Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-07-11 / 28. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2010. július 11. 3 Evangélikus pedagógustalálkozó A kegyelem jó hírét hirdetni Papp Judit lelkésszé szentelése Szombathelyen Folytatás az í. oldalról Az új vezetéssel felálló minisztérium terveivel kapcsolatban Réthelyi Miklós - egyebek mellett - elmondta: „A kis iskolák megtartása nagyon fontos lenne. Foglalkozni szeretnénk a hátrányos helyzetű gyerekekkel, a tehetséggondozással, az erkölcsi neveléssel.” A miniszter mindebben kiemelkedő szerepet szán az egyházi iskoláknak, mert - mint fogalmazott - „tudatos keresztényekké kell nevelni a fiatalokat” Elmondta, hogy céljaik között szerepel a tanulócsoportok létszámának felülvizsgálata, a szakképzés hiányosságainak megoldása, a pedagógus-életpályamodell vonzóbbá tétele. „Nemzet- és jövőformáló munka a pedagógusoké!” - összegezte előadását Réthelyi Miklós, aki egy Máté evangéliumából vett idézettel is rámutatott, hogy a nevelés és az oktatás nem választható el egymástól.' A szakmai találkozó második napján A tehetség az iskolában címmel Gyarmathy Éva, az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa tartott előadást. A nemzetközileg elismert tudós fő kutatási területe a tehetség felismerésének, azonosításának problematikája. A zárónapon az evangélikus oktatás elmúlt húsz évének tapasztalatait osztották meg a konferencia résztvevőivel egyházunk püspökei. Az oktatási rendszer keresztény, illetve evangélikus szemléletének elemzése során Fabiny Tamás arra mutatott rá, hogy a bibliai ismeretekből is meríthet az oktatás. Gáncs Péter a missziói oldalról világított rá az evangélikus iskolák jelentőségére, Ittzés János elnök-püspök pedig az egyházi iskolák alapfilozófiájáról, az evangélikus lelkiségről beszélt. A gondolatébresztő előadásokat követő fórumbeszélgetés keretében a püspökök, illetve Muntag András, a zsinat világi elnöke és Kákay István országos irodaigazgató válaszoltak a szakmai konferencia résztvevőinek kérdéseire. Az országos találkozó keretében vehetett át kitüntetést három pedagógus: a tanév óvodapedagógusa Szabó Etelka (Evangélikus Keresztyén Óvoda, Várpalota), a tanév tanítója Tóth Ferencné (Benka Gyula Evangélikus Általános Iskola és Óvoda, Szarvas), a tanév tanára pedig Jakab László (Berzsenyi Dániel Evangélikus [Líceum] Gimnázium, Szakképző Iskola és Kollégium, Sopron) lett. A háromnapos rendezvény keretében a kikapcsolódásra is lehetőséget kínáltak a szervezők. Kedden például Decsre, Szálkára, Szekszárdra és Grábócra kirándulhattak pedagógusaink. ■ Máté Réka ► Az elmúlt szombaton délelőtt a szombathelyi evangélikusok (is) átélhették annak örömét, hogy gyülekezetük lelkészt adhat egyházunknak. Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke ez alkalommal szentelte lelkésszé Papp Judit végzett teológust. Az ünnepi liturgiában hittudományi egyetemünk képviseleté. ben dr. Szabó Lajos professzor, kinevezett rektor, a helyi gyülekezet részéről pedig Gregersen-Labossa György vett részt. Ittzés János a lelkészjelölt által választott ige (Ézs 42,6a) alapján elmondta, hogy az egykori próféta a haza- és az észhez térés programját hirdette meg Izrael történetének egyik legnehezebb időszakában. De itt nem ember szolgálatáról szól a prófécia, hanem az üdvözítő eljöveteléről. Általa Jézust hirdeti meg az irgalmas Isten. Az Isten kegyelmének jó hírét kell hirdetni a lelkészi szolgálatban. „Vedd, halld, fogadd szívedbe: Papp Judit, Isten szolgája, én, az Úr elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet!” - zárta igehirdetését - személyessé téve az ige üzenetét - a püspök. Papp Judit Celldömölkön született, és Vönöckön élt szüleivel 1994-ig, amikor a család Szombathelyre költözött. A keménesaljai kötődés viszont még sokáig megmaradt, így Vönöckön konfirmált, amelyre Kovácsné Tóth Márta és Kovács Imre lelkészek készítették fel. Általános iskolai tanulmányai után a soproni líceumban érettségizett 2003-ban. Az ottani szellemiség, a hittanórák, csendesnapok, csendeshétvégék lelkülete sokat jelentett neki, így itt érlelődött és erősödött benne az elhatározás a lelkészi hivatás mellett. 2003-ban kezdte meg tanulmányait az evangélikus teológián. A 2008-2009-es tanév őszi és tavaszi szemeszterét ösztöndíjasként Helsinkiben töltötte. Diplomadolgozatának elkészítéséhez gyakorlati teológiai tárgyakat hallgatott, és a lelkészi, gyülekezeti, valamint iskolai munkával ismerkedett. A finn fővárosban tanulmányai mellett havonta egyszer igehirdetői szolgálatot is végzett, amelyre az ökumenikus alapokon szerveződött Magyar Keresztyén Közösség kérte fel. Gyakorlati évét a kőszegi gyülekezetben töltötte. Az ott szolgáló lelkészekkel - Baranyay Csabával és Baranyayné Rohn Erzsébettel -, illetve az ifjúság tagjaival már korábban megismerkedett a szombathelyiekkel közösen tartott konfirmandus-csendeshétvégéken és egyéb ifjúsági alkalmakon. Papp Juditot püspöke a jövő tanévre a kőszegi Evangélikus Mezőgazdasági, Kereskedelmi, Informatikai Szakképző Iskola és Kollégium iskolalelkészének küldte ki. ■ Menyes Gyula Hajnali ének Mozgalmas napok vannak mögöttem. Ha mindig ilyenek lennének a szombatok, vasárnapok, minden bizonnyal egyedül a fizikai fáradtság jelentene terhet, de a lelket is csüggesztő feszültségek nagy ívben elkerülnének. Sajnos általában nem ez a helyzet, ezért a szombati - kerületünkben idén az első - lelkészszentelést, majd az egy évvel ezelőtt súlyos viharkárt szenvedett, de azóta szép új ruhába öltöztetett kőszegi templomunk újraszentelését olyan eseményként raktározom el emlékezetemben, amelyek, tudom, nemcsak nekem, hanem sokaknak maradéktalan örömöt jelentettek. Mivel ezekről a szombathelyi és kőszegi eseményekről lapunkban másutt olvashatunk tudósításokat, most egy régi, az édesapám halálának nemrég volt hatvanadik évfordulója és a nyári kánikula által felszínre hozott emlékemet szeretném felidézni, amelyről pár évvel ezelőtt a Vigília katolikus folyóiratban a „hétköznapi kereszténységre” vonatkozó körkérdésre a következőket írtam. Ha a hétköznapi, azaz a megélt keresztyénség „hívószót” hallom - bár magam inkább egyfajta sajátos varázsszónak nevezném -, szinte mindig ugyanaz a gyerekkori emlék jut az eszembe. Azt nem gondolnám, hogy ennek az az oka, hogy asszociációs mechanizmusom nagyon eltér az átlagostól. Ha van valami, ami eltér attól, ti. az áüagostól, akkor az inkább maga az emlék, sőt talán helyesebb azt mondanom: az, akire ilyenkor emlékezem. 2001 januárjában elhunyt édesanyámra gondolok ilyenkor. Az özvegy papnéra, aki édesapánk korai és hirtelen halála után (1950-ben, életének 46. évében egy influenza szövődményeként kialakult heveny agyhártyagyulladás vitte el) negyvenévesen maradt egyedül öt gyermekével, akik közül a legidősebb éppen érettségire készült, a legkisebb - ez voltam én - meg még iskolába se járt. Meggyőződésem, rá igazán illett az evangélikus körökben jól ismert és sokszor használt kifejezés, hogy amíg csak élt, Isten kegyelmének koldusa volt. Koldus volt, de megelégített koldus. (Az egyházunkban közismert hagyomány szerint Luther Márton utolsó leírt szavai voltak ezek: Wir sind Bettler; hoc est verum, azaz: Koldusok vagyunk; ez az igazság.) Amit elmondani szeretnék, valamikor az ezerkilencszázötvenes évek derekán történt. Ekkor édesanyánk már munkát is kapott, állást vállalhatott. Nagy szó volt ez, hiszen özvegysége első éveiben még ez sem volt lehetséges. Mondhatnánk, élte azt az életet, amit akkor sokan éltek e hazában. De máris ki kell magamat javítanom, hiszen mégsem volt ez ugyanolyan élet. A korai özvegység terhe és a volt-papnéság bélyege bizony egészen sajátos, ma már alig-alig elgondolható próbatételt jelentett akkoriban. Tudtam én azt - bár kiskamaszként szinte csak József Attilád duzzogással („Hagyja a dagadt ru-ÉGTÁJOLÓ hát másra...”) törődtem bele -, hogy papné hivatása özvegységével sem szűnt meg. Sokakat istápolt, „lelkigondozott” ekkor is. Mindig volt ideje azokra, akik ügyes-bajos dolgaikkal megkeresték, vagy akár az utcán egy kiadós beszélgetésre megmegállították. így hát nem csoda, hogy a háztartással és a gyerekeivel kapcsolatos tennivalók jócskán éjszakába nyúlóan igénybe vették. De azért reggelre az ágy mellé oda volt készítve a tiszta fehérnemű, és az örökös éjszakai műszakban mindig elkészült a másnapi ebéd is... Nagyon meleg, fülledt nyári éjszaka volt akkor, így él az emlékezetemben. Ahogy visszagondolok, azon nem is lepődtem meg, amikor felriadtam, hogy a szokásos konyhai zaj szűrődött be a szobába (készült az ebéd), és az sem döbbentett meg különösképpen, hogy a hajnali derengés már kirajzolta az ablak kontúrjait. De az a hajnali ének, édesanyám éneke, úgy égett bele emlékezetembe, hogy szinte most is hallom. Ha valami szomorú éneket dúdolt volna, biztosan nem lesz olyan meghatározó emlék számomra az a hajnal; vagy ha sóhajtozni hallom, a gyermeki együttérzés szelíd szomorúságát biztosan megtartotta volna magának régvolt gyermekkorom. De a sokat szenvedett német lelkész - mondhatnám akár bizonyos értelemben sorstársának is -, Paul Gerhardt jól ismert korálját énekelte: „Hogyne dicsérném az Istent/Zengedező énekkel, /Ki dolgában oly bölcs, oly szent, /És jót tesz mindenekkel! / Ő minden áldások Atyja, / Csupa jóság szeretet, / Ki engem bölcsen vezet, /És hü szívét hozzám hajtja. / Minden elhagy, elfeled, /Isten vég nélkül szeret. (EÉ 53,1) Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy ez a kora hajnali himnusz nagyon megrázott. Nem megrázott, hanem mást mondott ez akkor nekem. Ha gyerek voltam is, azért már nyiladozni kezdett a szemem, az értelmem a minket körülvevő világra. Néha a halványsárga irigység is megkörnyékezett, ha mások könnyebb életét láttam. De láttam, hallottam azt is, hogy akik sokkal jobb körülmények között, hozzánk képest szinte jómódban élhettek, hányszor voltak tele panasszal, megoldatlan problémákkal. És milyen sokszor láttam, hogy éppen ilyen ismerősök keresték édesanyánkat vigasztalásért, tanácsért, lelki elsősegélyért. Akkor még csak sejtettem, később aztán egyre jobban megértettem életének a titkát. Ez a titok nem volt más, sem több, sem kevesebb, mint az Istenre hagyatkozó, mindent az ő kezéből elfogadó és mindent őrá hagyó feltétlen bizalom. Vigasztaló, tartást adó erő volt számára az evangélium: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,3ib-32) Később láttam édesanyámat sírni is (olykor magam is oka voltam könnyeinek), hallottam időnként betegség terhe alatt sóhajtozni is; de soha nem hallottam, hogy Istent vádoló, sorsát - korai özvegységet, egyik gyermeke korai halálát, szegénységet, betegséget - felhánytorgató, perlekedő mondatok hagyták volna el száját. Luther szerint az igazi keresztyén ritka, mint a fehér holló. Egyetértek vele. A hiteles Krisztus-tanúk hiányától szenved ma világunk. Számomra a „hétköznapi keresztyénség” édesanyánk életében ábrázolódott ki. Nem volt ő angyal, de szent volt - abban az értelemben, ahogy azt a 20. század nagy svéd evangélikus érseke, Nathan Söderblom olyan szépen mondta: „Szent az az ember, akinek az élete lehetetlenné teszi embertársai számára, hogy kétségbe vonják Isten létezését.” Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
