Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-09-12 / 37. szám
2 n 2010. szeptember 12. FORRÁS Evangélikus Élét Oratio oecumenica [Lelkész:] Mindenható mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy te vagy. Köszönjük, hogy Jézus, a te egyszülött Fiad meghalt a bűneinkért, és föltámadott megigazulásunkra. Hisszük, tudjuk és valljuk, hogy egyedül te vagy méltó a bizalmunkra. Hozzád jövünk most, hallgasd meg imádságunkat! [Lektor:] Világosítsd meg szívünket és értelmünket, hogy igéd aktuális üzenetét úgy értsük, ahogyan akarod, és te adj belátást és erőt annak cselekvésére! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörülj földön vándorló és küzdő anyaszentegyházadon, hogy hirdethesse dicsőségedet. Őrizd meg a kevélységtől, az elbizakodottságtól és a hamis vallásosságtól! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Imádkozunk gyülekezetünkért, azokért, akik jelen vannak, és azokért, akik nincsenek itt. Segíts, hogy megbecsüljük igédet, hiszen más nem tart meg bennünket, sem személyes életünkben, sem közösségünkben. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk otthon lévő vagy a kórházi ágyon fekvő betegeinkért. Imádkozunk a gyászolókért, özvegyekért és árvákért, a magány terhét hordozókért, a foglyokért, minden szükséget és nevedért üldözést szenvedőért. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Eléd hozzuk imádságunkban most kezdődő hetünk minden napját. Adj nyitott szemet elkészített ajándékaid felismerésére. Áldj meg minket, hogy a körülöttünk élők, amikor kapcsolatba kerülnek velünk, téged láthassanak meg. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Köszönjük, hogy bizonyosak lehetünk abban: meghallgatod imádságunkat, és megcselekszed mindazt, ami neked kedves. Áldunk, magasztalunk és dicsőítünk téged már itt s majd egykor a te országodban, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Önzetlenül és egyedül Isten tetszésére kell tenni, így gondokodván: »íme, az én Istenem, nekem, méltatlan és elkárhozott embernek minden érdemem nélkül, tiszta és ingyen könyörületből, odaadta Krisztusban az igazság és üdvösség teljes gazdagságát, úgyhogy többé egyáltalában nincs szükségem semmi másra, csak hitre, amely hiszi, hogy ez így van: tehát ennek az Atyának, aki felbecsülhetetlen gazdagságával elhalmozott, miért ne tennék meg szabadon, derűsen, teljes szívből és önként mindent, amiről tudom, hogy tetszik és kedves őelőtte?...«” M Luther Márton: Értekezés a keresztyén ember szabadságáról (Prőhle Károly fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 15. VASÁRNAP - ÁM 6,1-7 Opus alienum Dei - opus proprium Dei Ámósz - a tekóai pásztorból lett próféta - II. Jeroboám uralkodása alatt (Kr. e. 8. sz.) prédikált Izraelben. Az ország ekkor látszólag fénykorát élte. A térség hatalmi viszonyai is kedvezőnek mutatkoztak: Asszíriát a másik nagyhatalommal, Urartuval vívott háborúja, majd ennek nyomán a birodalmon belüli felkelések sora kötötte le, és a Kr. e. nyolcadik század közepén úgy tűnt, hogy az Asszír Birodalom a széthullás küszöbén áll. Az Újbabiloni Birodalom még csak születőben volt. Egyiptomot a 22. és a 23. dinasztia belharcai gyengítették. Az Izraelt korábban folyamatosan fenyegető szomszéd, Szíria erejét pedig a Hamáttal vívott háború őrölte fel. Mindez lehetővé tette, hogy Izrael és Júda királysága - mely végre békés szövetségben élt egymással - kisebb hódításokra is vállalkozzék, aminek eredményeként a két ország együtt újra elérte Salamon egykori birodalmának határait. Mindkét országban Salamon koráéhoz hasonlóan virágzott a gazdaság, virágzott a kereskedelem, és virágzott a vallási kultusz. Semmi jele nem volt, hogy ezt belátható időn belül bármi megzavarhatná. Úgy tűnt, hogy elérhető közelségbe került a nép vezetőinek dédelgetett álma: Isten segítségével Izrael és Júda a salamoni időkhöz hasonlóan a térség meghatározó középbirodalma lesz. Ebben a bizakodó közhangulatban szólal meg az izraeli királyság fővárosában, Samáriában a júdai Tekóa pusztájából érkező Ámósz, hogy Isten üzenetét átadja. Ez az egyszerű pásztor a királyi udvar képzett prófétáival szemben hasonló helyzetben volt, mint Assisi Szent Ferenc, amikor A VASÁRNAP IGÉJE a pápai udvarban a bíborosok és a teológia doktorai előtt az evangéliumi szegénységet kezdte Krisztus követésének hiteles útjaként prédikálni. A legtöbben egyszerűen kinevették, és nemkívánatos zavarkeltőnek tartották. Ám amíg a pápa bölcs belátással Ferenc védelmére kelt, addig Ámósszal mindenki szembefordult. Senki nem ismerte el prófétának, mert senki nem hitte el, hogy amit mond, valóban Isten üzenete, sőt egyedül ő az, aki Isten nevében szólva, tényleg Isten igéjét hirdeti. Ámósz dolgát tovább nehezítette, hogy a józan helyzetértékelés is ellene szólt: valóban úgy tűnt, hogy Izrael és Júda biztonságát és gazdagságát hosszú időn át semmi sem fenyegetheti. Úgy tűnt, hogy Isten sem akarhat mást, mint a két ország tartós virágzását. Józan megfontolás alapján is teljesen valószínűtlennek, hihetetlenül nevetségesnek tűntek Ámósz jövendölései arról, hogy az országra teljes pusztulás, a népre pedig - vezetőivel az élen - idegen fogság vár. A beígért, de hihetetlennek látszó katasztrófa hirdetésénél sokkal jobban bosszantotta a vezetőket és a meggazdagodott polgári réteget, hogy Ámósz keresetlen szavakkal, már-már gorombán bírálja és nemritkán gúnyolja is „dolce vita” jellegű luxus életvitelüket. Ezt megelégelve, Ámószt végül kitiltották Izrael területéről, és vissza kellett térnie Júdába, ahol ismét pásztorként folytatta életét Tekóa pusztájában. Ámósz szavai ezután viszonylag hamar beteljesedtek. Ámósz Kr. e. 743-ig élt. Kilenc évvel később, Kr. e. 734-ben az Asszírok elfoglalták Galileát, 721-ben pedig bevették Samáriát, az izraeli királyság székhelyét, és az egész népet - vezetőivel az élen - deportálták. A déli, júdai királyság túlélte az asszír támadást, mert Isten meghallgatta Ezékiás király imáit, és Jeruzsálemet az asszírok nem tudták bevenni. Júda ezzel közel száz év haladékot kapott. 598-ban azonban a babiloni támadásnak Jeruzsálem falai sem tudtak ellenállni. 587-ben - a második ostrom után - pedig lerombolták Jeruzsálemet a szentéllyel együtt, és Júda lakosságát is deportálták. Igaz, ők hetven év elteltével hazatérhettek, nem úgy, mint Izrael lakossága, amely végleg feloldódott az Asszír Birodalom népeinek olvasztótégelyében. Ámósz szavai tehát mind Izraelen, mind a Sión hegyén épült templomon beteljesedtek. A történelem tényei igazolták, hogy Ámósz valóban Isten prófétája volt, és Isten igéjét hirdette, sőt a samáriai udvari próféták népes táborával szemben egyedül ő volt az, aki Isten igéjét szólta. Mindebből először is azt kell megértenünk, hogy Isten aktuális üzenete, a prófétai szó nem mindig azok ajkán szólal meg, akik a világi vagy az egyházi közfelfogás szerint arra hivatottak. Másodszor azt kell belátnunk, hogy Isten prófétai üzenete soha nem a világi vagy az egyházi közvéleményt visszhangozza és erősíti, hanem szemben áll vele. (Ha a közvélemény Isten véleményével esne egybe, szükségtelen lenne, hogy Isten prófétát küldjön.) Miként soha, úgy ma sem lehet többségi szavazással eldönteni, hogy mit üzen Isten az egyházának és rajta keresztül minden embernek. De ez azt is jelenti, hogy a valódi prófétaság mindig kasszandrai szerep. A valóban Istentől küldött prófétának azért nem hisznek, mert Isten olyankor bízza rá üzenetét, amikor igéjének hivatalos őrei között már senki sem akad, aki szavát képes meghallani, és hajlandó - a közvéleménnyel is dacolva - továbbadni. Egyszerűen szólva: Isten akkor küld prófétát, amikor már nagy baj van, amikor az ítéletet elkerülhetetlennek látja. De Isten nem szívesen ítél, mert nerr^leli benne örömét. Ezért amikor már reménytelen a helyzet, még mindig küld prófétát, hogy figyelmeztesse népét, figyelmeztesse egyházát és általa az emberiséget. Mert Isten soha nem adja fel, hanem mindig reménykedik: hátha mégis hallgatnak prófétáira, hátha megbecsülik, hátha nem nevetik ki és nem közösítik ki őket, hanem megtérnek, és akkor az ítélet is elkerülhető. Nemrég megkérdezte tőlem valaki: hol van az evangélium ebben a textusban? Hát ez az evangélium: az ítélet - Luther szavával - „opus alienum Dei”, Isten lényétől idegen műve. A bűnös megmentése viszont „opus proprium Dei” Isten saját műve. Azért küldött és küld prófétákat gyakran fenyegető üzenettel, hogy „idegen művét” az ítéletet ne kelljen véghezvinnie, és ezért küldte el Jézus Krisztust, hogy „saját művét”, a bűnösök megmentését, a mi megmentésünket véghezvigye. ■ Véghelyi Antal ► Érdekes egybeesésnek lehetünk tanúi: heti énekünk szerepelt már a vízkereszt utáni 2. vasárnap graduálénekeként is (elolvashatják róla az ÉnekKincsTár rovat cikkét hetilapunk 2009/3. számában). De mivel a Ki dolgát mind az Úrra hagyja (EÉ 331) énekeskönyvünk egyik legismertebb és legkedveltebb éneke, mindig lehet róla újat mondani. Szövegének és dallamának szerzője egy és ugyanaz a személy: Georg Neumark (1621-1681), egy türingiai posztókészítő fia. A gothai gimnázium elvégzése után, 1640 őszén nagy utazásra szánta el magát: a königsbergi egyetemen akart jogi tanulmányokat folytatni, emellett Simon Dachnál költészetet tanulni. De útközben azt a kereskedőkaravánt, amelyhez csatlakozott, kirabolták, így Neumark minden vagyonát és készpénzét elvesztette. Ennek ellenére nem adta fel tervét^ és Magdeburgon, Lüneburgon és Hamburgon keresztül Kielbe jutott. Mindenütt rövidebb-hosszabb időt töltött, de nem sikerült pénzkeresethez jutnia, amely lehetővé tette volna, hogy új ruhákat vegyen, és folytassa útját. Végül Nikolaus Becker kiéli esperes, Neumark földije szerzett neki egy házitanítói állást. Még azon az estén, amikor felvették, megírta példaszerű, szép énekét az Istenbe vetett bizalomról. Ezt a címet adta neki: „Vigasztaló ének arról, Ki dolgát mind az Úrra hagyja VNTATE hogy Isten mindenkit megtart, és mindenkiről gondoskodik a maga idejében, a példabeszéd alapján: Vesd az Úrra terhedet, és őgondoskodik rólad." Az ének közkedveltsége valószínűleg gondolatiságának köszönhető, amely közel áll az egyszerű nép kegyességéhez. Álljon itt most egy anekdota a sok közül, amely ezt bizonyítja. 1850 körül egy rajnai paraszt házaspár gazdasági okokból kivándorolt Amerikába. Mindkettőnek igen nehéz volt a búcsú, és a hajón sokszor keserves sóhajtással néztek az elhagyott haza irányába. „Életemben nem gondoltam volna, hogy a vasárnap hiánya ennyire fájhasson a lelkemnek” - mondta a feleség, és miközben az otthoni vasárnapokra gondoltak, könnyek szöktek a szemükbe. Akkor a férj hozta a Bibliáját, felolvasta az adott vasárnap epistoláját és evangéliumát, és elkezdte énekelni ezt az éneket. A német útitársak, mikor meghallották az énekszót, úgy siettek ki a kabinjukból, mintha harangszót hallottak volna, és levett kalappal megállva mindannyian együtt énekeltek. Az ének gyógyító hatását nagyban elősegíti szerencsésen megfogalmazott dallama is. Ringató hármas lüktetése, a g-moll és B-dúr harmónia és hangnem könnyen énekelhetővé és szerethetővé teszi. Műzenei feldolgozásai közül most J. S. Bach orgonakoráljait és G. Böhm - elsősorban csembalóra írt, de orgonán is játszható - partitáját említjük meg. ■ Ecsedi Zsuzsa Bízhatok-e még igazán? Beszélhetek-e életem pillanatnyi terhéről anélkül, hogy nem sokkal később gúnyos fintorrá torzulva kanyarodjon vissza hozzám a történet? Megoszthatom-e valakivel gyengeségemet anélkül, hogy fegyvert adnék a kezébe ahhoz, hogy eltiporhasson? Feltárhatom-e a múltamat a megkönnyebbülés szándékával anélkül, hogy az újrakezdésben bátorító tettek helyett megvető tekintetek kísérjenek? - Nehéz kérdések ezek, nehéz tapasztalatokkal a háttérben. Nehéz tapasztalatokkal, amelyek miatt falakat építünk magunk köré, amelyek miatt elfordítjuk tekintetünket a másikról, amelyek miatt süketté leszünk akkor is, amikor hallanunk, meghallanunk kellene. Pedig nem jó ez így. Felőrölnek bennünket a súlyos pillanatok, a nehéz idők életmorzsoló malomkövei, roskadozásra ítél saját gyengeségünk, amelyet nem merünk felvállalni, álmatlan éjszakákon kísért a múlt, amelyet nem tudunk lezárni. Szörnyű, mindennél fertőzőbb és rombolóbb népbetegség tüneteit vesszük észre magunkon napról napra. De ha gyógyulásért kiáltunk, csoda történik. Szavainkat nem a kongó üresség nyeli el, hanem az ég visszhangozza a választ: minden gondotokat őreá vessétek! Van, akinél teljes emberségünk elfogadásra talált. Van, aki tud terheinkről, ismeri gyengeségeinket, elszenvedte bűneinket, mégsem él vissza mindezzel. Inkább megadja mindazt, amire szükségünk van, vegyen bár körül bennünket bármilyen világ. Boldog békekorszakban vagy mindent pusztító világégésben, ballagó időben vagy őrülten rohanó új évezredben őnála tudhatjuk a múltat, jelent s jövőt. Fontos neki, hogy ne legyen perc, amikor ne éreznénk: nem akarja végzetes elsodródásunkat őtőle. Különben nem adta volna oda a legdrágábbat értünk, különben nem kérné ma is teljes valónk gyermeki bizalmát. Ha megkapja tőlünk töredezett, bukdácsoló életünk teljességét, akkor ő azt egészen más teljességre cseréli fel. Sokszor már most is megérezzük ennek örömét, hisz minden jó mögött felsejlik arca. De majd egyszer, amikor ő mondja ki, hogy „öröm váltson bánatot” nem múló jókedv, szalmaláng lobbanású eufória tör fel, hanem világtörténelmi pillanat érkezik el. Az ő arca is felderül, mert már nem lát bűnt, nem látja ellene lázadó, őt megtagadó gyermekét, hanem a végső győzelmet minden fölött, ami elválasztott bennünket egymástól és tőle. Igen, bízhatok még igazán. Sőt egyedül ez ment meg, ez hozza el az igazi, örök megújulást. ■ Ördög Endre
