Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)

2010-10-03 / 40. szám

2 « 2010. október 3. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mennyei Atyánk, hálát adunk az egész teremtettséget átfogó szerete­­tedért, amellyel fenntartod életünket, és Jézus Krisztusban munkálod meg­váltásunkat. Add, hogy a te szerete­ted ne legyen hiábavaló életünkben, formálhasson bennünket, és a te ar­cod tükröződhessen rajtunk! Könyörgünk világunkért, amely magán hordozza teremtő kezed nyo­mait. Megváltjuk, Urunk, hogy túl sokszor vagyunk benne hűtlen sáfá­rok és csak kevésszer jó gazdák. Ter­mészetesnek vesszük a kenyér aján­dékát, és ellened háborgunk, ha szükséget szenvedünk valamiben. Kérünk, nevelj minket teremtett vi­lágunk iránti felelősségre, hogy lak­­hatóan őrizhessük meg utódaink számára. Könyörgünk hazánkért, amely­ben hosszú évszázadok óta őrizted őseinket, s ahol mi magunk is ottho­nunkra találhatunk. Kérünk, ne en­gedd felednünk, hogy csak akkor lehet igazán otthonunk e föld, ha tő­led kapott ajándékként szeretni tud­juk. Emlékeztess erre vezetőt, poli­tikust, polgárt, hogy ne kelljen hon­talanná válni saját hazánkban. Könyörgünk településünkért, a lakóhelyünk közvetlen környezeté­ben élőkért. Gyakran beletemetke­zünk saját problémáinkba, és nem vesszük észre azt, aki mellettünk segítségre szorul. Elmegyünk a kol­dus mellett, nem halljuk meg a haj­léktalan kopogását, és ételről mesé­lünk az éhezőnek. Kérünk, erősítsd bennünk a szeretet felelősségét, hogy nyitott szemmel járjunk, és megte­gyük, amit reánk bíztál. Könyörgünk gyülekezeti közös­ségünkért, szereteted forrásának he­lyéért, amelyet oly sokszor mérgez­nek emberi indulataink. Megvall­­juk, Urunk, sokszor még egymást sem tudjuk szeretni, nemhogy ellen­ségeinket. Fordulj felénk könyörülő irgalmaddal, hogy gyarapodhassunk ne csak létszámban, de növeked­hessünk az irántad való engedel­mességben is. Add, hogy igéd mag­vetése ne legyen hiábavalóvá éle­tünkben. Könyörgünk családi közössége­inkért s benne önmagunkért. Annyi minden terhel bennünket: kit gyász és fájdalom, kit betegség és félelem, kit bizonytalanság és reményvesztett­­ség. Támaszra, vigaszra, örömeink­ben való osztozásra kaptuk tőled családi kötelékeinket, amelyeket sok­szor kevesebbre becsülünk, mint amekkora ajándékot hordoznak ma­gukban. Tégy minket szerető társsá, biztos támasszá, engedelmes gyer­mekké, hogy családunk legbensőbb szobánkká válhasson, ahol együtt állhatunk meg előtted. Mennyei Atyánk, aki magad vagy a szeretet, még ajkunkon sincs a szó, de te már ismered gondolatain­kat. Kérünk, hallgasd meg gyerme­keid könyörgését, és adj meg min­dent, ami a javunkra van. Add, hogy megtartó, gondviselő szeretetedből élve mi magunk is ennek a szeretet­nek az eszközei lehessünk! Ámen. www.myluther.hu SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 18. VASÁRNAP - JN 15,9-14 Teljesen megkötözve, teljesen szabadon Néhány nappal ezelőtt gimnazista di­ákokkal parancsolatokról beszélget­tünk. No nem a Tízparancsolatról, csak a hétköznapi parancsokról, uta­sításokról. Közös véleményük volt, hogy aki igazán jó tanár vagy szülő, az sose parancsol, hanem inkább megbeszéli, elfogadtatja a szándéka­it. így a gyermeke vagy a tanítványa nem lesz alárendeltje, hanem mellé rendelődik, társsá válik. Kérdeztem őket a végletes helyzetekről. Olykor mégis arra kényszerül a nevelő, hogy parancsot adjon, nincs idő magyaráz­kodásra, elfogadtatásra. Ilyen nincs - mondták magabiztosan. * * # Martin Buber ezt meséli: „Régen, ha a Sátán meg akarta akadályozni, hogy egy haszid a caddikhoz utazzon, apjának, anyjának vagy feleségének alakját öltötte magára, és erőnek erejével megpróbálta eltéríteni szán­dékától" # * * Az új nemzedék nem tesz mást, mint világunkra hangolódik. Közben maga is világot alkot. Kiábrándultunk már a parancsok teljesítéséből. Ele­günk van abból is, hogy emberek az­zal igazolják gaztetteik jogosságát, hogy parancsot teljesítettek. Minden utasításban szabadságunk megnyir­bálását látjuk. Minden körülírt rend féltett mozgásterünket fenyegeti. Legfontosabb vágyaink egyikévé lett a feltétel nélküli szabadság, amelyben semmiféle előírásnak, szabálynak vagy parancsnak sincs helye. # * % „De amikor látta, hogy minden aka­dályozás csak növeli Isten haszid hí­vének erejét, más módszert eszelt ki. Most békét köt az illetővel, akit kisze­melt, összebarátkozik vele, és szelíden így szól hozzá:- Megtérítettél. Utazz csak el nyu­godtan a rabbidhoz, de engedd meg, hogy veled mehessek, imádkozz, ahogy szoktál, engedd meg, hogy ve­led imádkozzam, tanuld azt, amit szeretsz, segítek neked benne” # # # A világ rendje elfordul a parancsola­toktól, és odafordul a manipuláció fe­lé. Lépten-nyomon rejtett paran­csok vesznek körül. Rafinált módon lopózik gondolatainkba a zaj, nehogy a csöndben valódi döntéseket hoz­hassunk. Tudatosan terelnek nyájba minket, hogy elveszítsük saját utun­kat. Mi magunk is manipulálunk: nem is nézünk egymás szemébe. Vannak, akik annyira meggyűlölték ezt, hogy újra megteremtik maguk­nak a maguk parancsuralmi rendsze­reit. A bizonytalanság annyira gyű­löletes számukra, hogy készek felad­ni a jóérzésű szabadságot is azért, hogy biztonságérzetük visszatérjen. * * * „És ha majd eljön az ideje, így szól hozzá:- Ülj a caddik székébe, és én mel­léd ülök. Együtt maradunk ezután” * * * Jézus parancsolatról beszél. „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek tite­ket” Nem manipulál, a szemembe néz, egyértelmű. Nem szeretne meg­nyerni, nem hízeleg, nem rejtőzik. Az általa említett két szó gyökere­sen ellentmond egymásnak. A paran­csolat megfoszt minden döntésem­től. A szeretet állandó aktuális dön­tések sorozatát bízza rám. Éppen ebben a két szóban valósul meg éle­tem a világban: teljes kötöttségben és teljes szabadságban. Etikai határhúzás helyett magához köt. Ha a szeretet parancsának meg­szűnik a Jézushoz kötött személyes­sége, megszűnik az ember felé fordu­ló személyessége is: identitását vesz­ti. Odaállít a kereszt elé: ilyen a sze-A VASÁRNAP IGÉJE retet valójában, önmagát adja bará­taiért. Ez a szeretet számunkra idegen. Nem egyszerű barátság ez, még csak nem is hasonlítható az emberi szere­­tetformákhoz: ez Isten szeretete. Ha Jézustól elszakadok, megszűnik az ér­telme, az élhetősége, a tartalma. Másfelől viszont - éppen ebben a személyes zártságban - elém helye­zi a szabad döntések sokaságát. Sőt azt mondja: mindent szabad! Sőt azt mondja: egyetlen helyzet sincs előre megírva! Arra biztat, hogy tel­jes valómmal vegyek részt az életben. Szavaiból kirajzolódik egy valódi valóság, amelyben az életemet öröm járja át. Befogad egy olyan egységbe, amelyre nincsenek szavak, talán csak így: „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket...” Pa­rancsolata nem a tizenegyedik, ha­nem az egyetlen. Isten szeretete raj­zolódjon ki rajtunk! Én pedig kész vagyok arra, hogy csodát tegyen velem: a szeretet cso­dáját. ■ Koczor Tamás Jöjjetek, testvérek, közeleg az ► Az egész Európát feldúló har­mincéves háború különösen a Német-római Birodalom terü­letén okozott óriási, a népessé­get sújtó veszteségeket. Ám nemcsak gazdasági és társa­dalmi problémákat hagyott maga után ez a harminc év, hanem szétzilált, megcsappant lélekszámú gyülekezeteket is. Nem csoda, hogy éppen eb­ben a kilátástalannak tűnő idő­szakban kezdett kibontakozni az a kegyességi mozgalom, mely a reményvesztett lelkek­ben újra hitet tudott ébreszte­ni: a pietizmus. Heti énekünk, a Jöjjetek, testvérek, kö­zeleg az este (EÉ 444) szerzője, Ger­hard Tersteegen (1697-1769) a német református pietizmus egyik legis­mertebb és legjelentősebb képviselő­je. Száztizenegy énekszövege mellett jelentős teológiai írásokat is hátraha­gyott. Tersteegen - akit kortársai gú­nyosan csak tanulatlan szalagszö­vőként emlegettek -, bár nem tanult soha teológiát, önképzéssel és olva­sással mégis átfogó teológiai művelt­ségre tett szert. Megtérésének alkalmát is ismer­jük: amikor 1724 nagycsütörtökén a Megváltó Gecsemáné-kertben átélt küzdelmeit tanulmányozta, az ige úgy megérintette őt, hogy egy Jézushoz címzett írásban felajánlotta magát és egész életét Megváltójának, s a leve­let saját vérével írta alá. Gyülekezeti énekeit, köztük a Jöj­jetek, testvérek kezdetűt is Lelki vi­rágoskert című gyűjteményében publikálta 1729-ben. Szövegeiben gyakran szól Isten mindenütt érez­hető jelenlétéről - erre példa az Itt az Isten köztünk kezdetű éneke is - vagy a szolgálatkész testvéri szeré­téiről, melyet legszebben heti éne­künk ötödik versszakában fogal­maz meg: „Egyikünk ha roskad, / Emelje a másik...” A protestáns énekeskönyvek sorá­ban különleges helyet foglal el az a forrás, amelyben heti énekünk dalla­mát először megtaláljuk: a Cseh Test­vérek Michael Weiße lelkész által összeállított és 1531-ben kinyomtatott gyűjteménye ugyanis a legkorábbi, anyanyelven írott kottás énekes­könyv a reformáció történetében, így tehát ez a testvérközösség, mely e tekintetben Wittenberget is meg­előzte, méltán nevezhető a refor­máció fontos, keleti bástyájának. Weiße Den Vater dort oben kezde­tű, hálaadó szöveggel látta el és étke­zés utáni közös imádságnak szánta a dallamot, melyben az európai és a magyar népzenére is jellemző kis­­kvintváltó szerkezet nyomait fedez­hetjük fel: magas járású kezdősorai után a negyedik sor mintegy kvint­­válaszként érkezik az alaphangra. Lendületes dallamvezetése révén, mely a meglehetősen nagy hangter­jedelmet is magával ragadó erővel és természetességgel járja be, méltán tartozik gyülekezeteink legkedveltebb énekei közé. ■ Fekete Anikó Múlandó időben maradandó cél Kezdőmondata miatt úgy tűnik, mintha esti énekeink közé sorolhat­nánk: „Jöjjetek, testvérek, közeleg az este..." Valójában egészen másról van szó. Isten vándorló népe tudatá­ban van annak, hogy fogy az idő, és életünk reggele, a világ létének haj­nala már mögöttünk van. Lassan véget ér az idő, mint amikor beeste­ledik, és a nap búcsúzik. Múlik az éle­tünk, a világ léte is a vége felé köze­ledik. A vándorú ton azonban Isten népe nem úgy megy, mint a céltala­nul bolyongók, hanem úgy, mint aki tudja, hogy csak itt fogy az idő, de ez közelebb visz az Úrral való találko­zás nagy pillanatához. Ez azonban feladatok sorát jelzi. Koncentrálnunk kell, hogy a mú­landó időben a maradandó célt el ne vétsük. A földjén dolgozó szántóve­tő siet, hogy sötétedés előtt be tud­ja fejezni a munkáját. A csónakban evező igyekszik a partra érni, mielőtt ráesteledik. A keresztény ember éle­te alkonyán - ez születésünk pillana­tától kezdődik! - tisztában van azzal, hogy fogy a kegyelmi idő, és ez akti­vitásra, igyekezetre, erőösszpontosí­tásra készteti. Hány ember szenved attól, hogy nem tudja, merre tart az élete, mi vár rá, mivel kell számolnia! Hányán és hányán pedig csak sodródnak a na­pok tengerén, mintha sem múltjuk, sem jövőjük nem lenne. A keresztény ember nagyszerű lehetősége és fele­lőssége, hogy tudatosan küzdjön az élet vándorútján, hiszen tisztában van azzal: nem a semmibe készül, hanem haza, az atyai házba, s ez meghatá­rozza egész földi létét, minden gon­dolatát és cselekedetét. Elkeseredés helyett Istenbe ve­tett bizalommal járjuk az utat! Sok­szor elkeseredünk, nem is ok nélkül. Rögös az út, sok a ránk rakódott te­este CANTATE Eged Klen diczeriinc. her, és sok az előre nem kalkulálha­tó probléma. Mi, Isten népének tag­jai azonban tudjuk: Urunk előre­ment, hogy helyet készítsen ne­künk. És abban is bizonyosak lehe­tünk, hogy amit szem nem látott, fül nem hallott, Isten azt készítette el az őt szeretőknek. A szomorúság ellentéte nem csu­pán a jókedv, a lehangoltságé a lel­kesedés, az elkeseredésé a feldobott­­ság. Az elkeseredés ellentéte és el­lenszere az Istenbe vetett bizalom. Aki tudja, Isten kegyelme megsegí­ti; aki tisztában van vele, hogy Isten velünk van; aki tudja, hogy minden akadályon átsegít a mi Urunk; és aki érzi, nem vagyunk árvák, hisz él a mi mennyei Atyánk: annak életében nem lesz úrrá a keserűség. Bizal­matlan világunkban, megbízhatat­lan emberek között is megbízha­tunk a nekünk bizalmat előlegező Istenben. A tudatos küzdelem és az Isten és ember iránti bizalmi kapcsolat test­véri közösségben valósulhat meg. S ez újabb erőforrás. Kéz a kézben, a másikat nem lenyomva, hanem fel­emelve járhatunk. Énekünk utolsó verse nagyszerű biztatás, tele reménységgel, bizako­dással: „Hamar hazaérünk. / Csak előre bátran! / Örök öröm vár ránk / Az atyai házban.” Erre csak egy fe­lelet létezik: Ámen. ■ Hafenscher Károly (ifj.) Az Evangélikus Élet korábbi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangeiikuselet.hu címről.

Next

/
Thumbnails
Contents