Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-11-14 / 46. szám
8 2010. november 14. PANORÁMA Evangélikus Élet MEGTORLÁSOK - 1849 UTÁN... Hűség a hazához, mindhalálig ► Mert bizony hősök voltak mind, akik méltók az emlékezetre. Tény: az 1848-49-es szabadságharc bukását követő császári önkény legalább százharminc embert végeztetett ki, több ezren pedig börtönbe kerültek. Az áldozatok között sok evangélikus volt. Itt van mindjárt a honvédhadak fővezére, Görgey Artúr, kire a szintén evangélikus Kossuth Lajos életre szóló billogként sütötte rá az áruló vádját. Rázga Pál pozsonyi evangélikus lelkész azonban nem vádaskodott - igaz, nem is menekült -, hanem bevárván a győzteseket, emelt fővel ment a halálba. Kossuth Lajos, Görgey Artúr és Rázga Pál - három életút, amelyet a haza iránt érzett szeretet köt össze. Pedig akár az egymásra mutogatás példáját is adhatnák. Merthogy ezt példázza Kossuth híres vidini levele, melyben a szabadságharc bukásáért a katonai főparancsnokot teszi felelőssé, nem kevesebbet állítván, mint hogy Görgey áruló. -A szabadságharc e két kimagasló személyisége között kezdetben kitűnő volt a kapcsolat. Kossuth Lajos 1848. december 2-án például ezt írta Görgeynek: „Mi ketten megmentjük hazánk szent ügyét, és kikérjük jutalmul, hogy a megmentett hazában én paraszt, Ön vegytan professzor lehessen. (...) Azért tegye meg nekem azt a grátiát, kedves Professzor úr, verjen jól valamelyik körmére az ellenségnek.” Fél évvel később, vagyis 1849. április 3-án pedig így foglalta össze az Országos Honvédelmi Bizottmánynak Görgeyről alkotott véleményét: „A legtisztább indulatú hazafi, kiben a Haza tökéletesen bízhatik.” Nos, ehhez képest homlokegyenest eltérő véleményt vetett papírra a szabadságharc bukása után Törökországba menekült Kossuth. Mi változtatta meg a véleményét röpke öt hónap alatt? Orsóvá, vagyis a Duna magyarországi szakaszán található utolsó város irányába a világosi fegyverletételt követően még egy rövid ideig nyitva volt az út. Mintegy ötezer honvéd futott le, egészen Vidinig (a ma Bulgáriához tartozó város a Duna déli partján fekszik), ahol is számukra a Porta internálótábort létesített. Noha az osztrák és az orosz kormány erősen szorgalmazta, a szultán mégsem adta ki őket. Hát itt, ebben a viszonylagos biztonságban írta a magába roskadt Kossuth Lajos azt a levelét, amelyben a szabadságharc bukásának okait boncolgatta, no meg persze a további küzdelem lehetőségeit is sorra vette. A magyar kormány párizsi és londoni megbízottjainak, vagyis Teleki Lászlónak és Pulszky Ferencnek a leveleiből itt értesült arról, hogy Anglia és Franciaország óvatosan érdeklődik a magyar ügy iránt. Ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy szerencsés időben újra fel lehet éleszteni a forradalom tüzét. Ennek érdekében azonban a nemzettel el kell hitetni, hogy képes egy újabb szabadságharcot kirobbantani, és azt győzelemmel be is tudja fejezni. Ha tehát most nem győzhettünk, akkor annak nem a külső, hanem a belső ellenség a fő okozója — legalábbis a vidini levél tanúsága szerint. De olvassuk, mit is vetett papírra Kossuth Lajos: „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett, de nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által. 0, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom! Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lön.” Hát így született meg az a vád, hogy a honvédhadak főparancsnoka, Görgey Artúr áruló lenne. De mit is írt ugyanerről, vagyis a fegyverletételről maga Görgey? A Rüdiger orosz tábornoknak szóló megadó levelében ez olvasható: „Ezen körülményt én legjobb meggyőződésem szerint felhasználom arra, hogy embervért kí► A Mansfeld családnév hallatán a legtöbb magyarnak valószínűleg egyetlen keresztnév jut az eszébe: Péter. Nem csoda, hiszen hosszú éveken át gondoskodtak róla, hogy alaposan bevésődjön a köztudatba mindaz, amit ma ez a név jelent. Az 1956- os forradalom egyik legismertebb Széna téri résztvevőjét szívbemarkolóan fiatalon végezték ki - a kommunista rendszer ezzel mindenki számára nyilvánvalóvá tette, mire képes a hatalom megőrzéséért. így vált Mansfeld Péter a negyven éven át fennálló rezsim embertelenségének szimbólumává. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy története valójában nem közvetlenül a forradalom napjaihoz kapcsolódik - jóval előbb kezdődik, és évekkel később végződik. A közismert képet némileg átrajzolja, amit minderről az öccsétől, Mansfeld Lászlótól hallottam.- Annak, hogy Peti ötvenhatban csatlakozott a Széna téri felkelőkhöz, messzebbre nyúló okai is vannak, mint az egyszerű kalandvágy. Bár abból is volt bőven: mindig szilaj természet volt. A környékbeli gyerekek között ő volt a vezér, akit úgy vonzottak a kihívások, mint mágnes a vasat, és veszélyhelyzetekben sem igen hátrált meg. De ez mégsem minden. Nagymamám, miután elveszítette férjét az első világháborúban, hozzáment egy Puskás Ferenc nevű férfihoz, akit mi mindig úgy emlegettük, hogy a Puskás nagypapa. A házasságból gyermek is született, Puskás Tivadar, aki később az én keresztapám lett. Amikor a második világháború végén az oroszok a magyar férfiakat kényszermunkára hurcolták, őket is elvitték az édesapánkkal együtt. A papa nem tudta, mi vár rá, még mondta is, hogy ne aggódjanak, két órán belül visszajönnek. A nagymama úgy szaladt utána egy kabáttal, hogy erre MEGTORLÁSOK - 1956 UTÁN... Mansfeld - 56 legismertebb pesti sráca azért már szüksége lehet a hűvös időben. Többre is szükség lett volna, mert így már Hódmezővásárhelynél megfagyott. Apa és Tibi bácsi évek múlva szökött vissza szintén fagyási sérülésekkel, komoly idegbántalmakkal... Peti ekkor négyéves volt - már elég nagy ahhoz, hogy mindez nyomot hagyjon benne. Folyton azt kérdezgette, mikor jön vissza Puskás nagypapa. Amikor nem jött, az ő kis gyerekfejében úgy álltak össze az események, hogy az oroszok ölték meg - ami persze bizonyos értelemben nem is állt messze a valóságtól. Később, amikor elkezdték az államosításokat, apánktól elvették élete munkáját, a fodrászüzletét. Ezt ő nem tudta feldolgozni, és elhagyta a családot, beállt valahol vidéken bányásznak, és elkezdett inni. Később börtönbe is került, mert elhagyta a bányászfelszerelését. Anya nehezen bírt velünk egyedül, és - más megoldást nem látván - Pétert nevelőintézetbe adta. A bátyám így messzire került tőlünk, Szabolcs•Szatmár megyébe, és csak ritkán tudtuk látogatni. Amikor mégis nála voltunk, az igazgató mindig dicsérte, hogy jól viseli magát. Azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy van egy pont, ami után már csak a saját törvényei szerint cselekszik. Ha úgy véli, hogy igazságtalanság történt, fékezhetetlenné válik. Két év múlva - ötvenötben - hazajöhetett. Amikor egy évvel később sógorunk, Virág János börtönbe került, felkerült a pont az i-re: Peti végképp megutálta az oroszokat. Talán még öntudatlanul, de valószínűleg az ő számlájukra írta a nagypapa halálát, az intézetet, a szétzilált családot. Bosszúvágy volt benne. Ekkor volt tizenöt éves.- A halálakor - 1959-ben - pedig tizennyolc. Péter története éppen attól vált a hidegen kiszámított kegyetlenség szimbólumává, hogy szándékosan addig tartották a börtönben, amíg eléri a felnőttkort, hogy aztán kivégezhessék. Legalábbis ez van a köztudatban. Őszintén szólva meglekos kegyetlenség abban állt, hogy a születésnapján, ráadásul éppen a tizennyolcadik születésnapján akasztották fel. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna szándékosan kiszemelt áldozat, akivel példát akartak statuálni. Az volt, de erre a szerepel Mansfeld fiúk pett, amikor kiderült számomra, hogy ez nem teljesen így van, a forradalom után még csak nem is került börtönbe. Pontosan mi történt vele?- Pétert valóban nem a forradalmi szereplése miatt ítélték el, hanem azért, amit utána követett el. Az pedig, hogy szándékosan „időzítették” a halálos ítéletet, nem olyan értelemben fedi a valóságot, hogy ezt korábban nem tehették volna meg, hiszen 1957-ben hoztak egy olyan törvényt, mely szerint halálbüntetés kiskorúakra is kiszabható. A szándére csak később „választották” ki, öt-, venhat után még nem bántották, bár csatlakozott a Széna téri forradalmárokhoz. Kisebb feladatai voltak, kapuba állították őrnek, kocsival hozta-vitte az élelmet, a híreket, lőszereket, egyéb szükséges dolgokat. Mi minderről nem tudtunk, csak azt láttuk rajta, hogy nagyon ziláltan jön haza esténként. Csak a kihallgatási jegyzőkönyvből tudom ezeket, amit hivatalosan a rendszerváltáskor kaptunk meg a vádirattal és az ítéletvégrehajtási jegyzőkönyvvel együtt. A forradalom leverése után az utcánkbeli srácokat - köztük Petit és engem is - azzal bízták meg, hogy gyűjtsük össze a szanaszét heverő fegyvereket. A testvérem néhány barátjával együtt párat elrejtett ezekből - volt otthon egy nyúlketrecünk, az alá ástak egy gödröt, és egy tejeskannába dugva oda rejtették a töltényeket, géppisztolytárakat és kézigránátokat azzal a felkiáltással: „Márciusban újrakezdjük!” Valójában ekkor kezdődtek el azok az események, amelyek miatt később bajba került. Elkezdte a forradalom szervezését, bízott benne, hogy Nagy Imre és Maiéter Pál majd újra előkerül, és Kádár nem lesz sokáig hatalmon. De Péter hiába volt vagány rózsadombi fiú, nem ítélhette meg reálisan ezeket a dolgokat, hiszen nem láthatta át a nagypolitikát. Először egyedül próbálkozott, de elkapták, és egy év felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Miután kijött, nem hagyott fel a tervével, a környékbeli fiúkból kis csapatot szervezett: összesen hatan voltak. Ezek a srácok valóban elkövettek csínyeket, de semmiképpen sem olyan súlyosakat, hogy halálbüntetés járt volna értük. Amikor például menekültek a rendőrök elől, elvittek egy közért elől egy liter tejet és egy befőttet. A későbbiekben persze nem is ezekből lettek súlyos vádpontok, hanem két eseményből: az Árvácska utcában lefegyvereztek egy Vekerdi Elek nevű rendőrt, és elvitték egy eltulajdonított kocsival. Azért tették ezt, mert ki akarták szabadítani a politikai foglyokat - többek között a sógorunkat is -, és ehhez akarták felhasználni a rendőr fegyverét. Úgy tervezték, hogy csak ezután ássák elő, a kiszabadított foglyokkal közösen, az
