Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-11-07 / 45. szám
2 -m 2010. november 7. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Urunk, Istenünk! Pár napja csak, hogy fejet hajtva álltunk, elhunyt szeretteinkre emlékeztünk. Sírtunk, ahogy felidéztük őket magunk előtt. És sírtunk, mert fájt az elvesztésük. Akkor szinte csak arra figyeltünk, hogy az élet és a halál összetartozik. Mai igéd arra is emlékeztetett bennünket, hogy elmúlás és számonkérés is elválaszthatatlanok. Egyszer majd elérkezik az ítélet ideje, kinyílik az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltetnek meg cselekedeteik szerint. Mert igaz, hogy most még tart a kegyelem ideje, de egykor eljön majd az a nap is, amikor te, szentséges Isten, ítélni fogsz. Még a tenger is ki fogja adni a benne levő halottakat, a halál és a pokol is kiadják a náluk levő halottakat, és megítéltetik mindenki cselekedetei szerint. Ekkor kinek-kinek egyedül kell majd felelnie előtted. Ott már nem lesz kiút, és nem lesz mellébeszélés. Mindenre fény derül, semmi sem marad titokban. „Az igaz azt kapja, amit igazságáért érdemel, a bűnös pedig azt kapja, amit bűnéért érdemel” (Ez 18,20) Urunk, ijesztő ez, és mégis köszönjük, hogy emlékeztetsz ma bennünket erre! De épp így emlékeztetsz bennünket a reformáció egyik nagy felismerésére is: arra, hogy a földi létben nem a cselekedetek tartanak meg közülünk bárkit is, hanem a neked szentelt, átadott élet. Krisztus követése a mindennapokban. Csak ez által kerülhetünk be az élet könyvébe. Add, hogy nevünket oda feljegyezzék, és ki ne töröljék! Te segíts ezért, kérünk, hogy megújítsuk és megerősítsük veled való kapcsolatunkat, teljes szívből, őszintén köszönve meg neked az örök élet és az üdvösség ajándékát. Jöjj, Urunk, Szentlelkeddel, és nyisd meg szívünket! Formálj mindnyájunkat akaratod szerint. Segíts, hogy ne erőtlenedjünk el, és ne fáradjunk meg követésedben. Add, hogy újra járjon át és elevenítsen meg minket az első szeretet tüze. Jöjj, Urunk, Szentlelkeddel, és emlékeztess minket újra meg újra egyszülött Fiad értünk hozott áldozatának nagyságára. Hálát adunk neked azért, hogy ő földre jött, meghalt és feltámadott megigazulásunkra. Ez legyen a mi erőnk és reménységünk mindaddig, míg el nem érkezik az ítélet ideje. Ő legyen és maradjon a mi erőnk és reménységünk addig is - életünkben és halálunkban. Ámen. SEMPER REFORMANDA £ „Hogy pedig ezeket a szavakat (Zsolt 6,2) bűnös ember mondja, vagy a bűnösök nevében Krisztus, azt abból látjuk, hogy büntetést említ, mert Isten büntetése nem az igazság miatt van. Azért minden szentelmek és keresztyéneknek meg kell ismerniük bűnösségüket és félniük Isten ítéletét; mert ez a zsoltár mindenkinek szól, és nem tesz kivételt. Azért jaj mindazoknak, akik nem félnek, és nem érzik bűneiket, és nyugodalmasan mennek Isten borzasztó ítélete elé, ahol pedig semmiféle jó cselekedet elegendő nem lehet.” M Luther Márton: Bűnbánati zsoltárok - A hatodik zsoltár (Schulek Tibor fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELŐTTIT ELŐZŐ (ÍTÉLET ) VASÁRNAP - JEL 20,11-15 Jövendőmondó látomás Sokan súlyos pénzeket fizetnek azért, hogy lássák a jövőjüket. Nem új keletű vágy ez, megfékezésére már a mózesi időkben törvényt kellett hozni: Isten népe ne a jövendőmondók szavait lesse, ha a sorsára kíváncsi, hanem Istenre hagyatkozzon. Az Úr mégis figyelembe veszi ezt az emberi vágyat, és hol Jézus példázataiban, hol meg eszkatologikus prófétai leírásokban tár fel belőle valamit. Ép• pen annyit, amennyit megértenünk még lehetséges ahhoz, hogy segítse és meghatározza életünk menetét itt a földi keretek között. Merthogy vannak másmilyen keretek is - no, ezek azok, amelyeket Istennek kell megmutatnia ahhoz, hogy egyáltalán tudjunk a létezésükről. János apostol látomásán át nekünk is bepillantást enged a jövőbe. De ennek a bepillantásnak csak akkor lesz értelme, ha a látottak Isten szolgálatára formálják a jelent: engedik, hogy Istenre bízzuk az eseményeket, hittel megértsük az érthetetlent, sőt cselekedj ük azt, amihez enélkül nem lenne se indíttatásunk, se erőnk, de még lehetőségünk sem. Merthogy ebben az elénk táruló látomásban már múltként kerül megítélés alá mindaz, ami számunkra még a ma és a holnap. A vágyott, sejtett, remélt - olykor rettegett - jövő. Ahol egyértelműen rajzolódik ki, mi az, ami igazán számít, ami maradandó. Ami értékállóbb annál, mint amilyennek ma emberszemmel tűnik. A nagy, fehér trón, és aki azon ül - ma még nagyon szeretnénk abban a tudatban élni, hogy ő térben és időben is elég messze van ahhoz, hogy számolnunk kelljen a létezésével, a hatalmával s azzal, hogy mindnyájan része vagyunk annak a folyamatnak, amelyet ő indított el, és amely nála ér véget. Ma még nem is véljük azt a trónt olyan nagynak és makulátlannak. De a látomásban feltáruló jövő azt engedi meglátnunk, hogy őelőle még az ég és a föld is - amely emberlétünk dimenzióit meghatározza - eltűnik, elmenekül. Égnek és földnek nincs már értelmes szerepe, nincs számukra hely - mint volt a teremtés hajnalától mindaddig. Éghez és földhöz képest vajon micsoda az emberélet? Porból lett és porrá lesz, eltűnik hát velük együtt? Nem. Az emberélet marad. Oda kell állnia a mindenható Úr királyi fensége elé, ahol nyilvánvaló lesz, kiki hogyan érzett, gondolkodott, értett születésétől az utolsó szívdobbanásáig. És látható lesz mindaz, ami ezekből kialakult: a tetteink. A megélt mindennapok. A cselekvéssé formálódott tervek, szándékok. Mindaz, amiben láthatóvá formálódott a lelkületűnk. A szemmel is látható tulajdonságok, a szavakban kifejezésre jutó belső értékrend s mindazok az eredmények, amelyek a cselekvő kéz nyomán születnek. Ezek nem tűnnek el. Hiába forog ma még közszájon mint bölcsesség, hogy „a szó elszáll”, „az idő mindent elfeledtet”. Csak reméljük, hogy ez így is van, különben agyonnyomna vétkeink és mulasztásaink súlya, mielőtt új nap virradna ránk. De nem vesznek a semmibe, bármennyire szeretnénk is. Feljegyeztetnek. Ott, ahol és akinek ez fontos. Aki úgy teremtett meg minden egyes embert a földi létre, hogy a vele való kapcsolatában ki-A VASÁRNAP IGÉJE teljesedve járja még a göröngyös részeit is a földi életútnak, s az ő Lelkének vezérlete alatt szülessenek meg tervei, valósuljanak meg szándékai, legyen láthatóvá lelkülete. Ott a nagy, fehér trón előtt, a rajta ülő színe előtt mindez nyilvánvalóvá válik. Kivétel nélkül mindegyikünk életéről. Azokéról is, akikről emberek lemondtak. A tenger, de még az alvilág is átadja őket, hogy a trón előtt megálljának. Mert bizony, ott meg kell állnunk. Nem bújhatunk egymás háta mögé, nem tehetünk úgy, mintha ott sem lennénk, nem menekülhetünk el a trónon ülő színe elől a földdel és az éggel együtt. A könyvek kinyittatnak. S még amelyiknek a tartalma nem derül ki a látomásból, arról is tudjuk: rólunk szól. De igazán csak annak a könyvnek kell magára vonnia a figyelmünket, amelyet ezek mellett nyit ki az, aki méltó rá. Ennek a könyvnek neve is van, amely a tartalmára utal: az élet könyve. Adminisztrációkényszerben vergődő jelenünkben még csak nem is meglepő, hogy még valahol név szerint számon tartanak. De mit ér, ha az élet könyvébe bejegyeztek? Azt, amit Jézus így fogalmaz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot’.’ (Mt 25,34) Azt, amit Isten Jézus Krisztusban alkotott övéiért. Mit sem ér nekünk, ha feltárul a jövendő, de nem serkenti életre a mát! Nem a fenyegetettségtudat ösztökéjével, nem is a számító előrelátás furfangjával vagy a görcsös megfelelni akarás kényszerével. Hanem a szeretetbeöleltség bizonyosságával. A megváltottságtudat felszabadító örömében. Az örök életbe kézen fogva bevezetettek engedelmességével. Miközben ismerhetjük a másik eshetőséget is: aki az elhívásakor kapott alapra nem maradandót épített, az oda kerül, ahova minden más, ami értéktelen, felesleges, többé említésre sem méltó. Mint amilyen a legyőzött halál, a pokol s velük a lelepleződött hamis, önáltató reménységek, az isteni mindenhatóságot nevetségessé alacsonyító számtalan eszközzel együtt. Mindez a tűz tavába vettetik. Az örök megsemmisülésbe. Ma a jövőt így mutatja meg az Úr. Annak, aki látni akarja. És annak is, aki nem. S hogy addig is, míg ez elérkezik, el ne feledjük, hogy milyen néven vagyunk a könyvbe bejegyezve, keressük meg nevünket a könyvek könyvének, a Bibliának a lapjain: Megrepedt Nádszál, Füstölgő Mécses, Folyóvíz mellé ültetett Fa, avagy éppenséggel Bartimeus, Tamás, Péter. Bármelyik a mi nevünk lehet, attól függően, hogy éppen melyik fejezetét lapoztuk fel életünknek. Olvassunk a könyvek könyvéből úgy, hogy ne bizonytalan ember bizonytalan cselekedeteivel legyenek teleírva azon a napon a felnyíló könyvek rólunk szóló lapjai, hanem találtassanak tetteink teljesnek az élet könyvében - az értünk munkálkodó Szeretet nyomán! Ámen. ■ Farkas Etelka Életünkben szüntelen halál lesi léptünk ► Az egyházi esztendő utolsó három vasárnapján hangsúlyosabban találkozunk a halál és az örök élet kérdéseivel. Heti énekünk, az Életünkben szüntelen halál lesi léptünk (EÉ 499) is ezt a témát fejti ki. A Mitten wir im Leben sind első versszakának mintája a 11. század első felében keletkezett Media vita in morfé sumus antifóna. A latin tétel a középkor legismertebb énekei közé tartozott, és már jóval Luther előtt voltak német fordításai. A legrégibb prózai változat, amely ránk maradt, 1422-ből származik; emellett két rímes verziót ismerünk a 15. századból. Röviddel a reformáció előtt, 1514-ben még egy variáns keletkezett. Luther Márton 1524. július 5-én vagy röviddel utána írta ezt az éneket barátja, Nesen halálának hatására. Érdekes a Luther-ének első versszakának és a reformáció előtti strófának a kapcsolata. A középkori versben azt kéri az imádkozó, hogy meneküljön meg a halál veszedelméből; a lutheri változatban kifejezi, hogy bánja bűneit, és kéri, hogy megmenekülhessen a halál mélyéből, melyet az örök ítélet követ. így lehet az, hogy a következő két strófában egyáltalán nincs szó a testi halálról, hanem a bűnökről, a pokol bosszújáról és a pokoltól való félelemről, az Isten irgalmasságáról és könyörületességéről, a bűnök Krisztus áldozata nyomán létrejött kiengesztelődéséről és a hit vigasztalásáról annak, aki erre rá meri bízni magát. Az eredeti terjedelem megháromszorozásának mintája valószínűleg az Ézs 6,3-on alapuló nagypénteki Krisztus-hívó Trishagion, a 8-10. sor háromszori „Szent” felkiáltása (a fordításban ez nem nyilvánvaló). így lesz a három strófa Krisztus-hitvallás: a halállal szemben Krisztus az Úr; a pokollal szemben ő az Erős; a bűnökkel szemben, melyeket vérével lemosott, irgalmas Megváltó. A Kyrieleison (irgalmazz nekünk) befejezés a reformátor kiegészítése. Az alcím - lopsanck - mutatja, hogy Luther nem egyszerűen- temetési éneknek, hanem a megváltás dicséretének tekinti művét. A dallam ma ismert formájának kialakítója Johann Walter, Luther munkatársa; a reformáció után először Walter Chorgesangbuchja adja közre az 1456 óta létező dallamot. A fríg hangsor alap nélküli, lebegő érzést kelthet az éneklőben. Kivétel az 5. sor jón zárlata, ahol végre talajt érzünk a lábunk alatt. Talán nem véletlen, hogy itt kapjuk meg az első sorok kérdésére a vigasztaló választ: „Ó, Urunk, csak tehozzád!” Az ének magyar fordítása Túrmezei Erzsébet munkája. Az összetett strófa megszólaltatása nem egyszerű, így ajánlatos ehhez kórus segítségét is kérni. Az igehirdető Luther így fogalmaz: „A túlzottan magabiztosak elrettentése, a rettegők bátorítása: e kettőnek össze kell kapcsolódnia. A törvény hangja így szól: életünkben szüntelen körülvesz minket a halál. Az evangélium viszont ezt énekli: a halál közepette nyerjük meg az életet.” ■ Ecsedi Zsuzsa Az ítélet felé Élet, halál, menny, pokol, ítélet, halál, élet, Jézus. Hallgatom a csömöri asszonyokat, ahogy énekelnek. Mindig éljönnek a temetésre, hogy ne maradjanak egyedül a gyászolók a fájdalmukkal, hogy ne maradjak egyedül az énekkel, hogy részt vállaljanak a közös teherben, életben-halálban. Hallgatom az éneket, átélem a nehéz közösséget, és megszólal bennem Jézus szava: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot’.’ Igen, a hitem által örök életem van. Jézus is tudja, ő mondta zúgolódó hallgatóinak, akik nem tudták elfogadni az Istenfiú önazonosító szavait (Jn 6,47). Nem is értem a felháborodásukat, érteni-tudni akarták az örök élet titkát, nem átélni. Uram, hol láttalak éhezni, hogy enned adtam volna, vagy szomjazni, hogy innod adtam volna? Mégis jólesik a szava, azért csak jó ember vagyok, és ezt ő is tudja. A hívő, békességes gondolatok közben, ugyanazt az éneket hallgatva, egyszer csak ismét Jézus szavát hallom: .Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre’.’Vége a „nyugalmamnak” azonnal sorolom magamban: annyi mindent megtettem már érted, Uram, rád nézek, ahogy csak tőlem CANTATE telik, és itt van a hitem is, ami megvéd. Uram, mikor láttalak téged éhezni vagy szomjazni? Persze nem tudok mindenki mellé odatelepedni, nem tudok mindenkin segíteni, nem lehetek mindenki szolgája, megvan a magam élete is. A legkisebbet pedig úgysem tudom megtalálni, de persze ahogy csak tőlem telik, törekszem rá. Ilyen a keresztény élet, ez az utam, nem? Annyira jónak lenni, annyira kereszténynek, annyira hívőnek, amennyire csak lehetek. Eszembe jut Luther, aki a cellájában gyötrődve, élete eseményein gondolkodva, a hívő és hiteden gondolatok mélységeit megjárva, a valódi aggodalom hangján megszólalva keresi az irgalmas Istent. Aki nem úgy fizet meg nekem, ahogy megérdemelném, hanem meglátja bennem azt is, amikor azzal az eggyel megtehettem, amire Jézus tanít: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot’.’ (Mt 9,13) Mert én is átélem az ő irgalmát, csak ez éltet, csak ez táplál. Ebből tudok másnak is adni, ezzel tudom önmagamat odaadni. Élet, halál, menny, pokol, ítélet, halál, élet, Jézus. Csak hozzád menekülhetek, Uram, egyedül veled járhatom végig, élet és halál mezsgyéjén, a magam útját. Irgalmazz nekünk! ■ Johann Gyula
