Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-20 / 25. szám
6 -m 2010. június 20. FÓKUSZ Evangélikus Élet EVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL Jó volt evangélikusnak lenni! Kiválóan szervezett és magas tudományos színvonalat képviselő konferencia volt május 6-án és 7-én Budapesten Egyházüldözők és egyházüldözés a Kádár-korszakban címmel. Miközben hallgattam az előadásokat, egyre inkább úgy éreztem: jó evangélikusnak lenni. Ezt az érzést több dolog egyszerre erősítette bennem. Büszkék lehetünk arra, hogy egyházunk — természetes és 1990 óta alapvető kötelességének eleget téve - a tényfeltáró bizottság felállításával, a bizottság tagjainak szakszerű munkájával lehetővé tette saját múltunk tisztázását, az elkövetett bűneinkkel való szembenézést, illetve a bizottság munkájának eredményét a szélesebb egyházi közvélemény elé tárja. Minden jelenre és jövőre vonatkozó döntés meghatározó módon támaszkodik a múltból merített egyéni, személyes és közösségi szellemilelki tudásra, amely részben az átélt vagy áthagyományozott tapasztalatokból táplálkozik. A múlt nem elhagyott, mögöttünk lévő, megváltoztathatatlan valóság. Pilinszky Jánossal szólva: „A múlt küzdőterén zajlik le minden ember (és minden közösség) drámája a rosszal szemben, amit - a puszta tények szintjén - visszavonhatatlanul elkövetett.” A múlt sohasem múlik el, csak a benne megtörtént események a jelen szemlélő számára a helyükre kerülve kialakítanak egy helyes, helyénvaló, azaz erkölcsi értelemben jó rendet és viszonyulást. A múlt tehát az alap, amelyen állunk, amelyet megismerve érthetővé válnak egyházunk jelenbeli kínjai, sokszor reménytelennek látszó belső terhei, deformációi. A reformáció mai követőinek mindezt ugyanolyan tisztán kell látniuk, mint ötszáz évvel korábban élt elődeiknek kellett, hiszen egész történelmük erről szól. Csak az alapok állapotának mind teljesebb ismerete, „statikai” vizsgálata, a szükségeshez képesti megerősítése tesz lehetővé bármilyen jövőtervezést, reális megújulási stratégiát. A múltunk a mi legfőbb reményünk - állította Pilinszky híressé vált, paradoxon jellegű kijelentésében. Közvetlenül nem benne élünk, távolabbról a nagyobb egészen belül keressük a helyét, az értelmét a megtörtént dolgoknak, és megdöbbenünk, amikor szembetaláljuk magunkat az ember számára már látszólag megváltoztathatatlannal, egy kvázi örökkévalónak látszó dimenzióval. A döbbenet, akárcsak a szenvedés, általában kijózanít, és tehetetlenségünk, kiszolgáltatottságunk önkéntelenül is a „minőségi cselekvés” felé fordít minket. A bűnbánat és a vezeklés, az ima, a szeretet és a megbocsátás azt a létdimenziót nyitja meg előttünk, amelyben nincsenek időbeli korlátok, és mint Pilinszky írja: „Érintésükre a legszörnyűbb tett is színarannyá válhat.” Ha a megtörtént eseményeken már nem tudunk is változtatni, de a hit-erkölcs terébe emelve a dolgokat azok a helyükre kerülnek, megváltozik a hozzájuk fűződő viszonyunk, végső soron megváltozunk mi magunk. Átélhetjük az igazság és megszabadulás örömteli valóságát. A legnehezebb pillanat mindig: az egy lelki közösségben élő testvéreink szemébe nézve feltárni előttük az általunk ismert és vallott teljes igazságot arról a múltról, amelynek ők is mindenképpen részesei, érintettjei akár átélőként, akár örökösként. Az egyének feltárt igazsága az ő megszabadulásuk záloga is. Az elhallgatások, féligazságok megakadályozzák, hogy közösségünk történetének alapkövei a helyükre kerüljenek, és így reformáló közösségi házunk újjáépítését félhomályban tapogatva, félig vakságban vagyunk kénytelenek végezni. Abban a házban pedig, amelynek építése során a hamisság tégláit is felhasználták, bármennyire a jövőnek építik is, nem találhat otthonra az Isten. A felelősség tehát óriási. A másik, evangélikus identitásomat erősítő hatást a konferencián első tényfeltáró kötetünk (Háló 1. - Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról 1945-1990) bemutatása szolgáltatta. Szakmai munkájukért feltétlen tisztelet és köszönet illeti a szerzőket. Munkájuk jelentősen segíti egyházunk szélesebb közösségét saját múltjának mind teljesebb megismerésében, lelki megtisztulásában. Ebben viszont, magam is úgy látom, lelkészi karunknak nagyon nagy szerepe és felelőssége van. E szakmailag kiváló tanulmányok olvasása nem a munkában megfáradt, sokszor túlhajszolt gyülekezeti tagok pihentető időtöltése lesz. Az egyébként is sok etikai kérdést felvető problémák végiggondolásához szükséges a tájékozott, az igazságot szeretetben hittel kereső és képviselő lelki vezető. A harmadik megerősítő élményt a konferencián egyházunkat képviselő történész színvonalas, érdekes, jól szerkesztett előadása adta. Mirák Katalin - aki a föntebb említett kötet szerkesztője és egyik szerzője is egyben - az ideális tartótisztről beszélt. Arról, hogy a felpuhítottnak nevezett, ám annál lélekölőbb diktatúrában milyennek látták az ideális ügynöktartó tiszt modelljét, aki a sokszor kiszolgáltatott, megfélemlített embereket különféle eszközökkel manipulálta, így érve el, hogy jellemükkel, szándékukkal ellentétesen cselekedjenek, és sokan közülük akaratuk ellenére részesei és egyben „fenntartói” legyenek egy „morálgyilkos" rendszernek. Végül azt a beszédet említem, amely miatt ez az írás végső soron megszületett. A kétnapos konferencia zárógondolatait Ittzés János, egyházunk elnök-püspöke fogalmazta meg. Igaz a mondás: pozitív közösségi élmények nélkül nincs élő identitás. Az együtt töltött két nap érzelmi hatásai, majd az elhangzottakat sajátosan eredeti kontextusba helyező püspöki epilógus - nagy elismerést váltva ki a hallgatóság körében - szó szerint látható és hallható egységet teremtett a különböző felekezetű résztvevők között. Egyetlen előadás után sem volt olyan egyértelmű tetszésnyilvánítás, mint a püspöki zárszót követően. Örömmel tapasztalhattam mind a hangos tapsban, mind az azt követő gratulációkban megnyilvánuló ökumenikus egységet, így hát őszinte szívvel írhatom a tisztelt olvasónak: e konferencián jó volt evangélikusnak lenni. Idézzük fel röviden a tartalmilag és retorikailag is helyénvaló beszédet! A szónok szerint - miközben hallgatta a megrázó előadásokat - négy dolog körül forogtak gondolatai, amelyeket meg kívánt osztani hallgatóságával. Első a fizikai fájdalom, amely összekapcsolódott egy nagyon friss börtönlátogatás élményével. A börtönben látott, föld alatti, sötét, szűk büntetőhelyiségek nagyfokú kegyetlenségről és az irgalom teljes hiányáról árulkodtak. A kínzó kiszolgáltatottsággal járó szenvedések nyomainak látványa a fizikai rosszullét szimptómáit váltotta ki a látogatókból - mondta a püspök. Az emberi méltóság lábbal taposása ott a börtönben és - mint a konferencián elhangzott előadásokból kiderült - ugyanez az állambiztonsági munkában. Második gondolata a szégyenérzethez kapcsolódott. Mélységes szégyent érzett amiatt, hogy a hatalom mindig megtalálta egyházainkon belül is a maga embereit - és milyen Sokán voltak, akik különféle okokból ugyan, de nem tudtak ellenállni. Az egyházainkra vetülő szennyeződést sajnos nem tudják lemosni azok múltbéli cselekedetei Ittzés János elnök-püspök a konferencia hallgatóinak soraiban sem, akik erősek voltak, hősiesen vagy mártírként viselkedtek e gyalázatos időkben. Ittzés János felidézte a hajdanvolt Káldy Zoltán püspök egyik fenyegetését: Káldy kijelentette, hogy ha vele szembekerülnek, az könnyen a rendőrséggel történő szembekerülést is jelentheti. A szégyenérzetet és a vele párosuló aggódást fokozza, hogy leggyakrabban csak az ember szemszögéből közelítjük meg ezt a problémát. Mintha csak az érintett egyházvezető vagy egyháztag bőréről, becsületéről lenne szó. De látnunk kell - hangsúlyozta Ittzés püspök -, hogy itt az Úristen bőrét és becsületét is a vásárra vitték. Szégyen, hogy testvéreink elhitték: a fennálló politikai rendszer erősebb és nagyobb hatalom, mint az Úristen. Harmadik megjegyzése - részben az előző folytatásaként - az aggodalomról szólt. Ilyen jelentős alkalomról nem hiányozhatnának egyházunk lelkészei, s aggodalomra ad okot, hogy közülük mégis nagyon kevesen voltak jelen. (E sorok írója kiegészíti mindezt azzal, hogy az iskoláinkat képviselő tanáraink hiánya hasonló problémákat vet fel, mint evangélikus lelkész testvéreink távolmaradása.) Egy régebbi beszélgetésre utalva - amelyben egyik idősebb lelkész testvérünk a múlt feltárásának gondolatával való foglalkozást is nyugalma felbolygatásának vélte - tette fel a kérdést a püspök: vajon ez a mentalitás, ez a hozzáállás milyen széles körű, és milyen mértékben árthat a megtisztulás és megszabadulás ügyének? Hiszen itt nem csak az érintetteknek vannak feladataik. Vajon a más oldalról érintettek, közösségünk tagjai, különösképpen a bizalmat nyert vezetői, látják-e saját feladataikat ebben a történetben? A püspök végül a reményről beszélt, a szavai által kézzelfoghatóvá vált, bizonyosságként megélt hitvalló reményről. Nem kérdés - hangsúlyozta -, melyik hatalom az erősebb, ki fog győzni ebben a küzdelemben. Az egyedüli kérdés csak az, kik lesznek majd ott a győzelemnél. Mint egymásra bízott testvérek segíteni tudjuk-e egymást ebben a küzdelemben, hogy mi is ott lehessünk ennél a győzelemnél? Saját zárszómban világossá kell tennem, hogy a beszéd tartalmi elemeit is csak részben, retorikai eszközeit pedig egyáltalán nem voltam képes visszaadni. Ennek ellenére talán érthető és érezhető volt az üzenet, amely miatt ez az írás megszületett, és amely kimondatta velem a címben foglalt, evangélikus identitásomat jelentősen megerősítő mondatot. Szeretném remélni, hogy a írás végére érve legalább egy kicsit hasonló érzés tölti el a kedves keresztény testvéreket. ■ Dr. Guóth Emil tanár (Deák Téri Evangélikus Az MEE Tényfeltáró Bizottságának közleménye Az elmúlt napokban mind az egyházi, mind a világi sajtóban nagy nyilvánosságot kapott dr. Szabó Lajos rektornak az ügynökügyben való érintettsége. A tényfeltáró bizottság a nyilvánosságot az alábbiakról tájékoztatja. Dr. Szabó Lajos 2010. február 24-én történt rektorrá jelöléséről a tényfeltáró bizottságot nem értesítették, a munkacsoportnak így nem állt módjában megvizsgálni a jelölt esetleges érintettségét. Több mint két hónappal a rektorválasztás után, május 12-én jutott a bizottság tudomására, hogy előző nap az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából előkerült dr. Szabó Lajos 6-os kartonja. Az irat szerint dr. Szabó Lajos az állambiztonsági szervek nyilvántartásában mint hálózati személy (titkos megbízott) szerepel. Az új információról a bizottság még ezen a napon tájékoztatta az országos elnökséget. A tényfeltáró bizottság a közeljövőben felkeresi dr. Szabó Lajos rektort. Az egykori állambiztonsági kapcsolatot a Háló című kiadványsorozat keretében fogja ismertetni. Hozzászólás Gáncs Péter püspök Kinek az érdeke? című, június 6-i írásához Egy konkrét ügy napfényre került. Óvakodjunk attól, hogy a közösségellenes ügynöki múltat átgondolatlanul afféle „Na és?” kategóriába soroljuk. Lehet emellett gondolkodni a kiszivárogtatás etikai, fegyelmi problémájáról is. Azonban nem ez a lényeg, hanem ami kiderült. Azt lenne jó rendezni. Nem az a fő kérdés, hogy kinek lehetett érdeke a kiteregetés, hanem hogy lehet-e közös érdekünk, hogy Isten előttfs rendeződjék, ami fényre jött. Őelőtte nem magyarázkodni kell. Úgy gondolom, Istent érdekli, hogy mindannyian (én is, te is) a saját ügyeinkben rendezzük minden hamisságunkat, eltitkolt bűneinket. És nekünk csak az használ, ha az Isten által felkínált megoldást választjuk. Különben az eltitkolt vagy kimagyarázott, elkent bűnök fertőznek, megbotránkoztatnak és tönkretesznek. Ne csapjuk be magunkat (íjn 1,8)! Túróczy Zoltán püspök írja a posztillás kötetében (Posztillás könyv a magyarperikoparend evangéliumi sorozata alapján, kiadta az Evangélikus Teológiai Akadémia 1989-ben, 44. o.): „Krisztussal világosságban járok. Ez azt jelenti, hogy vállalom Isten leleplező munkáját. A fény mindig leleplez. Felfedi a titkokat. Ezért haragszik a bűnös a fényre ahelyett, hogy a bűnére haragudnék. (...) Krisztussal járni azt a kellemetlenséget jelenti, hogy egy bűnöm sem marad rejtekben, hanem lelepleztetik, de ez a kellemetlenség épp a világosság kegyelme.” Ha már valami kiderült, keresnünk kell a megbánás helyét (Zsid 12,17). Isten számtalan módon keres minket, és használ fel körülményeket, eszközöket, hogy végre megtisztíthasson... Az idézett igehirdetés egy további gondolata: „Krisztussal vüágosságban járok. (...) Őszinte és megbízható ember a Krisztus követője. Igene igen, neme nem. Számítani lehet reá.” Járjunk az ő világosságában! Ugye, ez mindannyiunk érdeke? Göllner Pál (Budapest-Zugló) „Megint valami »balhé« van” Tisztelt Szerkesztőség! Szomorúan olvastam az Evangélikus Élet 23. (június 6-i) számában dr. Szabó Lajos rektor úr és az országos presbitérium nyilatkozatát. Örültem viszont az ezeket követő írásnak Gáncs Péter püspök úr tollából. Jólesett a józan hang, amely kicsendült gondolataiból. Szomorú voltam, mert olyan hír került elő, hogy az evangélikus egyházban megint valami „balhé” van. Bűnöst fogtak! Ez a kép az utóbbi idők terméke. Korábban én nagyon boldog voltam, mikor azt mondhattam, evangélikus vagyok. Ez számomra azt is jelentette, hogy olyan nagy családba tartozom, ahol szeretik, szolgálják, elfogadják egymást a testvérek. Még engem is. Feltétel nélkül. Dolgozhattam, szolgálhattam, bizalmat kaptam. Büszke voltam az egyházamra. Mára ez megváltozott bennem. Szeretem, szolgálom, de feszült vagyok benne, megosztottságot látok, nem érzem a nagy családba tartozás boldogságát. Örültem viszont püspök úr írásának, mert szívemből szólt. Köszönöm, hogy védelmébe vette a rektor urat. Vigyázni kell a megbélyegzéssel. Vajon elítélhető-e Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényének főhőse, amikor társai közül egyedül válik „árulóvá’) hogy szabadon engedjék? Kiderül, hogy otthonában bújtatott zsidó gyermekek várják. Fontosabb volt az ügy, amiért „feláldozta” a becsületét. Magam is azon a véleményen vagyok, hogy a rektor úr nagyon sok munkát végzett évtizedeken át. A könyvesboltban, ahol dolgozom, azt tudom lemérni, hogy az általa írt, szerkesztett könyvek igen nagy számban fogytak. Azt hiszem, sokaknak adtak vigaszt, reményt, segítséget ezek a kiadványok. Otthonainkba vihettük velük az imádkozás, elcsendesedés, elgondolkodás „segédanyagát” Azt gondolom, arra kellene törekednünk, hogy hozzá hasonlóan építsünk, segítsünk, szolgáljunk. Hisz annyi teendő van, annyi elhanyagolt terület, amit fel kéne vállalni! Tegyük szerető egyházzá evangélikus egyházunkat, hogy újra büszkén vállaljuk, és irigykedve mondhassák megint a barátaim: de jó neked, hogy ilyen közösségbe tartozol! Tisztelettel: Fánczi Györgyi (Budapest)
