Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-09-05 / 36. szám
2 -m 2010. szeptember 5. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mindenható Istenünk, aki az élet forrása vagy! A te világosságodnál látjuk az igazi világosságot. Kérünk, tedd hajlékoddá szívünket, add nekünk Szentlelkedet igéd által, hogy tanítson és vezessen bennünket akaratod szerint élni, hogy megmaradjunk a te világosságodban, igazságodban, szeretetedben, és kezeink munkáján jó gyümölcsöket termő áldásod legyen - szent neved dicsőségére és embertársaink javára. Irgalmadba ajánljuk hazánkat, népünket, az emberiséget, a világot. Vezesd, irányítsd Szentlelkeddel e földön élő egyházadat, gyülekezetünket. Áldd meg a házastársakat, hogy családi életük megszentelt, tiszta, neked tetsző legyen. Áldd meg a családi otthonokat, hogy megújult életben járjunk, hogy gyermekeinket, unokáinkat a te neved félelmében, világosságában neveljük, segítsük hozzád őket, aki az út, az igazság és élet vagy. Légy mindazokkal, akik most kezdték munkaévüket, tanévüket. Ajándékozz meg tanárt és diákot, vezetőket és vezetetteket kitartással és szorgalommal, türelemmel és elszánással. Segítsd teljességre jutni, amibe jó reménységgel belekezdünk. Kegyelmes jelenléteddel légy az özvegyekkel, árvákkal, elhagyottakkal, egyedül élőkkel, magányosokkal, kallódó fiatalokkal, utat keresőkkel, kenyérre éhezőkkel, szűkölködőkkel, bajban lévőkkel. Segítsd meg azokat, akik a te nevedet segítségül hívják bárhol ezen a világon. Könyörülj irgalmaddal a szenvedőkön és betegeken, kórházi ágyban fekvőkön, műtétre várakozókon. Adj nekik gyógyulást! Erősíts Szentlelkeddel, hogy se magasság, se mélység el ne válasszon bennünket a te szeretetedtől és világosságodtól. Hadd tapasztaljuk meg a másik emberen keresztül is irgalmasságodat, hogy te velünk vagy mindennap, ahogyan ígérted és gondviselő jóságodat, hogy megadod naponta a mindennapi kenyeret. Elhunyt halottainkat, szeretteinket takard be Jézus Krisztus érdemével, adj nekik örök életet a te országodban, és vezess minket is örökkévaló békességed felé. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Ez a [harmadik] hitágazat tehát olyasmiről szól, aminek állandóan történnie kell, és soha nem szűnhet meg. A teremtés ugyanis már mögöttünk van, a megváltás is elvégeztetett, de a Szentlélek szüntelenül végzi munkáját az ítélet napjáig, és arra rendeli a gyülekezetét a földön, hogy általa mondjon és cselekedjék mindent. Hiszen keresztyén egyházát nem gyűjtötte még egybe, a bűnbocsánat osztását sem fejezte be még. Abban hiszünk tehát, aki napról napra vonz minket az igével, és hitünket adja, növeli és erősíti ugyanazzal az igével és bűnbocsánattal; ha pedig mindezt elvégezte, mi viszont ragaszkodunk hozzá, és meghalunk a világnak és minden nyomorúságnak: végül egészen és örökké megszentel minket. Ezt várjuk most hittel az ige szerint." M Luther Márton: Nagy káté (Prőhle Károly fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI 14. VASÁRNAP - ROM 8,6-11 Mi határoz meg? Kihez kötődünk? Személyes vallomással kezdem - de ezzel nem önmagámról akarok írni. Nagyon szeretem a Római levél 8. fejezetét. Vannak kedves fejezetek a Bibliában, amelyekre sűrűn visszatérek. Ez talán a legkedvesebb. Miért? Mert benne van az evangélium lényege, a törvény ítélete, a vigasztalás szava, a múlt feldolgozásának lehetősége, a jelen mély értelmezése és az egyetlen igazi perspektíva a végső jövőre nézve. Pál informál, figyelmeztet, biztat, szinte énekel a Lélek csodálatos munkájáról, a végén pedig már-már himnikus magasságokban járva szól a legnagyobb biztonságról, hogy tudniillik semmi nem szakíthat el minket az Isten szeretetéről. Minden együtt, minden egy helyen: a Szentírás summája, Isten világának a titka. Ennek mintegy bevezetéseként, megalapozásaként hangzik a testről és a Lélekről szóló tanítás. Ez azonban több puszta tanításnál. Úgy vezet el az igazi valóság meglátására, hogy azzal segíteni, felemelni tud és akar. Testről és Lélekről beszél, de nem úgy, ahogyan a kereszténységbe is beszűrődött régi platonista gondolkodás tanította, szétválasztva, már-már függetlenítve az ember testét és lelkét. Nem, itt valami egészen másról ír az apostol - Isten törvényét és evangéliumát megfogalmazva. Arról szól, milyen az ember a maga teljes valójában - akit meghatároz a teste, az anyaghoz kötött volta; és milyen az Isten, aki Lélek. A nagy kérdés akkor, a római keresztények között is meg ma, a huszonegyedik századi tanítványok között is az, hogy mi határoz meg minket: az anyaghoz kötött létünk vagy az Istenhez kötődésünk? A testi, e világi valóság, vagy Isten örök valósága? A múlandó lét jár át minket, vagy bennünk él az a Lélek, aki Krisztust magát hozza közel, sőt költözteti be az életünkbe? Sokféle elválasztó fal, sokféle vízválasztó vonal van a világban. Nem csupán a mesterségesekre gondolok, amelyeket mi magunk építünk, hanem azokra a mindig létezett és létező tényekre, amelyek világokat választanak el egymástól. A test - így ír Pál az igénket megelőző versekben - a bűn és halál hatalma alatt áll. Azaz képtelen arra, hogy önmagától jó legyen, sőt véges léte még az idő korlátái közé is be van szorítva. „Végeredménye” pedig a halál. A Lélek azonban Isten Lelke, a Krisztus Lelke, az élet teremtője, hordozója, az igazi segítő, vigasztaló, igazságot mutató, jóra vezető, megelevenítő. Két külön világ. A gondok, a fáradság, a küzdelem és az elmúlás világa - s vele szemben Isten Lelkének felszabadult világa, a teljes, sőt kiteljesedő élet világa, a csupa jó és áldás világa. Az első a biológiai léthez kötött, a porból jövő és porba visszatérő élet, a másik a korlátokat nem ismerő, határokhoz nem kötött élet. Ezek - jó esetben - egymás után következnének? Le kell játszani az elsőt, a nehezet és kellemetlent ahhoz, hogy ha az véget ér, és pozitív mérleggel zárul, akkor áüéphessünk a jóba? Ha majd elhagyjuk a „gonosz és bűnös testet”, akkor kiröppen a lelkünk, és elkezdődik a jó? A határ egészen máshol húzódik! Megszülettünk erre a világra. Az élet ajándék, de terheit is érezzük. Csetlünk-botlunk egy életen át, az-A VASÁRNAP IGÉJE után nehéz, fájdalmas és titokzatos úton elhagyjuk ezt a világot? Tesszük ezt annak reményében, hogy a „siralomvölgy” után valami más, remélhetőleg valami szebb és gondtalanabb jön? Ez - bármily elterjedt, de - félreértett és a kereszténységtől igen távol álló világkép. Pál ma arra tanít minket, együtt a rómaiakkal, hogy itt elkezdődhet a szebb, az új, a határok közé nem szorított, a korlátok közé nem préselt élet. A titok nyitja az újjáteremtő Szentlélek. A Lélek törekvése élet és békesség - olvassuk igénkben. S ha Krisztus Lelke lakik bennünk, s mi az ő Lelke szerint élünk, akkor elkezdődött valami, ami már nem az elmúlásé, a lefelé tartó és lassan semmibe vesző lété. Az új élet csodája ez. Nem mérhető semmi más földi változáshoz, egyedül az eddig páratlan eseményhez, Krisztus föltámadásához. Nagyszerű tanítást ad Pál - ez az első élményünk szakaszunkat hallva, olvasva. Azután rájövünk, hogy igazi meditációs anyag, hiszen szükségünk van arra, hogy a mindennapok „darálójában” tudatosan foglalkozzunk az élet alapvető és végső kérdéseivel. S amikor elindul bennünk ez a végiggondoló folyamat, akkor jövünk rá, hogy saját lehetőségeink minimálisak, mozgásterünk igencsak szűkre szabott. De nem így az Isten Lelkének a lehetőségei! Még azt is megteheti, hogy engem átformál és újjáteremt. Még engem is! Hogy írja az apostol? „Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az (...) életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” Ezért imádkozom. Nem azért, hogy én legyek egy kicsit jobb - ez csupán „tüneti kezelés” lenne. Inkább azért, hogy bennem az ő Lelke lakjon. Értik, kedves Testvéreim, kedves olvasóink, miért olyan drága számomra ez a fejezet a Római levélből? Ezért, mert arról a legnagyobb csodáról beszél, amely még velem is megtörténhet. Nemcsak ezen a vasárnapon, nem is csupán ezen a héten, hanem továbbra is újra meg újra olvasni fogom ezt a fejezetet. Erő, áldás árad belőle bőven! Szentháromság ünnepe után a 14. vasárnapon ez az - egész vasárnapot meghatározó - mottó áll istentiszteleti rendünk elején: a Szentlélek elevenít meg! Keleti megújulási technikákat kínáló, látszatmegoldásokra hívogató, üres hátországú kirakatéletet ajánlgató világunkban én nem mást és nem másnak hiszek. A Szentlélek elevenít meg. Erre vágyom. Nem a bágyadt túlélésre, nem az elvegetálgató, majd elmúlásba torkolló életre, nem a céltalan bolyongásra, hanem az eleven, gazdag, perspektivikus életre. A Szentlélek elevenít meg! ■ Hafenscher Károly Imádkozzunk! Jöjj, Teremtő Szentlélek, újítsd meg egyházad, és kezdd rajtam! Ámen. Mely igen jó az Úristent dicsérni ► A Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap az örömé, dicséreté és hálaadásé. A textus szerint - Lk 17,11-19, a tíz leprás meggyógyításának története - csak egyetlen, a samáriai tért vissza gyógyulása után Jézushoz. „Fennhangon dicsőítette Istent”: segítséget kért, átélte Jézus megtartó szeretetét, és nem maradt néma, hanem hálát adva hirdette a hit megtartó erejét. A lekció (Gál 5,16-24) továbbviszi az evangéliumi üzenetet: a Szentlélek megelevenít, „gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség..!’ Az ünnep éneke, Sztárai Mihálynak (+1575) a 92. zsoltárból írt átköltése a hívő, hálaadó ember tiszta örömét fejezi ki: Mely igen jó az Úristent dicsérni (EÉ 47). Ha a 16. századi dicséret versszakkezdő betűit összeolvassuk, a szerző nevét kapjuk: MICHAEL STARINVS. 1593-tól 1806-ig a protestáns énekeskönyvek többsége az eredeti 15 versszakot közölte. Énekeskönyvünk hat versszaka Payr Sándor modernizáló átdolgozásában adja Sztárai szövegét, melyet követ a baptista énekeskönyv is, négyszólamú feldolgozásban (BÉ 30,5 vsz.). A szövegnek ez a változata kevéssé őrizte meg a zsoltáros hangot (elmarad például a zsoltárnak a Sztárai szövegében is még meglévő 7-10. verse, az Isten alkotásait látva CANTATE hálaadó dicséretre induló ember ellentéteként az esztelenekre és a gonoszokra való utalás.) A reformátusok Sztárai szövegét viszonylag hűen követik (RÉ 255, 8 vsz.). Az ének első versszaka a dicséretnek, éneklésnek, hálaadásnak, Isten hirdetésének örömét fejezi ki. Az öröm forrására a 2-5. versszak egyes szám első személyben megfogalmazott imádsága ad választ: a lélek felemelkedik Istenhez, elmélkedik, felismeri az isteni bölcsességet, és hogy a megtérés után örökkévaló boldog élet vár rá. A szükséget szenvedő hívő ember pedig biztos lehet az isteni segítségben, üdvözülésben. Az utolsó versszak a gyülekezet nevében mondott könyörgés hitért, istenismeretért. Az öröm távlatot kap: a mennyország ígéretét. Énekeskönyvünk dallama 20. századi evangélikus lejegyzésben maradt fenn. A16. századból a dallam kibővített (11,14,14,12 szótag) változata ismert. Eldönthetetlen, hogy ebből a kibővített formából mesterségesen állították-e elő a 20. századi 4 x 11 szótagos változatot, vagy éppen fordítva történt, csak éppen nem jegyezték le a mindenki által ismert rövidebb dallamot, és a szóbeliségben élt évszázadokon keresztül. A históriás énekeket idéző dallam stílushű ritmusa az örvendezés lendületét adja vissza. Sulyok Imre 1943-ban altszólóra, vegyes karra és vonósokra dolgozta fel Sztárai zsoltárparafrázisát. ■ H. Hubert Gabriella Felemelt tekintettel, felemelt szívvel Jó lenne új életformát találni. Életmódot. Életstílust. Életvezetést. Amelyet nem reklámok tökéletesre retusált díszletemberei mosolyognak, mozognak, beszélnek bele a tudatunkba. Nem olyat, amelyért cserébe ismeretlen, háttérbe húzódó, személytelen létezők pénzt, elveket kérnek, és réginek kikiáltott értékrendeket dobatnak szemétre az új reménység fejében. Valami egészen más megújulásért kiált a világ. Amely nem követel lehetetlen, elvtelen változást. Amelytől nem csupán az maradhat az ember, aki valójában, hanem kiteljesedhet. Amelytől saját maga új dimenzióit, boldogító pozitívumait fedezheti fel, és amelytől rádöbbenhet, hogy nem magára hagyott, véletlen létező a világban, hanem egy csodálatos alkotó keze nyomát, arcmását hordja magán. Korán reggel vagy éjjel, a ránk virradt napért adott hálában, az igazi, felemelkedett pillanatokban, a mindennapok csodáira való rádöbbenésekben, minden rezdülésünkben, a világ minden rezdülésében: minden mögött ott van az, aki el tud indítani erre az új életre. Csak merni kell megszólítani, kérni őt, amikor már nagyon szeretnénk az újrakezdést. Újrakezdeni annak a rég elvesztett, teremtéskori „íme, minden igen jó”-nak az ízével, amelyre megalkotott bennünket az Isten. Ezért igen jó őt dicsérni, ezért jó eltelni nagyságával, ezért jó fölemelkedni hozzá. Mert ha már valami elszakadt Isten és ember között, ő akkor is a közösséget, az együtt örülést keresi velünk. Amíg helyre nem áll, tökéletessé nem lesz az új teremtés, addig az örvendező közösség alapja: hogy van törekvés az Isten felé, hogy van megtérés, hogy van örökkévaló, boldog életbe vetett hit, hogy a szívekben már Isten országa van. Most ez a „jó” adatik legfőbb jóként, de ez elég ahhoz, hogy aki rátalál, annak egész élete fordulatot vegyen. Új életmódot, életstílust, életvezetést talál: a kegyelem koldusainak mindig bővelkedővé tett életét. „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” Ha ez a könyörgés mindennap velünk ébred, lelkűnkkel, akkor mindvégig megmaradhatunk a Sztárai megénekelte igaz hitben. A hitben, amely mindennap a feledheteüen Megváltó felfoghatatlan szeretetébe kapaszkodik. A hitben, amely összeköti elszakadt múltunkat, megváltott, megújított jelenünket és boldog, múlhatatlan jövőnket: egész, Istentől ajándékba kapott létünket. ■ Ördög Endre Az EvÉlet 2005., 2006., 2007., 2008., 2009. és 2010. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről.
