Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-10-31 / 44. szám
Evangélikus Élet PANORAMA 2010. október 31. » 9 A hittel felismert igazság mellett A reformáció hónapjában az ünnep emberéről, Luther Mártonról beszélgettünk Véghelyi Antal evangélikus lelkésszel Roham a temetők ellen- Mint korának, a középkornak embere, mennyiben volt Luther eredeti, új, modern, „belevaló”? Annyiban, hogy a kor társadalmában és egyházában szinte példátlanul karakán módon gondolkozott, és mert szólni, cselekedni?- Luther korában a teológiai tudományok között az írásmagyarázat alárendelt szerepet töltött be. A teológia „királynője” a skolasztika volt, ami az ókori görög filozófián, elsősorban Arisztotelészen alapult. Luther felismerte, hogy a teológia nem „szent filozófia”, hanem a Szentírás értelmezése. Ez a maga korában teljesen új volt. Luther írásmagyarázati elvei is nóvumnak számítottak. Elvetette a középkorra jellemző allegorizáló értelmezést. Nem a sorok között olvasva akarta megtalálni a bibliai szövegek értelmét, hanem az írás elsődleges jelentését kereste. Luther - mint a Szentírás doktora - nemcsak felismerte, hogy az egyház tanításában és kegyességében sok minden ellenkezik Jézus Krisztusnak az evangéliumokban és az apostoli levelekben megőrzött tanításával, hanem hivatalából eredő kötelességének érezte, hogy szavát is felemelje, cselekedjen a jézusi tanítással ellenkező tanok ellen.- Melyek voltak ezek az akkor annyira „nagyot ütő” tettek? Amelyek miatt-noha nem volt napilap, internet, mobiltelefon - hihetetlen gyorsan és erővel terjedtek tételei? Valóban futótűzként ment hírük az Ágoston-rendi szerzetes nézeteinek?- Igen, így volt. Luther 1517-ben a búcsúcédulák árusítása ellen tiltakozó 95 tételének megírásával és október 31-re, mindenszentek ünnepének előestéjére időzített közzétételével - szándékán kívül - olyasmit tett, ami visszafordíthatatlan folyamatot indított el nemcsak az egyház, hanem Európa életében is, és az egész világ számára elhozta az újkor hajnalát. Történelmet hamisít, aki ma Luther és 1517. október 31. megkerülésével beszél reformációról. Tény, hogy a 95 tétel nyomán kibontakozó események végre rést ütöttek Rómának nemcsak az egyház fölötti egyeduralmán, de véget vetettek annak a középkori gyakorlatnak is, hogy Európában uralkodó csak a római pápa hűbéreseként kerülhet trónra.- Ön jól ismeri műveiből Luthert- a személyiségét is. Régóta izgat a kérdés: mondhatjuk-e, hogy Istennek olyan kiválasztott embere volt, aki szinte a prófétákhoz hasonlóan megbízatott egy nagy, (élet)veszélyes feladattal, amelyet aztán véghezvitt? Milyen Luther-személyiséget ismert meg őt olvasva, fordítva, a prédikációiból?- Attól mindenképpen tartózkodnunk kell, hogy a mohamedánok hitvallásának mintájára - „Egy az Isten, Allah, és Mohamed az ő prófétája” - tekintsük Luthert Isten választott eszközének, újkori prófétájának. Inkább arról van szó, hogy a 16. század első felében Luther volt az, aki- korántsem alaptalan félelmeit legyőzve - megtette, amire doktori esküje is kötelezte, és nem jelentéktelen papként vagy szerzetesként, hanem az egyház tudományát, a teológiát művelni hivatott egyetem tanszékvezető tanáraként emelt nyilvánosan szót a keresztény hitnek a Szentírásból felismert alapvető igazságai védelmében, az ezekkel össze nem egyeztethető tanítások, hagyományok és szokások ellen. Ezért megtapasztalhatta, hogy Isten mellette áll akkor is, ha adott esetben egy egész birodalmi gyűlés előtt, papi fejedelmek és uralkodók előtt állva kell az igazságról tanúskodnia. Isten tehát annyiban választotta Luthert, amennyiben Luther - mindennel dacolva - a hittel felismert igazság melletti tanúskodást választotta, tudva, hogy „veszedelmes dolog bármit is a lelkiismeret ellen cselekedni”. Ha az Európában akkor vezetőnek számító párizsi Sorbonne vagy bármely más egyetem teológiai tanárai közül hasonlóan döntött volna valaki, Isten minden bizonnyal őt is támogatta volna.- Miért lehet szeretni Luthert? Mitől a ma, sőt a jövő embere? Miért hat emberek millióira, akik büszkén nevezik magukat lutheránusoknak, követőinek?- Luther hatásának megítélésekor óvatosnak kell lennünk. A magukat követőinek vallók népes - ma hetvenmillió lélekre becsült - táborában mindig voltak olyanok, akik a reformációban csupán tiltakozó mozgalmat láttak. Ma is sokan gondolják, hogy evangélikusnak lenni annyi, mint tiltakozni, protestálni a római katolikus egyház téves tanításai, hagyományai és hatalmi törekvései ellen. Luther azonban egész életében az igazság tanúja volt. Nem a tiltakozásban lelte örömét - bár néha ezt is meg kellett tennie -, hanem makacsul az igazság mellett tanúskodott. Elsősorban ebben kell követnünk őt. Ám ehhez jól kell értenünk, mi is az az igazság, amit Luther fölismert, és ami őt reformátorrá tette. Luther toronyszobaélményként elhíresült, a Római levél tanulmányozása közben tett felismerése nem más, mint hogy Isten igaz: tehát nem a középkori templomok freskóiról szigorúan letekintő Isten haragja és ítélete veszélyezteti az ember életét, hanem a bűn. Következésképpen az embernek nem azzal kell foglalkoznia, hogyan hárítsa el magáról Isten haragját és ítéletét, hanem azzal, hogy miként szabaduljon meg a bűntől. És itt jut el Luther a másik felszabadító felismerésre: bár mi semmiképpen sem tudunk bűneinktől szabadulni, Isten kész megszabadítani tőlük Jézus Krisztus kereszthalála által. Nagy bajforrássá válik, ha Luther reformátori felismeréséből csak ennyit értünk meg: Jézus Krisztus keresztáldozatáért megbocsáttattak bűneink. Nagy baj, ha úgy gondoljuk, hogy ebben a hitben nyugodtan „ülhetünk a babérjainkon”. Luther pontosan tudta, hogy a megbocsátással Isten csak az első lépést teszi meg ahhoz, hogy a bűntől valóban megtisztítson. De ez nem megy a kereszt fölvétele nélkül. Luther számára a keresztény hit alapmeló£ diája Jézus szava: „Ha 3 valaki énutánam akar ^ jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem” (Lk £ 9,23) Mert Isten keresztek és szenvedések által viszi végbe a bűn tagjainkban való naponkénti megölését, hogy ezáltal naponta az Istennek, de még inkább Istenben való életre támadjunk föl. Krisztus keresztjére nézve azért kell hinnünk bűneink bocsánatát, hogy ne rettenjünk meg, és ne gondoljuk, hogy Isten a szenvedéseket, a keresztet büntetésből hozza ránk, hanem higgyük bizalommal, hogy pont e nemkívánatos dolgok által szabadít meg bűneinktől, és teremt újjá Krisztus képére. Mert miként Luther - az életében többször is kiadott - passióprédikációban mondja: Isten országába csak azok nyernek bebocsátást, akiken a mennyei Atya valóban fölismeri Krisztus képmását. Krisztus képmásának pedig életünk hátralevő kegyelmi idejében kell kirajzolódnia rajtunk, az Isten akaratából bennünket érő keresztek és szenvedések által. A múltban is, ma is, és a jövőben is csak így lehet hiteles keresztényként élni.- Végezetül mit ajánl olvasásra Luthertől annak, aki a reformáció ünnepe idején találkozni akar ezzel a nagyformátumú emberrel, szellemiélek óriással?- A fentiekből következően - és nem amiért a magam fordításában jelent meg - kiindulásul ajánlom mindenkinek Luther Hogyan szemléljük Krisztus szent szenvedését? című passióprédikációját, amelyet a reformátor háromszor is kiadott élete folyamán. Feltehetően ennyire fontosnak tartotta. És természetesen ajánlom egyházunkban hitvallási irattá is lett négy alapvető művét: a Kis és a Nagy kátét, a Schmalkaldeni cikkeket és A keresztény ember szabadságáról című könyvet. A teológia iránt mélyebben érdeklődőknek pedig Erasmus könyvére, a De liberó arbítrióra (magyarul a címe A szabad akaratról) írt válaszát, a De servo arbitriót (A szolgai akaratról). ■ Kőháti Dóra ■ Ribár János Bár a kereszténységtől elfordult tömegekben összekeveredett a mindenszentek ünnepe (november 1.) és a halottak napja (november 2.), ez az irracionális egyveleg nem változtat már azon a tényen, hogy százezrek, sőt milliók rohamozzák meg - mintegy népvándorlásként - ezekben a hűvös, melankolikus és őszies napokban a temetőket, látogatják a sírokat, és helyezik el a drágán vásárolt virágokat, koszorúkat; majd réveteg emlékezés után kiverekszik magukat a főútra. Mert rohanni kell tovább. A temetők bejáratánál kisebb-nagyobb dugó alakul ki, türelmetlen hangok hasogatják a nedves levegőt, szitkok röppennek, negatív megnyilvánulások viliódznak; még jó, hogy kazalnyi virágok, pántlikázott koszorúk és vásári bódék árnyéka mögé lehet rejteni az arcokat. Évről évre monotonon ismétlődő torz jelenség ez, amellyel senki nem tud mit kezdeni, csak a virágárusok kínálják egyre hangosabban gyorsan hervadó virágjaikat, és ajánlgatják a kiüresedő emberi lélekre jellemző művirágokat. Merthogy az nem fonnyad el, és kibírja a hideget is. Minél inkább belelátni ennek a gyászrohamnak a depressziós lélektanába, annál inkább együttérzés ébred a szívünkben, mert aligha van annál nagyobb teher az emberi lélek számára, mint a „meg nem értés” érzése vagy az értelmetlenség diktálta tehetetlen sodródás. Miért is ez a lavinaszerű roham? Ez a periodikusan ismétlődő invázió a temetők ellen? Se halál-, se gyászfeldolgozás. A letagadott, elfojtott, elnyomott haláltudat, a tisztességesen fel nem dolgozott gyászélmény fájdalmas - traumás, de nem tudatosított - görcsöt alakított ki az emberi lélekben, és nincs, aki ezt a hol tompán, hol élesen fájó lelki görcsöt kibogozza vagy kisimogassa. Mert az már nem elég az Istentől és egyháztól eltántorgott lélek számára, hogy temetőinkben számos helyen plakátok igyekeznek felhívni a figyelmet a halottak napján tartandó temetői istentiszteletekre. A halált és gyászt fel nem dolgozott ember már nem képes automatikusan az igehirdetés felé fordulni, nehéz virágcsokrokat cipelve trappol el az ideiglenes istentiszteleti hely mellett. Lelke becsukódott, pedig a maroknyi gyülekezet lelkesen énekli: „Győzelmet vettél, ó, Feltámadott”, s Händel halhatatlan dallama sem szállítja már megriadt értelme számára a győzelem, a halál feletti győzelem nagy üzenetét. Ezek a modern temetőlátogatások emlékeztetnek az ókori primitív vallások úgynevezett engesztelő áldozataira. Komoly anyagi áldozatot hoz az a modern ember, aki virágot, koszorút vásárol, és így menetel szerettei sírja felé. Megrohamozza a temetőt, mert félreértette a bejárat feletti kiírást: „Feltámadunk!” - így: „Fel! Támadunk!” S végzi a mai engesztelő áldozatot, azzal a ködös, amorf hittel, hogy akkor így minden rendben. A nyolcévesforma kisfiú szórakozottan és unatkozva nézegeti anyukáját a sír mellett, aki igyekszik ízlésesen elhelyezni a virághegyet, és közben - fiának vagy önmagának - csendesen beszél: hogy fog örülni a nagypapa és a nagymama ennek a sok szép virágnak, meglátják, és békésen pihennek. A kisfiú bölcsen megkérdezi: „De hát nem haltak meg?” Az anyuka meghökkenve felnéz fiacskájára, majd figyelemelterelésül megígéri, hogy hazafelé megveszik a régen óhajtott játékot. S tovább rendezkedik a sír betonkeretében. Lehet, hogy az életükben, valaha, amikor itt voltak, valóban örültek volna a virágnak? A fel nem dolgozott haláltudat és a lélek mélyén lappangó megrekedt gyászmunka sarkantyúzza embertársaink óriási többségét. Morbid látvány, mégis szép a sok-sok virág és különösen az este sötétjébe öltözködő temető gyertyacsillagos valósága. Talán az áhítat csendjében - ott a lélek mélyén - mégiscsak megszólal egy Hang. S a korszellemet háttérbe szorítva belezeng az emberi szív valóságába, hogy mégiscsak több az ember, mint puszta anyaghalmaz és történelmi melléktermék. Talán egy távoli makacs harangszó vagy odaszűrődő keresztény ének valamit elindít a magányos lelkekben. „Uram, ó, add, ha vándorutam...” vagy egy húsvéti ének a feltámadásról... De ehhez kell Isten népe, amely szintén kimegy a temetőkbe emlékezni, ám a hangsúly nem a méregdrága „engesztelőáldozati virágokon” van, mert ez az emlékezés már nemcsak felületesen a múltba fordul, hanem a Megváltó felé, aki azt is mondta, hogy „én élek, és ti is élni fogtok” [}n 14,19). Isten népének a szívében kell hordoznia a szent igéket, a jézusi kijelentéseket. S ha ezzel közlekedik a világban (a temetők világában), szent missziót teljesít be. Mert az örök élet parancsolat! Ahogy csak Jézus merte megfogalmazni a Tíz- és a nagy parancsolat után: „Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet’.’ (Jn 12,50) A feldolgozatlan gyász és a halálfélelem legnagyszerűbb ellenszere Isten igéjének megszívlelése, és akkor már nem roham lesz a temetők ellen, hanem hálaadás a régiekért és megbékélt várakozás az örök életre Isten országában, kegyelemből. A szerző a Nyugat-békési Egyházmegye esperese Áldáskönyv harmadik kiadásban A nagy sikerre való tekintettel egy éven belül immár harmadszor jelentette meg a Luther Kiadó Varga Gyöngyi Áldáskönyv című kötetét. Ez alkalomból a szerző (az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének docense) múlt csütörtökön dedikálással összekötött személyes találkozón fogadta olvasóit kiadónk Üllői úti könyvesboltjában. ■ Boda Zsuzsa felvétele
