Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-01-24 / 4. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2010. január 24. *■ 13 Az alábbi írás nem névtelen levélként érkezett, szerzőjének „beazonosítását” azonban magunk sem tartjuk szükségesnek. Mert bár az írói álnév nyilvánvalóan református testvéregyházunk egyik nyugalmazott erdélyi lelkipásztorát rejti, a „levelében” megfogalmazott gondolatok némelyike az Evangélikus Élet „presbiteri” oldalának olvasói előtt sem lehet ismeretlen... - A szerk. Lelkészképzés és „laikusképzés” Nemrégiben olyan istentiszteleten vettem részt, amelyen vendég lelkész szolgált. Az anyaország egyik egyházmegyéjének esperese, tehát egy többre bízatást nyert pásztor hirdette az igét. Tizenöt perces prédikációja erősen kommentárszagú volt; úgy éreztem, beszéde úgy szálldosott a hallgatók feje fölött, mint lassú téli havazásban a hópelyhek, amelyek néhány pillanatra megpihennek a ruhánkon, arcunkon, aztán elillannak, nyomuk sem marad. Ennél is nagyobb baj volt, s számunkra, erdélyiek számára, meglehetősen szokatlan, hogy „egyházi beszédét” mondatról mondatra olvasta. Az olvasott prédikáció leckeszerűen hat, nélkülözi mind a mondottak személyes átélését, mind a gyülekezettel való és nélkülözhetetlen szemkontaktust. Mélységesen elszomorodtam. Ez lesz a jövő egyházának az útja? - kérdeztem magamtól. Nem csodálom, hogy tőlünk nyugatabbra egyre inkább kiüresednek a templomok. Ha odaát Magyarországon és még távolabb ezt nevezik „prédikációnak”, akkor lejárt annak az egyháznak az ideje, amely ezt és így gyakorolja. A hirdetések aztán érdekesebbek voltak. A vendég lelkész elmondta, hogy gyülekezetének egy autóbusznyi csoportjával jött, s hogy énekel és szaval egy iskolásfiú, mivel ugyebár visszakapták az egyházi iskolát, és az nagyon szépen tevékenykedik. Majd szerepelni fog a gyülekezet dalárdája is, orgonakísérettel és anélkül, szólóénekkel... meg minden, ami elképzelhető. Végül az egyik presbiter köszönti a helybéli gyülekezetét, és átadja a magukkal hozott ajándékot. Ez mind sorra be is következett. Örültem, hogy a tízévesforma kisfiú fejből énekelt és szavalt, s a köszöntő szavakat mondó presbiternek sem kellett papírról olvasnia mondanivalóját. Sőt. Amit mondott, az teljesen igeszerű volt! Míg a lelkész úr a szószékről beszámolt a nőszövetség tevékenységéről meg arról, hogy ősztől megindul az egyházi óvodájuk is, amelyet nagy befektetéssel, sőt: hitel felvételével építenek - a presbiter atyánkfia mindezeket nem tartotta szükségesnek megemlíteni. De elmondta, hogy miután az igehirdető a mai napra a Bibliaolvasó kalauzban előírt ótestamentumi textus alapján prédikált, ő a mai újszövetségi ige üzenetét szeretné átadni. Nem csak „szerette volna” átadni, de sikerült is; úgy éreztem, szíven talált, és nem csak engem, hanem a gyülekezet egészét is. * * * Mindezt azért tartom szükségesnek most írásban rögzíteni, mert a történtek fölött volt min gondolkozni. Elsősorban arra gondoltam, hogy ez a két ember mintha nem a maga helyén állna. Amit az igehirdető esperes-lelkész a szószékről prédikáció és tájékoztatás címen elmondott, az nagyon illett volna a gyülekezet gondnokának a szájába vagy a presbiter atyánkfia szájába, aki a „köszöntést” mondta. Amit pedig a presbiter testvérünk mondott, annak egyenesen a szószéken lett volna a helye, mert igazi igei, gyülekezetszerű üzenet volt. Szerepcsere történt? Vagy talán nem ez az egyetlen eset, amikor az úgynevezett „laikus” nagyobb biblikussággal, több gyülekezetismerettel tesz bizonyságot a hívők közössége előtt, mint a tanult, akadémiát végzett lelkipásztor? Valami nagy baj lehet a lelkészképzésünkkel, itt és a presbiter munkatársakra, az úgynevezett „laikusképzésre" Első feladatként talán külön tanulmányt kellene írnom lelkészképzésünk fogyatékosságairól. (Nemrég egy tanulmányt már készítettem lelkipásztori szolgálatunk mai krízishelyzetéről.) Ma már egyre több hívő és gondolkodó ember jut el arra a felismerésre, hogy Kárpát-medencei teológiai intézeteink az ötéves tanulmányi idő alatt - sajnos, de így van - nem a lelkipásztori szolgálatra készítenekföl. Lehet többtucatnyi diszciplínát előadni, kollokviumokat és vizsgákat bevenni, a gyülekezeti szolgálatban az ifjú ember alig tud ezekkel valamit kezdeni. Aránylag jobb a helyzet ott, ahol legalább a gyakorlati teológiát komolyan veszik. Ehhez persze az is szükséges, hogy az e szaktárgyat előadó professzorok hosszabb időn át gyülekezeti szolgálatot végezzenek az egyetemi katedra elnyerése előtt. Személyes tapasztalatom, hogy annak idején minket is olyan professzorok tanítottak, akiknek jó része sohasem volt szórványlelkész, de egyáltalán falusi lelkipásztor sem. Elméleti tudást kaptunk, gyakorlati felhasználási mintát annál kevesebbet. Jórészt magunknak kellett az ösvényt kitaposni a reánk bízott lelkek felé. * * * Magyarországi tudós lelkipásztor barátommal is beszélgettem a kérdésről, aki egy darabig teológiai előadótanár is volt. Együttesen jutottunk arra a megállapításra, hogy a teológiák manapság inkább hivatalnokokat képeznek, mint pásztorokat. Amit nyugdíjasként helyettesítő szolgálataim rendjén egy-egy gyülekezetben megfigyelek, az is ezt a ténymegállapítást igazolja. A mai lelkipásztorok többsége, ha nem az autójával, magángazdaságával, a felesége vagy a fia nevén működő használtruha-kereskedéssel törődik, akkor mit is tesz? Mivel foglalja el magát egész nap? Többnyire a számítógép előtt ül, internetezik, helyi és távolsági beszélgetéseket folytat a maroktelefonján. Alig lehet olyat találni köztük, aki íróasztalhoz írás végett ülne. (Esetleg a prédikációját leírja, hogy vasárnap a szószéken maga elé tegye. Ezen túlmenően nem sokat koptatja az írótollát, ceruzáját.) Sajnos nagy részük nem is olvas. A legtöbben alapvető dolgokban tátársadalom legkevésbé művelt rétegét fogják képezni. Nemcsak a teológiai tudományokban nem buzgólkodnak („egy életre elég az, amit öt éven át a fejünkbe vertek”), de az általános műveltség, az emberismeret, a lélektan területén is igen elmaradottak. Csoda-e ha „egyházi beszédük” elszáll a hallgatóság feje fölött? Néha idéznek valamely nagy gondolkodótól, sőt igehirdetőtől vett mondást, hogy tájékozottságukat bizonyítsák. Odaillik, vagy nem illik oda - nem számít, fő a tudósság látszata. A szegény igehallgató aztán válogassa ki a búzaszemet a polyvából. * * * Dicsekvésre azonban bőven akad lehetőség. Van új épület, ismét van egyházi iskola, nyitunk óvodát, működik a cserkészcsapat stb. Csakhogy mindez mellékhajtás. A gyülekezetek elsősorban nem ezekért tartják fenn a lelkipásztori állást, hanem sajátosan az ige hirdetéséért. Ez a lelkipásztor legfőbb és ebben a minőségben ma még pótolhatatlan szolgálata. Ezen kellene a hangsúlynak lennie - és éppen itt van a legtöbb baj! Sajnos (nyugaton) ezért lépnek ki sokan az egyházból és (keleten) ezért üresednek meg a templompadok. Valamit változtatni kellene. Mit ér a sok kurzusból tanult okos elmélet - gyakorlat nélkül? Mit érnek a felcsípett és alkalmanként idézett nagy gondolatok, ha gyakorlati alkalmazásuk hiányzik? Mihez kezd a falusi/városi lelkipásztor azzal, amit fél évtizeden át a fejébe sulykoltak? Kedves mondóka jut eszembe. Amikor a francia nyelvet kezdtük ízlelgetni, akkor mondogattuk tréfálkozva: „Papülapadon, lábánször, lekopott, demánő.” Olyan szép „franciásan” hangzik, bár természetesen nem francia mondat. Ma így mondanánk: „Pap ül a hivatalban, komputerezik, internetezik, a gyülekezet meg elmegy a neoprotestáns csoportokhoz Krisztusról szóló bizonyságtételt hallgatni...” És még ha eljönnek is (hagyományból, szokásból, a lelkész iránti barátságból és tiszteletből) az istentiszteletre - mit ér akár a jó prédikáció is pásztorolás nélkül? Márpedig alig van ma lelkipásztor Erdélyben (tudomásom szerint még kevesebb Magyarországon), aki rendszeresen végezné a családlátogatást. A teológia pedig bizonyára mindenütt meglyes pasztoráció! Honnan is tudná a mai igehirdető, hogy van-e valamilyen hatása az igehirdetésének, s ha van, akkor milyen? A puszta prédikálás buzgó pásztorolás nélkül még ötven százalékot sem ér! # # # Itt jön be a „laikusképzés” valamint az egyetemes papság mindeddig komolyan nem vett kérdése. Pár évtizeddel ezelőtt egy értekezleten felvetettem a presbiterek istentiszteleti szolgálatának a lehetőségét. Azt, hogy segédkezhetnének az úrvacsorái jegyek kiosztásában (különösen ott, ahol csak egy lelkipásztor van, és többen vesznek úrvacsorát, tehát időben hosszasabb az istentisztelet). De lehetne bizonyos - az úrasztalától s nem a szószékről mondott - bizonyságtételt is hallgatni gondnok vagy presbiter ajkáról. Sok tekintetben több gyülekezetismeretük van, mint nekünk. Mi csak ennyi vagy annyi ideje szolgálunk azon a helyen, az illető „laikus” testvér meg ott is született, mindvégig benne élt faluja életében, jó és rossz hagyományaiban stb. Indokaimat a legtöbb kolléga elutasította. Volt olyan, aki egyenesen arra figyelmeztetett, hogy vigyázat, nehogy „lefütyüljenek bennünket a pályáról!” Mit mondhattam erre? Amelyik lelkipásztor csak úgy végzi a dolgát, hogy egy „világi” testvér bizonyságtétele többet ad a hallgatóknak, mint az ő szószéki szolgálata, az meg is érdemli, hogy lefütyüljék, és a kispadra ültessék! Ma már folyik némi presbiterképzés. Hála érte Istennek, Magyarországon többéves kurzust jelent, évente előadandó tantárgyakkal, vizsgákkal és a képzés elvégzését igazoló oklevéllel. Erdélyben a Belmissziói Intézet keretében 2003- ban indult el valami hasonló képzési forma. Lehetne belőle valami - ha a munka részfeladatait vállaló lelkész munkatársak el is végeznék az elvállalt munkát. Félő, hogy az érdektelenségen vagy a fentebb idézett kolléga féltékenységet eláruló nyilatkozatát követve, megfeneklik az ügy. * * * Több hónapon át, míg egyházkerületi főjegyző voltam, Marosvásárhelyen volt egy ócska szolgálati autóm. Kiszállásaimra a Gecse úti gyülekezet gondnoka, gyermekkorától hívő, bizonyságtevő ember vitt el a kocsin. Prédikációs szolgálataim után ő állt ki az úrasztalához, és kö„odaát” az anyaországban egyaránt. jékozatlanok. Attól lehet tartani, Viszont kevesebb gondot fordítunk hogyha ez így halad, lelkészeink*a tanította, hogyaprédikálás kísérőte•vékenysége a lelkigondozás; a szemészöntötte a gyülekezetét. Mi volt az eredménye? Természetesen tudom, hogy Isten az, aki mindeneket az igazság egyetlen hiteles mérlegén mér le. De az emberi visszhang olykor ez volt: „Egy igehirdetőt vártunk, s íme, kettő érkezett!” A laikus szolgatárs bizonyságtétele felért az én lelkipásztori szolgálatom értékével. Figyeljünk fel a laikusprédikációkra. És különösképpen azokra a testvérekre, akiknek nem volt módjuk teológiai tanulmányokat végezni rendszeres, akadémiai formában, de bibliaismeretük, s ismereteik gyakorlati felhasználása, egyéni életükre s a közösségre nézve való alkalmazása a palástos szolgatársak számára is példamutató. Lelkipásztori szolgálatom rendjén, sőt már teológus-legátusként is, volt alkalmam teológiát nem végzett gyülekezeti elöljáró bizonyságtételét hallgatni. Minden ilyen alkalom nagy örömömre szolgált. És olykor tanúja lehettem olyan imádságnak is, amit az imádkozó nem könyvből tanult, nem imakönyvből olvasott - ereje és őszintesége azonban megrázó volt. Be kell látnunk végre, hogy mind az igehirdetés, mind az imádkozás készsége a Szentlélek Isten ajándéka. Ezért könyörögtek így (könyv formájában is) az előttünk járók: ,Doce nos orare quin et predicare - Taníts minket imádkozni és prédikálni! Ez nem azt jelenti, hogy azonnal adjuk fel az akadémiai igehirdető-képzést. De mindenképpen reformálni kell azt. Az örök isteni üzenet változatlan; ezt ismerni, tanulni kell egy életen át; a forma azonban mindig a ma emberét szívén találó kell, hogy legyen. Sajnos, a teológiai intézetek ehhez az utóbbihoz csupán minimális segítséget adnak. * * * A Szentírás mellett két alapvető munkát kellene lelkipásztoroknak és palástot nem viselő hívő munkatársaknak szüntelenül tanulmányozniuk. Az egyik Klaus Douglass Az új reformáció című, a Kálvin Kiadónál 2002-ben megjelent könyve; a másik Papp Vilmos Az egyetemes papság címmel 1997-ben ugyanott megjelent munkája. Itt a sok közül csak egy megszívlelendő gondolatot szeretnék aláhúzni: egy teológiai intézet nekünk nem elég (mint ahogyan a meglévő „hivatásos” lelkipásztorok számával sem lehetünk elégedettek, éppen a szolgálat komolyan vétele érdekében). De ha a mintegy négy-ötszáz erdélyi gyülekezetünkben akad tízszázaléknyi, hivatalát híven betölteni igyekező lelkipásztorunk, akkor azok mindenike egyszemélyes teológiai intézetté lehetne. Milyen jó is lenne, ha az egyetlen intézetből az öt tanulmányi év után kikerülő ifjú munkatárs a „principálisától” tanulná meg a szolgálat gyakorlati végzését! Az egyetemes papság elvének milyen csodásán szép alkalmazása és megélése történnék meg mind a négyszáz vagy ötszáz egyházközségünk életében! Valamit tennünk kell. Össze kell kapcsolni a lelkészképzést a laikusképzéssel. Nem szabad egyiket a másik fölé helyeznünk. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint az ige szóbeli hirdetésével és a sákramentumokkal. Egyformán meg kell becsülni a palástos és a palástot nem viselő hűséges szolgákat. És aki nem tartozik ezek közé? Azokat jó példánkkal és imádságunkkal kell odasegítünk, hogy szolgálatukat híven betölthessék. ......................... ■ SZENTGyÖRGYI ÁLMOS
