Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-10-31 / 44. szám
6 * 2oio. október 31. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Vas István századik születésnapjára Tehetek valamit a belső harmóniámért? Önkéntes kórházlátogatók őszi konferenciája Ülök a Szabó Ervin Könyvtár kávézójában, egy sarokban álló kis asztal mellett. Várom az ismerősömet. Nem jön. Már egy órája szemlélődöm itt, kezemben könyv, de ez csak alibi, nézelődöm, figyelem a siető diákokat. A másik asztalnál spanyolóra van. Az egész könyvtár zsong, csak én vagyok csendben. Élvezem a passzivitást. Nem vagyok türelmetlen. Ott ülök a világban, részese vagyok és mégis kívülálló, mert most nem veszek benne részt, nem alakítom, formálom, nem akarom megváltoztatni, épp csak elfogadom. Kis idő múlva felállók, elindulok. Békesség van bennem. Nem bánom, hogy nem jött az ismerősöm. Rájövök, nem is rá volt szükségem, hanem a csendre, a passzivitásra, a szemlélődésre. Mindig megdöbbenek, hogy Isten milyen gondosan és mégis meglepően készít elő dolgokat a szívemben. Könyvtári élményem szerdán ért, péntekre és szombatra, október 15- 16-ra pedig Piliscsabára, a Béthel Evangélikus Missziói Otthonba utaztam, hogy aktívan, előadással is részt vegyek az önkéntes kórházlátogatók őszi konferenciáján, amelynek a Belső harmónia címet adtuk. Beszámolóm nem objektív tudósítás szeretne lenni konferenciánkról, hanem inkább lecsapódott élményeimből osztok meg néhányat az olvasóval. Mindegyikünk érzi, tudja, hogy belső harmóniája időleges. Nagyon gyorsan kibillen az egyensúly, sőt az is lehet, hogy rohanó, teljesítményorientált, ideges világunkban a belső harmónia csak percekre, órákra adatik meg. Közben pedig lelki épségünk, egészségünk, az emberek felé való szolgálatunk feltétele az, hogy harmonikus személyiségek legyünk. Magam mindig hálás vagyok az ahhoz hasonló megtapasztalásért, amelyről cikkem elején írtam. A konferencián részt vevő mintegy harminc ember vallomásaiból is jól tükröződött, hogy különlegesen nagy igényünk, vágyunk van a belső harmóniára, békességre. Ennek felborulását, elvesztését Kulcsár Zsuzsanna kórházlelkész a 38. zsoltár mondataival illusztrálta: „Derekam égőfájdalommal van tele, nincs ép hely testemen. Szívem hevesen dobog erőm elhagyott...” Ha baj van velünk, bizony még környezetünk is megérzi: „Szeretteim és barátaim félreállnak, mert csapás ért, rokonaim is elhúzódnak tőlem” A bevezető szavak után játszani kezdtünk. Balogh Éva kórházlelkész (képünkön) arra kért minket, hogy a bemutatkozáshoz válasszunk egy ránk jellemző követ a - szépen lerakott mécsesekkel megvilágított - kompozícióból. Ki gondolta volna, hogy a kő valóban beszél rólunk? Miközben a kezünkben szorongatott kőről szóltunk, magunkat tártuk fel egymás előtt. Még érdekesebb feladat volt, amikor egy fehér lapra az életünket raktuk ki kövekből. Mennyire árulkodott alkotásunk kapcsolatainkról, családunkról, bizonyos dolgokhoz való hozzáállásunkról! Ahogy rákérdeztünk egymás „lapjaira” úgy tűnt ki egyre inkább, hogy min lenne jó változtatni, mire kellene törekedni ahhoz, hogy kapcsolatainkban is harmónia legyen. Saját előadásom és a hozzákapcsolódó beszélgetés arra vezetett rá minket, hogy mennyi konfliktust hordozunk saját magunkban, amikor nem tudjuk eldönteni, kit vagy mit részesítsünk előnyben. Egy-egy döntés meghozatala is ad okot lelkiismeret-furdalásra, hiszen azt érezhetjük, hogy valaki igényének nem tudtunk eleget tenni, nem tudunk az elvárásainak megfelelni. Lehet, hogy hamis elvárásokat hordozunk? Lehet, hogy a másik nem is kívánja tőlünk azt, amit mi elképzelünk? A beszélgetésből kiderült, hogy bizony összeütközésbe kerülünk családtagjainkkal szolgálatunk miatt is. A ki nem beszélt, a felszín alatt megbúvó konfliktus, elvárás pedig belső feszültséghez, a belső harmónia felbomlásához vezet. Liptákné Gajdács Mária kórházlelkész másnap egy bibliatanulmányon keresztül mutatott be harmonikus személyiségeket. A Biblia tökéletesnek mondja Nőét, Dávidot és Ászá királyt. Tényleg tökéletesek voltak? Erkölcsi értelemben semmiképpen sem. Hittek Istenben, ennyiből állt a tökéletességük. Újból és újból előkerült az a tény, hogy vertikális kapcsolatunk milyensége meghatározza horizontális kapcsolataink minőségét is. Nem választható szét egymástól az Istennel, az embertárssal, a természettel és önmagunkkal való harmónia. Monti Irén kórházlelkésznek a belső szabadságról tartott előadásában legerőteljesebben az hatott rám, hogy Jézus mennyire szabad volt saját kora és az őt körülvevő emberek elvárásaitól. Szabadsága négy pilléren nyugodott. Az első a szabadító Istennel való egysége; itt különleges hangsúlyt kap a szabadító jelző. A következő az önazonossága: tudta, hogy ő Isten fia, és tudta, mi a küldetése. A harmadik az a fantázia, amely több mint engedelmesség: ez felszabadította őt arra, hogy újszerűén, csak rá jellemző módon segítsen az embereken. A negyedik pedig az önátadása, mert teljes mértékben alávette magát az Atya akaratának, így volt képes arra, hogy odaadja magát értünk a kereszten. Belső szabadságunk lenne az alapja belső harmóniánknak? Vajon megvalósítható számunkra, hogy nem függünk semmitől és senkitől? A függést felválthatja a kötődés, a félelmet a teljes szeretet? A konferencia felvetett témái bőven hagytak okot arra, hogy otthon tovább gondolkozzunk belső harmóniánk kérdéseiről. Jó volt együtt lenni, együtt gondolkodni, beszélgetni. Biztos vagyok benne, ha utam legközelebb a Szabó Ervin Könyvtár felé visz, újból beülök, mert szükségem van arra, amit ott éltem át, pedig tudom, hogy szabad bárhol lehetek, a belső harmóniát bárhol és bármikor átélhetem, akár még templomban is. Sőt... ■ Heinemann Ildikó kórházlelkész Vajon megvan-e a szentendrei kert, ahol oly gyönyörű volt a szeptember? Aranyló lombok alatt, a mély csöndben kikészítve a székek, az asztalon erős tea és kávé, a tálcán szendvicsek. A várakozás áhítatában Piroska sürgölődik. Meg-megáll, és mond valamit a rigóknak, bizonyára azt: „Csendesebben, nemsokára öt óra, jönnek a vendégek, a morzsa mind a tietek lesz.” Most is látom hunyt szemmel: ott ül ezüst hajjal Pilinszky, és cigarettázik, cárharangnagy pulóverben Kormos István, kopott Fradi-melegítőben Karinthy Cini érkezik (és a világ legrosszabb dinnyéjét hozza), azután nyílik a vasajtó, és jön Nagy László, Juhász Ferenc és Domokos Matyi, majd Várady Szabolcs, pár perc múlva Kabdebó Lóránt, Sumonyi Zoltán. És ott van egy tüneményes olasz művészettörténész házaspár is, akik kiállítást akartak szervezni. És a többiek? Telefonáltak a lányok, hogy késni fognak. így jó, mert minden helyet elfoglaltunk már. A magyar irodalom fele megfordult Vas Istvánnál. Megcsodálja ómódi modernségét, bölcsességét, kitárulkozó őszinteségét Az 1910. szeptember 24-én született Vas István nagy költő volt, tiszta jellem. Talán az utolsó, akinél ez a kettő elválaszthatatlanul egybeesett. Alkalmi, önéletrajzi költő (ahogy Goethe az). Ön- és korelemző, ahogyan hatalmas esszéregényében, a Nehéz szerelemben vallatja vészterhes huszadik századát. Milyen is lehetne, hiszen az elmúlt ötven-hatvan év iszonyata adta anyagát. A félelmet, a megaláztatást, a háborút, a vérszínű világot, a keselyű időt, a menekülő múzsát, a gyászt. Gazdag források táplálták költészetét: a szülőföld, Budapest szépsége és szennye, körúti nyelve, hogy sokévi küzdelem után mással össze nem téveszthető költészetet mondhasson magáénak. Még akkor is, ha útja Rómába vitt. Tört fényű kupolákból, romokból, vörös márványkövekből építi tovább a csak neki kitárulkozó üzenetet... És a remontáló szentendrei rózsákból, Velázquez Vénuszából, a Veii Apollóból, a Szent Péter-templom imájából, Nicolaus Cusanusból... és perzsa dalokból, francia lemezekből, Radnóti hűségéből, József Attila vértanúságából, Avilai Teréz intelmeiből... A kimondhatatlant. A fényt hozó igazságot. Hogy „vár romlik, ház üres lesz, / Sziget és gálya süllyed, / Valami közelít a kertben, / Betörik minden ablak, / Ülnek, szemük se rebben, / Míg egymásra mosolyognak.” Addig nem lehet baj. Míg fogjuk egymás kezét, mert ketten, együtt mindent kibírunk, mint verse téli rózsája, ki győzi a hóban is indítani nedvkeringését, hogy az új tavaszban föllobogózva kivirágozzon. Mert Vas István Megyek Az élet ha elenged Indulni készen állok Vörös bor és fehér bor Sokszor folyt poharamba Ez is volt és az is volt Kínból üdvözülésből Uram eleget adtál Megyek ha elbocsátasz Mégsem Eleget megtelítőt Torkomig émelyítőt Úgy látszik mégsem adtál Élet még most sem untatsz Kegyelmedhez igyekszem Méltó maradni enni És inni és ölelni Ahogyan és amennyit Lehet szabad figyelni És nézni várni hinni A kínokat kibírni Ha még el nem bocsátasz mindig volt kiút. Csak türelem kell a némasághoz, a névtelen léptekhez, léthez. Mindig lesz kiút, testvéri szövetség. Versek, műfordítás- és esszékötetek után 1957-ben látott napvilágot az Elvesztett otthonok című kisregénye. Nem gondolva arra, hogy ebből- évtizedek szorgos munkájával - az egyik legérdekesebb regényfolyama kerekedik ki. A Nehéz szerelem (1964), A félbeszakadt nyomozás (1967). a Mért vijjog a saskeselyű? (1981), az Azután (1991) több mint kétezer oldala a líra kivételes prózatörténete. Az 1956-os forradalom és leverésének iszonyú megrázkódtatása számvetésre késztette Vas Istvánt. Nem véletlenül a hatvanas évek elején folytatta emlékezését; itt is akarta befejezni, fájó-szép napok egyik gyertyafényes estéjével. (De odáig sajnos nem jutott el.) Milyen szerencse, hogy egy olyan ember élt mellette, aki nemcsak tehetséges festő volt, de remek írói vénával megáldott asszony is! Szántó Piroska és Vas István elválaszthatatlanul egyek voltak. Nemcsak az életük, de az életük értelmébe vetett hitük is egy volt. Szántó Piroskának hatvanhat éves korában jelent meg az első írása, de rögtön lehetett tudni: ebben is kivételes. Krónikás ember, aki sírva-nevetve meséli, hogy milyen gyönyörű az élet; milyen iszonyatos, de kibírjuk, mert Isten így akarja, és ad hozzá erőt. A költő férjnek talán legszebb írásában - ha nem a legszebb kisprózában -, az Aktban állított örök emléket. Piéta ez az éjszaka sötétjével írt emlékezés: a számára soha meg nem halt társ Piroska- Mária fájó ölén nyugszik örökkévaló békességben. A sors kegyetlen fintora, hogy a „legszentendreibb” festő, Szántó Piroska nem kellett a városnak. A több tízezer kötetes csodálatos könyvtár, Vas István ritka becsű (dedikált és idegen nyelvű) könyvei nem érdekelték a budapesti egyetemeket. 1999 decemberétől a Szombathelyi Képtár intézményeként működik a Szántó Piroska-Vas István-emléklakás a Várkert rakparton. A kiállítás ott kapott helyet, ahol a festőművész és férje életük utolsó évtizedeit töltötték. A lakás a kivételes életművet idézi, főleg Piroska művészetének legfontosabb állomásait. Az irodalmi esteken túl tudományos, zenei rendezvények szerepelnek a programban, és ez a vasi származású budapestiek találkozóhelye is. Vas István századik születésnapját ünnepeljük. Mivel nincs már közöttünk, csak műveivel. Ünnepelünk? A barátok és hű tanítványok igen. Összejönnek, emlékeznek, kimennek a temetőbe meghallgatni a csöndet. De mi lesz a többiekkel: az olvasókkal, a könyvgyűjtőkkel? A fiatalokkal? Vas Istvánt régóta nem adják ki. A költő, esszéista, műfordító, remek önéletíró nem található a boltokban. Nincs. Mintha nem is élt volna. Pedig volt. És várták és szerették - szépen megtervezett - köteteit. Ódivatú, szívmeleg verseit. Nagyon hiányzik: az apátián, induló költőknek, a szépre szomjazóknak. Régen nemzedékek adták át a stafétabotot egymásnak. Most ez is hiányzik. A folytonosság, a felfedezés öröme... És itt be is fejezem a keserű gondolatok sorolását. Vas István hatalmas életműve létezik, föl-föltámad az időben. Sugároznak nem múló fénnyel istenes versei, hazafias költeményei. Művei hol kuruc bujdosóének dallamait idézik, hol fájó népdalokat, s tud lenni rajongó, ironikus is; nemegyszer hűvösen, érzelemmentesen racionalista. Ha a mai magyar költészet középpontjában nem az effajta kísérletek vannak, legtöbbször csak puszta szövegek, mégis (hogy utolsó nagy válogatása címét kölcsönözzem), a súlyos életműveknek nemcsak jelenük, de titkos jövőjük is van. A kordivatok változók, a közvélemény elfogultsága ma ilyen, holnap olyan... Vas István költői értékén sem változtat, ki tudja várni - csendben és türelmesen - a megfelelő időt, amikor értő értékelések és kitárulkozó szívek előtt nyílhat meg teljességében. ■ Fenyvesi Félix Lajos Szántó Piroskával otthonukban (1951)
