Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-01-24 / 4. szám
12 ■* 2010. január 24. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet Középiskolás toliforgatókfigyelmébe! Ma, amikor az interneten bárki nyilvánosságra hozhatja írásait, aligha becsülhetjük túl annak jelentőségét, hogy - kéthetente jelentkező Ifjúsági oldalán - az EvÉlet is fórumot kíván biztosítani az íráshoz kedvet érző, tehetséges fiataloknak. S hogy miért ne becsüljük alá a hetilapunk nyomtatott számaiban való megjelenés lehetőségét? Például mert az interneten bármi megjelenhet... A tavalyi - „kísérleti” - évben még többnyire felnőttek (tanárok, iskolalelkészek és mások) tudósítottak iskolájuk eseményeiről, ám szeretnénk, ha 2010-ben elsősorban az egyházunk középfokú oktatási intézményeiben tanulók töltenék meg tartalommal az EvÉlet 12. oldalát (és nem is feltétlenül tudósításokkal). Okulva az önálló újságként az 2007/2008-as tanévvégére megjelent Evangélikus diákÉlet tapasztalataiból, nem kívánjuk „előcenzúrának” alávettetni a nyilvánosságnak szánt írásokat - azok közvetlenül szerkesztőségünk e-mail címére (evelet@lutheran.hu) küldhetők a név, az iskola és az osztály feltüntetésével. Érdekünk, hogy mindig a legjobb, legérdekesebb írások jelenjenek meg a lapban, ezért bátran ígérhetjük, hogy nem leszünk részrehajlók. Viszont csak eredeti (másutt még nem közölt) írásokat várunk, és - hogy némi tétje is legyen a dolognak - minden közlésre érdemesített írásért és fotóért adunk egy-egy pontot a szerzőt „foglalkoztató” iskolának. A 2010. március 19-20-án a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégiumban tartandó evangélikus diákmédiaműhely után a sokatmondó sorrendet is időről időre közzétesszük. ■ T. Pintér Károly főszerkesztő Két megállónyi mosolyáradat ■ Adamicska Edina A mai modern világ kulcsszava a rohanás. Rohanunk reggel iskolába, munkába menet; rohanunk délben ebédelni; rohanunk délután haza, boltba, a különböző elfoglaltságainkra, és rohanunk este is, alvás közben, hiszen az agyunk már képtelen kikapcsolni. Ez a rohanás okozza azt, hogy elmegyünk egymás mellett az utcán, nincs időnk arra, hogy pár jó szót szóljunk a másikhoz, sőt arra sincs időnk, hogy ha olyan helyzet alakul ki, netán segítsünk a másikon. A legnagyobb probléma az, hogy így arctalanná válunk nemcsak mások, de a magunk szemében is. Ez az arctalanság „vágott pofon” két héttel ezelőtt a trolin. Éreztem, hogy egy kicsit más lesz ez a nap, talán az eső, a hideg vagy a korán kelés miatt. Tévedtem, egyik sem volt, teljesen másról volt szó. Ahogy felléptem a járműre, eszembe ötlött: tömegközlekedés - a nevében is benne van, tömegről van szó, mégpedig nem is akármilyenről. Néha már olyan nagyról, hogy levegőt is alig kapok, pláne akkor, amikor mintegy százötven ember akar felpasszírozódni egy maximum száz férőhelyes trolira. A frász viszont akkor kerülget a leginkább, amikor a mögöttem álló korosodó úr tüsszentése tartalmát nem a zsebkendőjébe, hanem az én nyakamba helyezi el. Gusztustalan, ugye? Pedig ez majdnem mindennapos esemény, csak lehet, hogy épp nem úr, hanem hölgy, és nem tüsszentés, hanem lábon rúgás, lábra lépés a bosszankodást kiváltó ok. Viszont a már előbb említett napon még ezek a dolgok sem zavartak volna, teljesen más miatt lettem szomorú és mérges. Szóval gondolatban repüljünk vissza oda, hogy felszállók. Az nem is kérdés, hogy ülőhely nincs számomra, de hogy a nyolcvanéves néninek se legyen, az már felháborít. Gondolom, hátha egy mosollyal jobb kedvre deríthetem, mivel látom, hogy fortyog magában, teszem hozzá: jogosan. Szóval felé küldöm legmegértőbb, legszívmelengetőbb mosolyom, mire mit kapok? Egy grimaszt, méghozzá olyan grimaszt, hogy „hagyj engem békén”. Nem értem, mi lehet a probléma, talán nem szívmelengetőre sikerült a szájhúzás, hanem valami másra? Tépelődésemből a mögöttem álló lökdösése ébreszt föl, miszerint le szeretne szállni. Ismét megpróbálom, felé is küldök egy mosolyt, egy másmilyet, egy elnézést kérőt, de a válasz ugyanaz, holott én nem ugyanazt csináltam. Már megint a grimasz. Ezek után tényleg kezdek kicsit megijedni: mi van, ha csakugyan velem van a baj!? Töprengésemben odabotorkálok egy üres helyre, kinézek az ablakon, hogy még véletlenül se kelljen az arctalanokra néznem. Vicces, hogy az éppen hallgatott szám is a helyzethez illő. A Lifehouse Where You Are című száma az..., na igen, hol vagytok!? Hol vagytok, arcok, mosolyok? És hol vagytok ti, emberek? A mentő kéz egy kislány képében érkezik, aki a mellettem ülő székre huppan le. Szőke, göndör fürtjeiből, kéken csillogó, pajkos szemeiből csak úgy árad a szeretet és a melegség, és akkor a szájáról még nem is beszéltem. Két kis ajka csak úgy nevet, kacag a világra, vagy inkább a világon? Nem tudom, azt viszont igen, hogy rajtam kívül mindenki kerüli a „földi tündér” tekintetét, nevetését. Nem akarnak látni ilyen felhőtlenül boldog arcot, mert félnek, hogy elfelejtik gondjukat-bajukat? Hát én nem félek, visszamosolygok a kislányra, aki erre egy hangosat kacag, majd a következő megállónál leszáll. Eddig tartott csak a mosolyáradat, két megállóig. Két megálló, ami körülbelül három és fél perc... mennyi minden történhet három és fél perc alatt: egy új úszásrekord megszületése, egy gyermek első lépéseinek megtétele, egy zeneszám, egy műsorajánló blokk, egy halálos baleset, egy popcorn elkészítése... és egy mosolyutazás, amihez ugyancsak elég három és fél perc, vagy ha úgy tetszik, két megálló. A szerző a szegedi School of Business Szakképző Iskola újságíró szakos hallgatója. Hívogató harangszó ■ Mészáros Johanna Minden nagy ünnep előtt felcsendülnek a harangok az újpesti baptista imaházban, ilyenkor azonban a templomtorony harangja mellett egy kézi hangszerekből álló együttes is hívja az érdeklődőket Isten házába. Mert ahogyan a templom harangjának feladata, hogy az embereket Istenhez hívja, úgy az Újpesti Baptista Harangzenekar tagjai is ezt a célt szeretnék szolgálni ajándékba kapott hangszereikkel. A hangszerek és a zenekar találkozása Az amerikai Errol Simmons és felesége 1990-ben csatlakozott az Újpesti Baptista Gyülekezethez, és felajánlotta használatra kézi harangkészletét, amíg magyarországi missziómunkájuk ideje tart. Hajainak, valamint magazint ad ki tájékoztatásukra. Az Újpesti Baptista Harangzenekar készlete összesen harminchét harangból áll, melyeket tizenegy fiatal szólaltat meg - ez három oktáv hangterjedelmet fog át. A hangszert a harangtest, a hozzá kapcsolódó rugalmas nyél és a harangban található nyelv alkotja. A hangszerek utánnyomása is elkészült. Az együttes karácsony és húsvét idején ad önálló estet gyülekezetében, Újpesten. Előadásukban klasszikus szerzők harangátiratai éppúgy felcsendülnek, mint egyházi énekek feldolgozásai vagy kifejezetten harangokra komponált művek. A koncerteken a fiatalok kórusénekeket is énekelnek, a zene mellett pedig igei gondolatok, versek is elhangzanak, hogy kiemeljék a hangok üzenetét. Ezek az alkalmak minden évben sokaknak nyújtanak felüdülést, és segítenek készülni lélekben az ünnepre. Az egyik legismertebb darab az Amazing'Grace dallamának feldolgozása, amelynek története és szövege érdekes üzenetet hordoz. Az ének szerzője, John Newton egy rabszolga-kereskedő hajó kapitánya volt. Egy útja során nagy viharba került, élete is veszélyben forgott. Kétségbeesésében Istenhez kiáltott, marosan el is kezdődött a gyakorlás, a Simmons házaspár pedig hazatérésekor a gyülekezetnek ajándékozta a készletet. A fiatalokból álló zenekar tagjai cserélődtek ugyan azóta, de a szolgálat folyamatos. Az elmúlt húsz évben országhatáron belül és kívül egyaránt végezték missziójukat. Az ország több mint félszáz településén csendültek fel a harangok imaházakban, templomokban, művelődési házakban, idősek otthonaiban, nevelőintézetekben, kórházakban. A harangok A hangszereknek az Egyesült Államokban komoly hagyományuk van. Ott az 1950-es évektől sorra alakultak harangzenekarok gyülekezetekben, iskolákban, egyetemeken. Mára kiterjedt szövetséggé szerveződtek, amely fesztiválokat, szakmai találkozókat, továbbképzéseket szervez tagtöbbféle módon szólalhatnak meg, leggyakrabban a játékos kezében fogva vagy az asztalon, ütővel megütve csendülnek fel. A harangok bronzöntvényből készülnek, hangmagasságuk a harangtest nagyságától függ. Miután a hangszerkészítők megmunkálnak egy-egy darabot, meghatározzák azt a pontját, ahol a legjobb hangzást biztosítja. Megjelölik és rögzítik ebben az állásban, majd ezt zenei és mechanikai vizsgálat is követi, mielőtt készletté alakítanák őket. A mesterek kezében a nyers bronz érzékeny, tiszta hangú hangszerré formálódik, a harangjátékosok kezében pedig Isten dicséretének eszközévé válik. Mérföldkövek A harangzenekar 2008-ban jelentette meg első CD-felvételét, amelyen tizenöt különböző stílusú és hangulatú ének található. Azóta az album és megígérte, hogy ha megszabadítja, felhagy az emberkereskedelemmel. Megmenekülése után hálából írta ezt az éneket, élete további részében pedig anglikán lelkészként a lelkek megmentésén fáradozott. Az ő életét is bemutatja A szabadság himnusza című film, amely a rabszolga-kereskedelem ellen vívott harcról szól. A harangosok munkája figyelemmel kísérhető honlapjukon is, melyen képek is láthatók a szolgálatokról, bele lehet hallgatni a CD-felvételbe, és megtekinthetők a következő szolgálati alkalmak is, ahova nemcsak a templomtornyok harangjai hívják az érdeklődőket... A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának ötödéves, kommunikáció-magyar szakos hallgatója FOTÓ: MARTON ADÁM
