Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-10-31 / 44. szám
io ◄! 2010. október 31. FÓKUSZ Evangélikus Élet A vörösiszap prédikál Segélycseppek az iszaptengerben Az emberek jöttek-mentek, vásároltak, tettek-vettek, szorgoskodtak ezen a napon is, akárcsak a többin. Hogy kezdődött? Csak azok tudják, akik átélték. Az évtizedek óta gyűlő ipari melléktermék, a vörösiszap egyszer csak utat talált magának, talán egy már régóta lassan táguló hajszálrepedésen át, és perceken belül ellepte a környéket. Nyomában pusztulás, szenvedés, halál. Akit elért az áradat, és nem volt mibe kapaszkodnia, azt magával sodorta. Emberi mulasztásról beszélnek, keresik a felelősöket, költséget, energiát nem kímélve mentik, ami menthető. A kár, a veszteség mindamellett óriási, szinte felbecsülhetetlen. Megnyomorodott életek, megmérgeződött vizek, termőföldek, lakhatatlanná vált otthonok, s mindez azért, mert valakik nem figyeltek oda, nem vették komolyan a potenciális veszélyt, csak tessék-lássék módon felügyeltek, ellenőriztek, csak az anyagi haszon lebegett a szemük előtt. Nem hasonlít ez az egész kísértetiesen arra, ami minden emberi életet meg tud nyomorítani; nem ismerhető fel a vörösiszapban a bűn természete? A világ egyre jobban telítődik a bűnnel, annak legkülönfélébb megnyilvánulásaival. Már nem rejtőzik, szabadon árad mindenfelé. Fiatal életek mennek tönkre, idős emberekfélnek alkonyaikor kilépni az utcára, lakásmaffiák ügyködése nyomán hajléktalanná válnak nem is kevesen. Ahova behatol a bűn „vörösiszapja”, ott életek munkája semmisül meg ép emberek válnak ronccsá, családok borulnak gyászba. Mintha ez a szemünk előtt lejátszódott katasztrófa azt tenné szemléletessé, hogy mitől menekülhetünk meg és hogy mibe került Istennek a mi megmentésünk. A bűn áradata csak a kereszt fáján kiomlott vérrel, Jézus odaáldozásával veszíthetett pusztító erejéből. Aki ebbe a fába belekapaszkodik, csak azt nem sodorhatja el az ár, és akit az a vér „megmoshat”, az menekül meg a halálos következménytől. A sokszor ismételt szavak elkopnak, az éberség veszít frissességéből, az élet egyre gyorsuló tempója, az információáradat elvonja a figyelmet a „hajszálrepedésekről”. Jó, ha megállunk egy pillanatra, és túl mindazon, amit ez a katasztrófa anyagi világunk vonatkozásában felvet, felszínre hoz, elgondolkodunk azon is, amire a Szentírás szüntelenül figyelmeztet. Hogy mennyire sebezhető az életünk, mennyirefélelmetes valósága bűn, és hogy a megmenekülés egyetlen stabil pontja Jézus keresztje. Isten Lelke sokféle módon ébresztget bennünket, és a legrosszabb történéseken keresztül is rányithatja szemünket Isten mentő szeretetére. ■ Szántó Vilmosné ► Devecser és Kolontár neve október 4. óta mindenki előtt ismert. Az 5400 lakosú kisváros és a 840 fős kisközség néhány utcája olyan katasztrófát élt át, amely mindeddig példátlan az 1956 utáni magyar történelemben, és csak háborús vegyi támadáshoz hasonlítható. A lúgos vörösiszapár pusztítását e két település szenvedte meg leginkább. Soltvadkerti aktivisták kétkamionnyi segélyt, valamint kétmillió forint anyagi támogatást gyűjtöttek össze néhány nap alatt, majd személyesen juttatták el az érintett településekre... Soltvadkert, 2010. október 13., szerda, hajnali 4 óra. Két kamion és egy kisbusz indul útnak Devecser felé. Kilenc nappal vagyunk a katasztrófa és néggyel a helyben meghirdetett segélyakció után. Én az egyik kamion anyósülésén kapok helyet. A sofőr maga az ötletgazda és fő szervező, Kovács András „Bundzsi”. Végig a kézi váltót használja - így jobban érzi a négyszázhetven lóerős Scaniát. Negyven tonnát is megbír a tizennyolc méteres jószág, de most csak huszonöt tonna van rajtunk. „Ez így kényelmes!” - mondja mosolyogva a tulaj. A másik kocsi egy négyszáznegyven lóerős Renault Magnum, mintegy tíz tonna rakománnyal, főleg ruhával. Mögöttünk pedig a kisbusz, benne az aktivisták között két egyházi ember: Sipos Ajtony Levente református és Homoki Pál evangélikus lelkész. Mindkét gyülekezet több százezer forintot adott a nemes célra: a perselypénz mellett egyéni adományokat is gyűjtöttek. Teli raktárak Napkelte után néhány órával már a helyszín közelében járunk. Egy kereszteződésnél látunk egy áthúzott Devecser táblát. Mi az autókon olvasható „Segélyszállítmány” felirattal és a máltai kereszttel természetesen bemehetünk, de a „katasztrófaturistákat” már kiparancsolták a rendőrök. Az út mellett egykor sikerre tervezett, mára nagyrészt lepusztult ipari létesítmények. (Mint később megtudtuk, a kilencvenes években néhány millióért ki lehetett privatizálni ezeket a hajdani „csodákat”) Mindenesetre a munkanélküliséget itt még kordában tudják tartani a termeléssel. Aztán hogy milyen áron? - éppen most látjuk... Megérkezünk a megbeszélt helyre: a Devecser előtti községben, Pusztamiskén Takács László helyi polgármester és néhány közcélú munkás fogad minket. Megtudjuk, Kolontárra senkinek sem szabad bemennie, Devecseren pedig beteltek a raktárak. Egy helyi vállalkozó fedett depójában rakodunk le. A raklapos árut (például az ásványvizet) targoncával, a zsákokat kézi erővel rakjuk a helyükre. Bemegyünk a faluházára intézni a hivatalos papírokat. Itt szembesülünk azzal, hogy a kolontári polgármesteri hivatalt a pusztamiskei könyvtárban helyezték el. Az irodista hölgyek gondterheltek, de teszik a dolgukat. Az ilyen helyen „szokásos” nevetgélés most nem hallatszik egyik irodából sem. Negyven éve tudják Befut egy helyi vállalkozó: Magi Imre Devecseren lakik, de egy telephelye itt, Pusztamiskén is működik. A televíziós híradóban az ő traktorai látszanak, amikor a károsultakat mentik az áradásból. Most szomorúan mutatja: a szennyvíziszap beleette magát a gépei alumínium alkatrészeibe, nem tudni, milyen kárt okoz majd a későbbiekben.- Mi mindennap ott voltunk Kolontáron, a helyszínen, és segítettünk, ahol tudtunk - mondja. - Van néhány házam a faluban, amiket ingyen odaadtam rászoruló családoknak. Mit kértem volna tőlük? A pótkocsimon hoztam ki őket a falujukból, abban a ruhában, ami épp rajtuk volt. Hogy mijük maradt? A csillár a szobában, meg a padláson tárolt lom! Sajnos vannak olyanok is a környéken, akik magas albérleti díjat szednek a rászoruló családoktól. Takács László pusztamiskei polgármester néhány adatot mond: kétszázötven családnak vitte el mindenét a vörösiszap. Többször ennyien vannak azok, akiknek szántóföldje, istállója és üzeme vált használhatatlanná. Az ár átcsapott a területen, a házakat egy-két méter magasan elöntötte, majd szétterülve felszívódott a földeken. Most a mentesítés zajlik. Szerencsére a kormány és a magyarországi lakosság teljes mértékben az ügy mellé állt. Közben Szarka Gyula, Kolontár jegyzője is előkerül. Nagy köszönettel veszi át - jelképesen - az adományt. Az iszapárról így beszél:- A mai napig nem tudok felocsúdni ebből a megdöbbentő tragédiából. A veszély negyven éve ismert a környéken, de egy gátszakadás hatásait nem tudtuk elképzelni. A faluban nyolcán haltak meg az ár miatt. Bízom benne, hogy a községem nem szűnik meg. Élet az iszap alatt A kirakodás végeztével megmutatják a vöröslő mezőket. A növényzet nem pusztult ki a lerakodott iszap alatt. Nő a fű, megmaradtak a fák levelei: ez jó jel! Hogy mi lesz később, még nem tudni. Mindenesetre a veszélyeztetett területen álló kukoricát nem engedik letörni, úgysem venné át senki - noha a növény vegetatív működése erre az időre már leállt... Devecser központjában zajlik az élet. Jóllehet ide nem ért el az iszap, az úttest vöröslik a máshonnan ráhordott anyagtól. A mentesítés folyamatos: vörös patakokban folyik le a víz az árokba. A rendőrök és a többi szolgálattevő maszkot viselnek. Most egy kicsit többen is vannak az utcán, hiszen éppen Orbán Viktor érkezik a városháza elé. Az új polgármesterrel, Toldi Tamással csak pár szót tudunk váltani: bizakodó, és hálásan köszön minden adományt - de máris rohan fogadni a kormányfőt. Lejjebb, a mélyen fekvő városrészben vegyvédelmi katonák és biztonságiak mozognak: száll a fehér por, amely remélhetőleg semlegesíti a lúgos vörösiszapot. A látvány sajnos még mindig (rém)híradóba illő: vörös sár, benne bútordarabok, vigasztalan házak, kidobált lomok, teherautók, rendőrök... Ember legyen a talpán, aki itt vigasztal, és rendet tesz. Mi mindenesetre hozzájárultunk: pénzzel, ruhával, munkával, imával... Mint sokan mások. ■ Ifj. Káposzta Lajos A segély Négy nap kellett hozzá, hogy Soltvadkert, Kiskunhalas, Bocsa és Révkomárom segítőkész lakosai kétkamionnyi „árut” adjanak össze. Ez utóbbi város a fő szervező és ötletgazda. Kovács András „Bundzsi” taxis barátai még ott felpakoltak a kamionra, amit csak tudtak, majd Vadkertre érve az itteni aktivisták raktak fel mindent. A tapasztalat az, hogy az adakozók tiszta és megfelelő minőségű ruhákat, illetve ágyneműt adtak össze. Csupán a nejlonzsák volt néha túl vékony; ezeket még a rakodás előtt át kellett csomagolni vastagabbakba. Emellett érkezett pelenka, gyerekágy, szekrény, polc és tisztítószer is. Szinte külön teherautót töltött meg az ásványvíz és az üdítő. A mintegy kétmillió forintnyi készpénzadományt az önkormányzati képviselők, a protestáns gyülekezetek, cégek és magánszemélyek adták össze. Az összeget közvetlenül Devecser Polgármesteri Hivatalának utalta el a város. Az elosztás A segélyeket nem azonnal osztják ki. Ennek több oka van. Először is: nem tudják pontosan, hol is van a lakosság. Vannak, akik az ajkai sportcsarnokban, mások rokonoknál, megint mások szükséglakásokban találtak ideiglenes szállásra. A ruhaféle és a tartós élelmiszer száraz helyen eláll. A tervek szerint akkor adják majd oda a segélyt, amikor a házakat valamennyire rendbe hozzák, vagy olyan lakásba kerülnek a károsultak, ahol már van hová elhelyezni a holmikat. Az elosztást külön szervezet végzi. A máltaiak Velünk utazott Szöllősi István, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiskunhalasi munkatársa is. Miután Soltvadkertről megkeresték őket, Halason is megindították a gyűjtést. Mint elmesélte, plébánosuk a vasárnapi misén hirdette meg az akciót, és keddre elég sok minden össze is jött: tartós élelmiszer, ruházati cikkek, babakocsi, porszívó, gyerekjátékok, csomagolóanyagok és zsákok. A soltvadkerti katolikus egyházközség külön szervez majd gyűjtést. A SZERZŐ FELVÉTELEI
