Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-07 / 6. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2010. február 7. »► 9 ♦ / r«« 1 ♦♦ ♦♦ cia Révfülöpön A konferencia előadásainak szerkesztett, rövidített változata Fotók: Zsolczai Balázs Luther felfogásának változása Isten kettős kormányzásáról a parasztháború után Amíg Luther a parasztháború előtt ragaszkodott ahhoz, hogy az eretnekek, tévtanítók ellen csak az ige fegyverével szabad küzdeni, addig a parasztháború tapasztalatai alapján úgy látja, hogy a világi hatalom köteles minden rendelkezésére álló eszközzel, akár fegyveres erőszakkal is fellépni a társadalomra nézve veszélyes, a társadalom békéjét megbontó szekták felszámolása érdekében, hogy így vegyék elejét a parasztháborúhoz hasonló tragédiáknak. Csak emlékeztetőül: Münzerék az evangéliumi vagyonközösséget akarták a világi társadalom rendjévé tenni. „A vizek halainak és a mezők vadjainak közösnek kell lenniük. Ha az egyházi és világi fejedelmeknek, grófoknak és lovagoknak nem lenne többjük, mint a köznépnek, akkor mindnyájunknak minden elegendő lenne, aminek be is kell következnie” - mondja Münzer munkatársa, Johann Böheim egy prédikációjában. Florian Geyer pedig már nem is a jeruzsálemi ősgyülekezetben időlegesen létezett evangéliumi vagyonközösség felélesztését szorgalmazta, hanem a teremtésből próbálta levezetni a javak egyenlő mértékű birtoklását. Elég, ha Geyer dalát idézem: „A föld teremtésének kezdetén, sej-haj, hahó! / Nem volt még gazdag és szegény, sej haj, hahó!” Nem voltak urak és szolgák - mondja Geyer -, mert Ádám és Éva földműves volt, és kezdetben minden ember vagyonközösségben élt. Ez írásmagyarázati tévedés, mert a Biblia első lapjain nem a teremtéskori társadalmi rendről olvasunk leírást. De ez a teológiai tévedés mégis alkalmas ideológiává vált a társadalmi élet felforgatására, mindenekelőtt Svábország lángba borítására. * * * Luther tehát azt ismerte fel, hogy amikor egy hittani tévedés, egy hibás teológia a társadalom rendjét megváltoztatni szándékozó politikai ideológiává lesz, akkor átlépi azt a határt, amikor az ellene való fellépés csak az ige eszközével megengedett. Mintegy tíz évvel a parasztháború után egyik igehirdetésében ezt mondja: „Az egyház lelki hivatalához nincs hozzárendelve a kard viselete. Csupán egy fegyvere van: az ige. Megteheti bár, hogy a bűnösöket egyházi átokkal sújtja, és kizárja az egyház közösségéből, mégis újra be kell fogadnia őket, ha megtérnek, és kegyelmet kérnek. A világi birodalomra vonatkozóan viszont Isten más parancsot adott, nevezetesen ezt: aki fegyvert fog, fegyver által kell elvesznie. Ebben benne van a válasz arra a kérdésre is, hogy a világi hatóság irthatja-e fegyverrel az eretnekeket annak ellenére, hogy Krisztus világosan megtiltja a konkoly kiszaggatását, és azt parancsolja, hogy várjunk az ítélettel az Űr ama napjának eljöveteléig. Mert az evangélium itt másként nem rendelkezik, mint hogy a szolgák a konkolyt ne tépjék ki. De ezt nem a világi birodalom szolgáinak mondja, hanem azoknak, akik a mennyek országának szolgálatában állnak... A világi hatóság viszont azzal az utasítással kapta a fegyvert, hogy a botránynak elejét vegye, és elharapózását - hogy kárt ne okozzon - meggátolja. A legveszedelmesebb botrányt pedig a hamis tan és a helytelen istentisztelet elterjedése kelti. Ezért a keresztény hatóságnak mindennél jobban kell ügyelnie az ilyen botrány leküzdésére, mivel az minden esetben rendzavarással és sok más csapással és szerencsétlenséggel jár. Az elmúlt események is ezt igazolják... Ahol tehát a (...) hamis tanítókat nem lehet szép szóval a helyes útra téríteni, és nem hajlandóak felhagyni a hamis tudomány hirdetésével, a világi hatóság minden esetben bátran felléphet ellenük. Meg lehet győződve, hogy a fegyveres erőszak alkalmazása tisztéhez tartozik, valahányszor a tan tisztaságáról, ...és ezzel egy időben a közbéke és egyetértés megőrzéséről van szó.” Mielőtt megütköznénk, figyeljünk Luther megszorító megállapítására: „A világi birodalomra vonatkozóan viszont Isten más parancsot adott, nevezetesen ezt: aki fegyvert fog, fegyver által kell elvesznie” h tévtanító, az eretnek csak akkor kerülhet a világi hatóság látókörébe, ha fegyverhez nyúl, vagy hallgatóit nyíltan és félreérthetetlenül arra biztatja - miként Münzer és prédikátorai tették -, hogy fogjanak fegyvert, hogy a hit nevében, Istenre és Isten igéjére hivatkozva robbantsanak ki lázadást a fennálló rend eltörlésére, Isten országának földi megvalósítására! Luthernak a parasztháború után sem jutott eszébe olyasmi, hogy a világi hatalmat uszítsa mindenkire, aki a Szentírás valamelyik igéjét másként értelmezi, mint ő. Hanem az olyan közbotrányt okozó hamis istentiszteletről beszél, amelynek szervezői és résztvevői - miként Münzerék is tették - kivonulnak a templomból, és a szó szoros értelmében szekértáborokban szerveződnek, kaszáikból és kapáikból fegyvert kovácsolnak. Róluk mondja, hogy a lelki birodalom területéről kiléptek a világi birodalomba, ahol viszont Isten parancsára az a rend, hogy „aki fegyvert fog fegyver által kell elvesznie”. * * * Münzer és Geyer tanai tovább éltek, és az anabaptista mozgalom kelet felé való terjeszkedése során Oroszországba is eljutottak, ahol a szintén magántulajdon-ellenes nazarénusokkal együtt igen sikeres missziót folytattak, elsősorban a falvak lakossága körében. Nagyjából száz év állt rendelkezésükre, hogy az egyszerű emberek széles tömegeinek tudatába plántálják, hogy a magántulajdon bűnös dolog és a jobb jövő ígéretét a javak közös tulajdonlása jelenti. Nem más, mint a cári hatalom által megtűrt vallási szekták tanítói által száz éven át végzett tudatformálás a titka a bolsevik propaganda gyors sikerének Oroszországban. A kommunisztikus elvek hirdetői mindig is előszeretettel hivatkoztak arra, hogy tulajdonképpen Jézus is azt tanította, amit ők. Ez megint tanításbeli tévedés. A vagyonközösség prófétái abból indulnak ki, hogy tulajdont szerezni és tulajdonnal rendelkezni bűn. Az ősgyülekezet ezt nem fogalmazta meg, bár kötelező elvárás lett náluk, hogy a gyülekezet tagjai - kvázi önként - mondjanak le vagyonukról, és bocsássák a közösség rendelkezésére. Münzer, Geyer és a bolsevikok ezt megtoldották azzal, hogy aki önként nem mond le a vagyonáról, attól a közösségnek joga van elvenni. Jézus ezzel szemben senkit sem jogosít fel más tulajdonának elvételére. Arra se bátorít, hogy a közösség bárkit vagyona „önkéntes” felajánlására kényszerítsen. Jézus sosem vitatja, hogy a tulajdon azé, aki birtokolja. A tulajdonlást nem nevezi se bűnnek, se jogtalanságnak. Csupán arra mutat rá, hogy amink van, arról szabad lemondanunk. A lemondásnak az ad értéket, ha szabadon történik. Mert Jézus nem rabszolgájává tesz, amikor követésére hív, hanem felszabadít! Amikor Pál arról vall, hogy ő Krisztus rabszolgája, akkor ezt úgy érti, hogy szabadon szolgálja Krisztust teljes élete odaszánásával. Krisztus iránti rajongó szeretetből végzi el mindazt, sőt többet is annál, amire mások a rabszolgájukat erővel kényszerítik. Pál megértette, hogy Jézus irgalmasságot akar, és nem áldozatot! Más szóval szolidaritást. A krisztusi szolidaritás nem kívülről jövő kényszerből, hanem belülről, a szív mélyéről feltörő szeretet kényszeréből fakad. Jézus pedig azt ígéri, hogy akik hisznek benne, és követik őt, azoknak éppen ilyenné formálja a szívét. Mert Jézus szíve is ilyen! Csordultig van irgalommal és szeretettel. Jézus a szíve legmélyéig szolidáris az elesett emberrel. Ez indította arra, hogy ne csak a vagyonszerzésről mondjon le, hanem szó szoros értelmében az életét adja értünk. Pál a Filippi levél Krisztus-himnuszának bevezetőjében erről mondja: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt..”Münzertől, Florian Geyertől és a felbujtásukra fosztogató prebolsevik parasztbandáktól ez az indulat állt a legtávolabb. # # * Ha a bolsevizmust a Münzer és Geyer tanait keletre exportáló anabaptisták és a szintén tulajdonellenes nazarénusok évszázados tudatformálása előzte meg, akkor ez a tudatformálás pozitív értelemben is lehetséges, sőt égetően szükséges. Mert a világi birodalom területén a politikusok egészen addig hiába beszélnek a társadalmi szolidaritás szükségességéről, amíg a társadalmat alkotó emberek nagy többségének szívében nem él a krisztusi szolidaritás indulata. Addig a gyakorlatban a szolidaritás a maffiaszellem megtestesülése lesz. A szívek indulatának krisztusivá alakítására pedig a világi hatalomnak nincsen eszköze. Mert az evangélium a lelki kormányzásé. És nagy baj, ha nem él vele. Luther gondolkodásában itt kapcsolódik a világi birodalomban hatalmat gyakorlók felelőssége a lelki kormányzás felelősségéhez: a világi hatalom bölcsen teszi, ha felismeri a lelki kormányzást végző egyházak munkájának fontosságát, és minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja. Nem helyettük próbálja elvégezni a lélek- és tudatformálást, hanem támogatja azokat, akikre Isten a lelki kormányzást bízta, akik által ő maga pásztorolja nyáját. Ez nem a társadalomra veszélyes tanokat hirdető szekták felkarolását jelenti, mert azokat a bölcs világi kormányzat inkább visszaszorítja és minden lehetséges módon korlátozza. Hiszen a társadalom békéjének megőrzése nemcsak küldetése, de jól felfogott érdeke is. Végül itt mutatkozik meg Luther két birodalomról vallott nézeteinek egysége: mindkét birodalomnak Isten az Ura. Luther többször is kifejti, hogy a bölcs kormányzat Isten ajándéka. ■ Véghelyi Antal
