terv persze megvalósíthatat­lan volt. Állig felfegyverzett szovjet csapatok, megerősített ÁVH, Mun­kásőrség mindenütt! Ezeknek a fiata­loknak egyszerűen nem volt veszély­vagy félelemérzetük. Azt sem tudták, jogilag mit jelent, amit elkövetnek. Mindezt persze az ellenük folyó el­járásban nagyon felfújták. Főként a rendőr elvitelét kiáltották ki súlyos bűnténynek - még azt is a fiatalok­ra fogták, hogy meg akarták ölni. Ké­sőbb Vekerdi Elek maga állt ki értük: tanúsította, hogy nem akarták bán­tani, még cigarettával is megkínálták, és egy utcasarkon elengedték. Ennek az lett a következménye, hogy lefo­kozták, és el is bocsátották a rendőr­ségtől. .. Ebből is látszik, hogy ekkor­ra már eldöntötték a dolgok végkime­netelét. Pétert és társait perbe fogták, ti­zennégy vádpontot hoztak fel elle­nük. A legelső így hangzott: a népi demokratikus államrend elleni fegy­veres szervezkedés vezetése - ez már önmagában elég volt akkoriban egy halálos ítélethez.- Mit lehet tudni a tárgyalásukról?- Mielőtt erre válaszolok, hadd mondjak el egy rövid történetet, amit egy magas rangú bírótól hallot­tam, és ami jól illusztrálja az akkori úgynevezett igazságszolgáltatást! Egy Tutsek Gusztáv nevű bíró, aki a for­radalom megtorlási pereiben két­száz embert ítélt halálra, és több ezer évet osztott ki büntetésként, egy ha­lálra ítélt ember tárgyalása után el­ment meginni egy kávét. Odalépett hozzá az illető védőügyvédje, és ki­fogásolta, hogy a tárgyaláson nem mondhatta el a védőbeszédét. Tutsek erre megkérdezte: „Miért, maga azt el akarja mondani?” „Igen, szeret­ném” - felelte az ügyvéd. Erre a bí­ró benyúlt a zsebébe, elővette a tár­gyalóterem kulcsát, odaadta neki, és azt mondta: „Itt van a kulcs, menjen be a tárgyalóterembe, aztán mond­ja el...” Hát ez volt akkor a jogrend. Ugyan milyen esélyei lehettek ilyen körülmények között a bátyá­méknak?! A perükön részt vevő népbíráknak nem is volt jogi vég­zettségük - többségük az 1919-es Ta­nácsköztársaság veteránja volt. Egyébként zárt tárgyalás volt, amin nem Péter volt az elsőrendű vádlott, A Péterről készült utolsó fotó hanem egy Blaski József nevű társa. Kivétel nélkül mindenki halálos íté­letet kapott, de csak Péteren hajtot­ták végre. Blaski József ma is él. Igaz ugyan, hogy Péter valamiért védeni próbálta őt, magára vállalt olyan dol­gokat helyette, amiket nem is ő kö­vetett el. A sorsa aztán azzal pecsételődött meg végleg, hogy azt mondta a tár­gyaláson: ő mindig becsületesen pró­bált élni, és ha kiengedik, továbbra is becsületesen fog, de hangsúlyozta, hogy neki van igaza, és azok, akik olyan ítéletet fognak hozni, mint amilyet ő vár, aljas hazaárulók.- Vajon tisztában volt ezeknek a szavaknak a súlyával abban a hely­zetben?- Az ügyvédje figyelmeztette őt elő­re, de hajthatatlan volt: nagyon utál­ta azokat az embereket. Nem akart meghalni, de nagyon utálta őket.- Önök, mint a családja, mennyit láthattak abból, ami Péterrel tör­ténik?- Nem sokat. Még beszélőre sem járhattunk hozzá. A Gyorskocsi utcai börtönben volt. Egyszer látogathattuk meg egy alagsori helyiségben tíz perc­re - akkor még nem tudtam, ez lesz az utolsó alkalom, hogy élve látom. Tárgyalás előtt állt, le volt fogyva, el­gyötört volt, szomorú volt. A beszél­getésünk csak előre megszabott for­mulák szerint zajlódhatott, mert az ügy nyomozótisztje, Fenyvesi, aki so­kat gyötörte őt, végig ott állt. Egyszer álszent módon, apáskodóan meg is ve­regette a hátát, de Péter ösztönösen el­rántotta magát: gyűlölte őt. Emlék­szem, hogy anya azt mondta neki: „Pe­tikéin, vigyázz magadra, légy jó fiú, ta­lán egy rövid börtönbüntetéssel meg­­úszod!” Erre Péter odavetette: „Itt egy rövid büntetés? Akkor inkább a halál!” Sajnos ez így is lett... A tárgyalás március 19-én volt, utána anya idegösszeroppanást ka­pott. Emlékszem, hogy március 22- én felhívtuk az ügyvédet az Apostol utca sarkán lévő telefonfülkéből a ke­gyelmi kérvény miatt. A nővérem be­szélt vele, és egyszer csak kiesett a ke­zéből a telefon. Képtelen volt meg­szólalni, de nem is volt rá szükség, én is hallottam, mit mond az ügyvéd: „Asszonyom, fogadja őszinte részvé­temet, az ítéletet végrehajtották..."- Soha nem jutott eszébe, hogy ezek után disszidál?- De, egyszer. Egyébként Pétert is figyelmeztették még 56-ban, hogy legokosabb lenne elmennie Ameri­kába, mert tudnak a Széna téri sze­repléséről. De ő nem ment. S végül én sem, bár azért nekirugaszkodtam: voltak rokonaim Bécsben és Ameri­kában, akik mondták, hogy tudnának munkát szerezni. 1966-ban, amikor a helyzet már annyira megenyhült, hogy lehetett útlevelet kapni, ki­mentem Bécsbe, de ott nem olyan körülmények fogadtak, amilyenek­re számítottam, így meggondoltam magam, és vissza is fordultam. Mi­vel összesen egy hónapot voltam kint, távollétem nem számított disszidálásnak, így nyugodtan vissza­jöhettem.- A kedvezőtlen bécsi helyzet volt az egyetlen ok, amiért végül mégsem ment?- Nem, erős honvágyam is volt. Egy hónap nem sok idő, de már annyi alatt rádöbbentem, hogy ne­kem így nincs hazám. Meg aztán ak­koriban még úgy volt, ha egyszer el­ment valaki, nem jöhetett vissza. Anyám már elveszítette az egyik fi­át - hogy tehettem volna meg vele, hogy a másik is elhagyja? Visszajöt­tem, beilleszkedtem, fodrász lettem, szép életem volt és van, nem bántam meg a döntést. Ha mentem volna, nem az lennék, aki ma vagyok. Jöhet­nék haza Amerikából, hogy na, az én bátyám volt Mansfeld Péter!... De itt maradtam, szeretem a hazát, és ápo­lom azoknak az emléket, akik az életüket áldozták azért, hogy ma szabadon élhessünk.- Ilyen nehéz családi örökséggel miként gondolkodik a hitről?- Keresztény ember vagyok, hi­szek Istenben. Ha templomban va­gyok, mindig átszellemülök. Sokat je­lent számomra, hogy Edina lányom március 20-án született, Péter már­cius 21-én halt meg... Biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen, és van­nak még más ilyen dátumok is az éle­temben, amelyek ennyire szimboli­kusan egybeesnek. Azt az élményt ugyan nem adta meg nekem Isten, hogy együtt legyek nagypapa Petivel - pedig most összejárhatnánk, vihet­nénk együtt az unokákat uszodába -, de biztos volt valami célja, hogy így alakult. Úgy hiszem, hogyha a vele történtek csak egy kis szöget is tud­tak ütni a kommunizmus koporsójá­ba, akkor már nem volt teljesen hi­ábavaló a halála. ■ Vörös Virág á Budapesti ^óvárosi bíróság **épbf róságl T»náraa. Tnb.I .f?oR4/lí>58/6. J o g y ‘ r. <5 k ti n y v. K * ssstilt * népi dem. államrend rregdönt. 1 rányuló szervezkedés veze­tésű Aa egyén -intottok miatt ^laskl Jóm 1 A a társai ellen indí­tott biítdtgy ben a'budapesti tóvárosi Bíróság Néphiróaágl tanács* Tnb.I *8084/1950/5.9«, elsőfokú /-a • őegf*laó»b Bíróág- Népbiiósági tanács* TitUf «IV It ólai évei iagáiáspÜQlt'fiekttinsf«^ ÉAter álltéit, - március 21«-ón de 9 cr*koi* történt halál*» :»!ír, te téa végreh*J tásáról. Uuldl ÍM1* ■ tanács ülnöke dr«Balogh János fog* 1 rrw ó tir« Doktor Jánor ügyész dr.Páher Viktor bt résági orvoö Jelen voltak fl.fcansfeld Péter ultiéit i feMot végretiajtó kilop, JstvQAíf ItAInt vógr.aegAdél . , Skuo ' börtön Or "»a fipytcpui r< ot*#a* börtön ©eag r«'<a zérói * tanács óin'-..# tiarái lapítja , ho.-y « meg Ja) enéar« kötoiuauttak V» y le« meg je iantök, á tanács elnök** az elítéltet elóvékéttofc1♦ A tanács elnöke 1 lapítja . f k . *1» ns "*»• i Páter a z «rr, -Hy» ionos a ágá h* H faló!vasa* a Lttdip.tst: I*5v..,r>al : ".aha H/-pbÍrásáéi Tanácsa omuor hó 21 «napján k« .5. 1 • .,2 « ú \ ^t9f»8/8«sz. elsőfokú éa a Uígfolsóob Bíróság Népbiróaág: **r.árfif : r.uf .1V, 13/lí>S9/3»s* . másodfokú Ítéletének run dóik.«kJ ••ésgét, ve .'Int • kegyelt«! tanács fe'V.áitf jegyzőkönyvet, mely szerint a haléiba Ítélet olt tál tan • 'greh* j tha tó • L tanács elnöke • elité ltot a? Ítélet végrehajt áua céljából átadja a 7, l té let végreha J tónak azzal, hogy teljesítse kötelességét. ár. 1 tóletvégreh» jtő és segédet a kivégzést •. í?. őr* perel.o* megkezdték és anjsik befejezését a tanács elnökének Jelentették«

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents