Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-10-31 / 44. szám
Evangélikus Élet élő víz 2010. október 31. » 11 ÍZES EMLÉKEK Almaleves bazsalikommal Kérdések és válaszok M. L. emlékére A múlt századdal egyszerre született. Kicsi falu volt az övé, annak minden előnyével és hátrányával. A falú felső szélén laktak, csak pár lépésre volt a háztól az erdő, ismert minden füvet, fát, madarat. Más akkori családdal ellentétben csak ketten voltak testvérek, és mivel ő volt az idősebb, és fiú nem volt a háznál, már nyolckilenc évesen ökröt és tehenet vezetett szántáskor, szénát gyűjtött, ha épp azt kellett, vigyázott a húgára, és ebéddel várta a földekről hazatérő szüleit. A csöröge volt a kedvence. Mesélte, hogyan sütött egyszer egy egész ládafiókkal. Titokban készítette egyszer, amikor a szülei a mezőn voltak. Ha több volt a liszt, tett hozzá zsírt és tejet, de így nagyon lágy lett a tészta, hát tett még hozzá egy kis lisztet, így ment ez, amíg meg nem telt a láda fiókja. Szegény anyja kétségbeesve vette tudomásul, hogy nagyon fogy a zsír. Hogy fog kitartani télig, amikor disznót vágnak?... * * * Fiatal lány volt, amikor sorra el kellett siratnia az első világháborúba menő és onnan soha vissza nem térő legényeket. Átélte Trianon fájdalmát. A második világháborúban megtanulta, hogyan védje meg három lányát és dugdossa a betevő falatot az orosz katonák elől. Korán megözvegyült. Már negyvenévesen hófehér volt a haja, és férje halála után fekete ruháját többé sosem cserélte világosra. Minden munka csak rá várt. Lányai férjhez mentek. Aztán jöttek az unokák, akiket szintén becsülettel felnevelt. Én az egyik dédunokája voltam, mégis a kedvence, mert csak én laktam egy udvaron vele. Emlékszem, ahogy nő létére kaszált, tehenet fejt, szénát gyűjtött, télen kendert font, szőtt... És én mindenben őt akartam utánozni. Négy-öt évesen nekem is kellett kis guzsalyt csináltatni, és volt kis orsóm is, de az én fonalam legalább ötször olyan vastag volt, mint az övé. Egyszer, amikor nem volt a szobában, a szövőszékébe is beleültem, és egész más mintát szőttem, mint az eredeti..Nem haragudott érte, jót nevetett, hogy a fenyőágas abroszban van egy tenyérnyi barackmag. Azóta is őrzöm azt a szőttest, amelynek a közepén más a minta. Délben mindig lefektetett aludni. Ő sokkal hamarabb elaludt, én ilyenkor óvatosan kimásztam az ágyból, és szaladtam játszani. Utána jóízűeket nevetett. Fekete ruhája és fehér haja ellenére volt a szemében valami gyermeki, őszinte huncutság. Minden este mesét mondott, és én minden este más mesét kértem. Hihetetlen, de sosem láttam, hogy unja a mesemondást, és egy új mese kitalálása sem jelentett neki nagy gondot. * * * Télire verembe tette az almát; tavasszal olyan volt, mintha akkor szedték volna a fáról. Szerettem, ahogy a hosszú tél alatt átvette a föld illatát. Nagy kertünk volt, tele gyümölcsfával, a zöldséget is megtermeltük, és a zöldségágyások mellett mindig volt virág is szép sorba vetve. Szinte a semmiből tett az asztalra sok finom falatot - valami ördögi vagy inkább angyali érzéke volt az ízek varázslatához. Egyszer döbbenten néztem, ahogyan leszedi egy marok fehér színű virágzó növény levelét, és beleteszi az éppen készülő almalevesbe. Nem nagyon akartam megkóstolni, de ahogy mégis sikerült rábeszélnie, attól a naptól a virágos almaleves lett a kedvencem. A zöldségágyások széleit minden évben nyáron a titokzatos fehér virág díszítette, csodás, fényes zöld levelekkel. Nyár végétől késő tavaszig szinte minden héten vendég voltam dédmamánál az illatos almalevesre, de felejthetetlen volt a szilvalekváros derelyéje vagy a paprikás csirkéje is. Nem is akartam megenni, amit édesanyám tett elém, mondván, „a dédi főztje sokkal jobb” * * * Amilyen nehéz volt az élete, éppolyan könnyű volt a halála. Kilencéves voltam. Mivel mindig ketten mentünk vasárnaponként a templomba, akkor reggel is szépen felöltözött az ünneplő fekete ruhájába. A fekete kendője alól kikandikált hófehér haja, és a csillogó kék szemében ott volt akkor is a tűz és a gyerekes mosoly. Kézen fogva vártuk a templom előtt, hogy bemehessünk, de ő már nem ment be soha többé. A keze, amely a kezemet fogta, egyszer csak elengedte az enyémet. Pár pillanat múlva már másét fogta valahol a mennyországban... Nem emlékszem, hogy mi is történt ezek után. Még a temetésére sem emlékszem, csak azt tudom, hogy borzasztó volt gyerekfejjel először a halál fogalmát feldolgozni, másodszor meg azt az űrt, amit a dédi hiánya okozott. Nem volt több mese, nem hallottam azt az őszinte, szívből jövő nevetést, nem tanulhattam többet tőle semmit a régi idők fortélyaiból. A fehér virág sem szegélyezte többé az ágyások szélét, így az almalevest sem voltam már hajlandó megenni a titokzatos virág levelei nélkül. * * * Sok év telt el azóta, az élet elég messze sodort a szülői háztól. Nekem is lett egy nagy kertem, ahol már én ültetgetem a zöldséget, ápolgatom a fákat, és persze hagyok helyet az ágyásokat szegélyező virágoknak, így került a paradicsom mellé sarkantyúka, az eper szélébe menta és citromfű, máshol meg zsályával és bazsalikommal ültettem be az ágyások széleit. A virágok látványa még nagyobb örömmel töltött el, mint a pirosló paradicsomé vagy a szépen gömbölyödő karalábéé. Egyszer a bazsalikomágyást nézegettem, és gyönyörködtem a növény csodás, fényes leveleiben, illatos, fehér virágaiban. Az illat eszembe juttatott egy ízt, amelyet gyerekkoromban úgy szerettem: a dédnagymamám almaleveséét. Hány évig nem tudtam, mi volt az a csoda fűszer, ami olyan feledhetetlenné tette az egyszerű almalevest! Könnyeket csaltak a szemembe az emlékek, jó volt visszagondolni arra az arcra, amelyet akkor, kilencévesen láttam utoljára. Már nem volt bennem semmi félelem, az idő begyógyította a sebeket, amelyeket a hirtelen halála okozott. Gyönyörű napom volt. Csak jöttek az emlékek, jöttek, felszakadt előttük a gát... Azóta minden évben ültetek bazsalikomot, de almalevest nem főzök, úgysem lenne olyan, mint az, amikor gyerek voltam, és mint amit a dédi főzött. Maradjon meg emléknek az íz és a hozzá társuló, huncut mosolyú szempár, amely csak rám tudott úgy mosolyogni... Hálás vagyok a sorsnak, mert ismerhettem a dédanyámat, és hálás vagyok, hogy olyan dolgokat tanulhattam tőle, amelyekről a mai fiatalok talán nem is hallottak. Mert ki emlékszik ma már a frissen töltött szalmazsák illatára vágy a tollfosztók hangulatára? Az ezeregy divatőrület világában az sem érdekel senkit, milyen érzés megtapasztalni fonás és szövés közben az alkotás örömét. * # * Az élet úgy hozta, hogy a munkám idősgondozás lett. Nem könnyű, mégis szeretem, mert a húsz-harminc idős néni között mindig akad egy, akinek ugyanolyan gyerekes fény van a szemében, mint a dédinek. Ez a csillogás erőt ad, elfelejtem a fáradtságot, ha a szemükbe nézek. Egy kicsit én is belehalok a halálukba. Idő kell, amíg rájuk is úgy tudok gondolni, mint most a dédire, aki megelőzött minden gasztrodivatot, mert már negyven évvel ezelőtt bazsalikommal fűszerezett. ■ Boulogne Kóródi Mária erdélyi születésű, gondozónő (kistarcsai evangélikus szeretetotthon) Vannak kérdések, amelyeket hívőként, főleg lelkészként nem tehetnék fel magamnak. De mivel az ember ember, mégis felteszem... Például ezt: miért van halál a világon? Tudom, mi a felelet: a bűn zsoldja a halál. De miért van szenvedés, oly sok kín és fájdalom is az elmúlás előtt? Miért nem lehet testi gyötrelem nélküli az elmenetel a haldokló számára? És miért nem lehet vívódás nélkül való a földi létből való távozás a hozzátartozónak, aki nem tudja, mivel és hogyan enyhíthetné családtagja fájdalmát? Újra és újra felmerülő kérdések, és csak néhanap érkezik egy-egy válasz. Olykor úgy, hogy nem is várom. Még csupán pár napja annak, hogy megállhattam egy haldokló ágya mellett. Beszéltem hozzá. Megitattam. És éreztem, hogy menekülni akarok. De nem csak akarok, menekülök is. Messze a szenvedésétől, amelyet, hiába is akarnám, nem tudok enyhíteni. Messze attól az érzéstől, hogy a halál félelmetes és ijesztő. Messze a bennem formálódó kéréstől, amely egyre csak erősödött. Nem akarom, hogy meghaljon, azt akarom, hogy éljen! Elfutottam. Tőle. Ebből a helyzetből. És kicsit talán Istentől is. Ám ő, a szerető, gondoskodó Atya „mégis” utolért. Szíven talált. Egy emlékkel. Eszembe juttatta, mit is mondott talán egy hónapja éppen az, aki most köszönt el földi életétől, az, akitől én oly gyáván elfutottam. Amikor kis idővel ezelőtt beléptem hozzá, ő így szólított meg: „Úgy összepakoltak itt körülöttem mindent, mintha az éjjel meghalnék...” A szívem a torkomban dobogott. Összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem tőle: „Kész lenne rá...?” Azt felelte: „Bármikor...” Még megvárta a fiát, aztán elhunyt. Hiszen lélekben ő már készülődött. Úton volt már. Elment, de valamit mégis itt hagyott nekem, a hátramaradónak: a bizonyosságot arról, hogy hazaérkezett. ■ Gazdag Zsuzsanna HETI ÚTRAVALÓ „Más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus!’ (íKor 3,11) Szentháromság ünnepe után a 22. héten - egyben a reformáció hetében - az Útmutató reggeli s heti igéi a teljes Szentírás üzenetét - törvényt és evangéliumot, ítéletet és kegyelmet - hirdetik. „De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged’.’ (Zsolt 130,4) „A Seregeknek Ura velünk van, fákób Istene erős várunk." (GyLK 707) A felvonóhíd még le van engedve; ám egyedül Jézus az Atyához (vissza)vezető út, ő a mi igazságunk és örök életünk! Életünk helyreállítását, Isten akarata szerinti visszaformálását ő végezheti el. Krisztusért, kegyelemből, hit által igazulunk meg Isten előtt aranyevangéliuma alapján: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16) ma! „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8; LK) Az Úr „Krisztus szabadságra szabadított meg minket” (Gál 5,1). S Luther így folytatja: „... az örök haragtól, és lelkileg tett szabaddá. Őbenne szabaddá lettünk törvénytől, bűntől, haláltól, ördög hatalmától s a pokoltól; mert Krisztusért a felséges Isten kegyelmes hozzánk.” De kik is a boldogok? A Hegyi beszéd nyitánya nyolcszoros üdvígéretet tartalmaz, s a mennyek országát ígéri minden christianusnak. „Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben..!’ (Mt 5,12) Pál is hirdeti, hogy az Isten igazsága minden Krisztust követőé - kegyelemből, hit által. „Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétőlfüggetlenül’.’ (Róm 3,28) „Térj hát meg Istenedhez” (Hós 12,7), mert a Seregek Ura segítségével vissza is térhetsz őhozzá, és csak benne reménykedj szüntelen! A Szent Bibliában a törvény és az evangélium egyaránt Isten kijelentése. És ő - az összetört korsó képével - Jeruzsálem pusztulását hirdeti: „Úgy összetöröm ezt a népet és ezt a várost, ahogyan összetörik a cserépedényt, úgyhogy nem lehet többé éppé tenni!’ (Jer 19,11) Jézus Urunk a képmutató ítélkezéstől óv: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek..’.’ (hát 7,1-2) Urunk nem is csak a laodiceai gyülekezetnek üzeni ma: „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorátok, őpedig énvelem.” (Jel 3,19-20) Ez a deformálódott szív reformációja: az éden kertjében elvesztett örök életünk helyreállítása, az Isten akarata szerinti visszaformálása csak Krisztusban lehetséges! De aki vele győz - mert Krisztus győzhetett benne - , az vele ül az ő trónusán! Az utolsó vacsorán Jézus megnevezi árulóját: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem’.’ (Mt 26,23) Isten ítélettel tisztítja népét: „Sión ítélettel váltatik meg megtérői igazság által!'„Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok...” (Ézs 1,27.18) Te „tisztítsd meg szíved (...)! ...mosódj hófehérre (...)! Térj meg kedvére! (...) Vagy üdvöd veszted! (...) Véled az Úr van!” (EÉ 460) Erős várunk az Úristen! ■ Garai András
