Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-07 / 6. szám
8 •* 2010. február 7. FÓKUSZ Evangélikus Élet III. Luther-konferer Tartsatok bűnbánatot, vagy vétkezzetek bátran? Tanítás és lelkigondozás a bűnbánatban Luthernél A reformáció történetében kettős értelemben is a bűnbánat és bűnbocsánat kérdése állt a középpontban. Egyrészt maga a reformátor, Luther Márton sokéves belső küzdelmére gondolhatunk a „kegyelmes Isten” utáni vágyakozásban, másrészt a kilencvenöt tétel megfogalmazására és közüggyé tételére, amelynek kiindulópontja éppen az emberi bűnökkel való visszaélés, a bűnbocsánat árusítása feletti megrendülés volt. Luther mint Ágoston-rendi barát a szerzetesi mozgalom, különösen is a középkori szerzetesi tökéletesség eszményének hatása alatt rengeteget szenvedett a bűneivel és a kísértésekkel vívott elkeseredett küzdelme során. Kétségbe ejtette a hivatás szerinti vallásos élet - amelybe a papság mellett a szerzetesség is beletartozott a korabeli világban, mint kiváltságos lelki csoport - minden más hivatás és életforma fölé emelt tökéletessége és a saját magában tapasztalt lelki tökéletlenség közötti szakadék. A vallásos teljesítmény - böjtök, aszkézis, jó cselekedetek - fokozása csak növelte kétségbeesését. Hiszen minél komolyabb teljesítmény állt mögötte, annál elkeserítőbb volt számára, hogy bár az egyház előírásainak egyre inkább megfelelt, Isten mértékével mérve mindez mégsem volt elég, ezért kétségbe ejtette őt a rossz lelkiismeret. Végül felismerte, hogy olyan elvárásokkal áll szemben, amelyeknek - hiába minden erőfeszítése - képtelen megfelelni, s ekkor kiáltott a kegyelmes Isten után. így jutott el a személyes áttörésig: hogy a bűnbánat nem a tökéletesség révén, hanem az Isten kegyelmes szeretetébe vetett bizakodásban éri el célját. Ht Ht * A reformáció 1517-es kezdetének hátterében is éppen a bűnbánat és bűnbocsánat körüli viták álltak. A búcsú, ebben az esetben a pénzért vásárolható, bűnbocsánatot igazoló irat eredeti formájában a tisztítótűzben elszenvedhető büntetések alól adott felmentést, amelyek az egyház által megkövetelt vallásos életre vonatkozó előírások meg nem tartása esetén a pápa hatáskörébe tartoztak. A búcsú gyakorlata és a búcsúprédikátorok - ma úgy mondanánk: brókerek - propagandája azonban messze túllépett ezen, s az Isten parancsolatai elleni bűnöket és a kárhozat és örök élet felőli végítélet kérdését is gátlástalanul bevonta ebbe a körbe. A „szent üzlet” - ahogyan az egyházi hivatalos körökben nevezték - így sokkal szélesebb piacra talált, és terjesztette a bűnbánattal való gátlástalan visszaélést. Amikor a kilencvenöt tételt Luther nyilvánosságra hozta, abban éppen a bűnbánattal és bűnbocsánattal kapcsolatos visszaélésekkel szembeni követelése szólalt meg: „Amikor Urunk és Mesterünk ezt mondja: »Tartsatok bűnbánatot!«, azt akarja, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” (1. tétel) Az egyházi előírások szerinti, sokszor csupán külsőleg vallásos élettel szemben helyreállította az Isten méltóságát és kegyelmes jóakaratának egyedüli esélyét az ember üdvözülésében és lelkiismeretének igaz megnyugvásában. Ez a bűnbánat olyan megtérés meghirdetése volt, amelyben a bűnös ember és a kegyelmes Isten egymásra találása nem vallásos teljesítményben vagy éppen a papok és püspökök elvárásainak teljesítésében volt lehetséges, hanem a bibliai örömhír hívő megragadásában. Ha a reformáció történetének első éveit vizsgáljuk, a fennmaradt iratok is azt igazolják, hogy ennek a tanításnak a széles körű elterjedésében ez a hatalmas vallásos-teológiai változás jelentette a lényegi elemet: az iratok jelentős részben éppen ilyen kérdéseket tárgyalnak német - azaz nem a teológusok és hivatalos egyházi vitázók által használt latin - nyelven. A későbbiekben természetesen Luthernek és munkatársainak egészen szerteágazó témakörökben kellett tanításukat és bibliaértelmezésüket megfogalmazniuk, s így a bűnbánat-bűnbocsánat vezértémája egy lett a sok egyéb fontos kérdés mellett. Az 1519-ben, majd ismételten kinyomtatott sermo (prédikáció) a bűnbánatról, majd a Nagy kátéban adott tanítás (1529) éppúgy megismerteti velünk is Luther álláspontját, mint kiterjedt levelezésében fennmaradt állásfoglalásai. Luther tanításának néhány hangsúlyos eleme a bűnbánat kérdésében Luther a középkori egyház előírásai által gúzsba kötött gyónási gyakorlattal szemben a bűnbánat örömteli újrafelfedezését hangsúlyozta nagy erővel. A tételes, szabályok által részletesen irányított bűnvallás, az egyházban előírt külsődleges vallásos életvitel egyoldalú túlhangsúlyozása, a büntetés alóli formális - a búcsúcédulák esetében lényegében üzletszerű - mentesülés, valamint az egyéni vallásos teljesítményen alapuló jóvátétel nem Isten szabadítása, mint inkább az egyház, kiemelten is az egyházi hierarchia felé torzították el a tanítás hangsúlyait. A visszaélések és tanításbeli elhajlások következményeként a bűnbánatból egyházilag ellenőrzött rítus lett, „emberek uralma" alá hajtva a bűnbánókat, ellenben Isten kegyelmes szabadítása és a megszabadított lelkiismeret boldogsága teljesen a háttérbe szorult. Talán meglepő, mégis az előbbiekből következik, hogy 1519-es sermója első részében nem a bűnbánati gyakorlat rendszerezett kritikáját adja, hanem kirobbanó erővel emeli ki az isteni szabadítás szinte láthatatlanná halványított örömhírét. „A bűnbánat szentségébe három dolog tartozik” a feloldozás, a kegyelem és a hit. A bűnök töredelmes felismerése és megvallása majd csak ezután kerül elő, s így szinte visszafelé közelíti meg a gyónás lényegét: a feloldozás csak a lelkiismeret békességét visszaadó isteni kegyelem által lesz lehetséges, s az Isten felé forduló hit által lesz valóságos. „Ezen a hiten fordul meg minden, mert egyedül ez cselekszi, hogy a szentség azt eredményezze, amit jelent...” Éppen ebből következik - a fordított megközelítést követve - az is, hogy nem a bűnök felsorolásának teljességétől függ a bűnbánat ereje vagy hatékonysága, s nem is a bűnvallás egyházi előírásoknak megfelelő külsőségeitől. Ht Ht He Mivel a bűnbánat és bűnbocsánat egymásra találása csak a kegyelmes Isten és a benne bizakodó ember összetalálkozásából lehetséges, Luther nagy hangsúlyt helyezett a bűntudat, a bűntől való lelki gyötrelem valódi feloldására is. A bűnbocsánat semmiképpen sem silányulhat az emberi elvárások maradéktalan teljesítése vagy erőfeszítések és cselekedetek által elért teljesítmények eredményévé. Ezt bizonyítja az is, hogy minden formális előírás és emberi elvárás teljesítése során is retteghet és meghasonlott maradhat a lelkiismeret, mert azt csak Isten hit által megtalált kegyelme töltheti be békességgel. Ezzel szemben a leggyalázatosabb visszaélés éppen az, amikor ezek a formális elvárások Isten valódi akarata, parancsolata és hitre hívó szava elé tolakodnak. Luther szerint a bűntudat feloldása a kegyelmes Istenre találás örömteli velejárója; a bűntudattól nem szabadíthat meg az egyházi, illetve emberi szabályozás alatt álló búcsú, hanem csak a mennyei búcsú, vagyis az isteni bocsánat. Ezért a bűnbánatra hívás nem az emberek büntetéssel fenyegető szavával lehetséges, hanem egyedül Isten megtérésre, hívő bűnbánatra szóló igéjének hirdetésével. Ez az értelmezés nyílt támadás volt a pápa és az egyház előírásaival szemben az ezekkel - mint Isten parancsolataival egyenértékű - követelésekkel agyonterhelt lelkiismeretű keresztény emberekért. Azzal, hogy az egyház mintegy Isten elé helyezte magát a keresztény emberek életében, emberi uralom alá hajtotta a lelkiismeretet, amire viszont Isten kizárólagos jogot tart fenn magának. A keresztény egyháznak a bűnök feloldására vagy megkötésére vonatkozó felhatalmazása viszont „nem hatalom, hanem szolgálat... hogy a bűnösöknek segítenek, hogy a lelkiismeretük megvigasztalódjon és megerősödjön”. A lelkiismeret megnyomorításán trónoló emberi uralom ellen indított evangéliumi támadás s az ezen alapuló hatalom- és pénzszerzési lehetőségek sérelme vezetett a Róma és Luther közötti feloldhatatlan ellentéthez. A bűnbánatról szóló lutheri tanítás mai ereje Aligha tévedünk nagyot, ha az előző évszázadot az emberi lelkiismeret feletti uralom megszerzésére törő erőfeszítések korszakának nevezzük. A totalitárius ideológiák leglényegesebb vonása éppúgy ebben ragadható meg, mint ahogyan ez a mozgatórugója a kereskedelmi és reklámcégek birodalmának is. Az emberi hatalom, amely ellentmondást nem tűrve nyilatkoztatja ki ítéletét kötelező erővel minden és mindenki felől, és az egyéni lelkiismereti mérlegelést a leggyorsabb és legkövetkezetesebb erőszakkal torolja meg, szinte állandó problémája a modern emberiségnek. Nem véletlen, hogy éppen ezen a ponton ütközött meg egymással a német hitvalló egyház és a nácizmus - ahogyan az a Barmeni teológiai nyilatkozatból is tisztán kiolvasható -, és ezen a ponton mondta ki ellenállását a Norvég Evangélikus Egyház a második világháború idején a következő szavakkal: „Ha az állami felsőbbség engedélyezi az erőszakot és jogtalanságot, és nyomást gyakorol a lelkekre, akkor az egyház válik a lelküsmeret őrévé.” Ugyanez a felismerés szólal meg Illyés Gyula híres „egy mondata” végén: „...ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál..." s ugyanezért töltötte mérhetetlen békesség Ordass Lajos hitvalló püspököt a népbírósági ítélethozatalkor, mert szabaddá tudta tenni lelkiismeretét az arra egyedül jogosult Isten számára. * * H: Míg a reformáció esetében a lelkiismeretre telepedő emberi hatalmaskodást inkább egyházon belüli megjelenésében kellett kiemelnünk, habár ugyanúgy feszültséget jelentett a külvilággal való kapcsolatban is - például a parasztlázadás vagy a fejedelmek háborúi kapcsán - , addig az elmúlt évszázadban inkább az egyház és a külvilág összetűzéseként szoktuk vizsgálni, pedig ugyancsak fel lehet fedezni egyházon belüli megjelenését is. Luther tanítása arra figyelmeztet bennünket, hogy az egyház sohasem tekinthet úgy magára, mint egyszerű jogi képződményre, amelyet önmagában is összetarthat bármiféle közös rendtartás, vagy mint valamiféle belső, pszichés közösségérzetre alapozott egyesülésre, amelyet közös célok és érdeklődés fűz egybe. Az egyházat csak az fűzheti valóságosan össze, s egyben mentheti meg az egymás feletti emberi hatalmaskodás kísértésétől és gyakran megvalósuló bűnétől, ha Isten lelküsmeret feletti hatalmát a legszentebb ajándékként tiszteletben tartja. A lelkiismeretnek ez az evangéliumi megszabadulása és békessége a kegyelmes Isten és a bizakodó ember találkozásának egyetlen lehetősége, a hit újjászületésének temploma - amelynek őrzésével és hiteles megélésével az egyház mindenkor tartozik az egész emberiségnek. 1521 augusztusában Luther a következőket írta egy levélben Melanchthonnak: „Ha a kegyelem prédikátora vagy, akkor ne kitalált, hanem valódi kegyelmet hirdess, de ha a kegyelem valódi, akkor valós, ne kitalált vétkeket töröljön el! Légy bűnös, és vétkezz bátran, de még bátrabban higgy és örülj Krisztusban, aki legyőzte a bűnt, a halált és a világot.” Ez a biztatás nem Luther és a lutheri tanítás erejét hirdeti, hanem Krisztusét - aki a valóságosan elkövetett bűnöket is le tudja törni és el tudja törölni kegyelmével, és a hívőnek békességes lelkiismeretet ajándékoz. Aligha van két olyan mondat, amely világosabban hangzik egymással szemben, mint ezek: tartsatok bűnbánatot - és vétkezzetek bátran! Amelyik egyházban a valós bűnök felismerésével és mégis Krisztus szabadításában győzve hirdetik és élik meg a hit erejét, csak ott van valóságos szabadulás az emberek uralma alól. Csak ilyen egyház lehet a reménység jelévé az új évezred kezdetén. ■ Dr. Korányi András
