Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-20 / 25. szám
2 -m 2010. június 20. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio cecumenica Mindenható Úristen, mennyei Atyánk! Aki teremtett világodat gondviselő szeretettel veszed körül, és élettel ajándékozod meg teremtményeidet, hallgasd meg a feléd hangzó imádság szavait. Könyörgünk békéért a körülöttünk levő világban. Könyörgünk békességért az emberek között és lelki megnyugvásért. Add, hogy egyetértésre törekedjünk a földön, egyházadban, gyülekezeteidben és családjainkban! Könyörgünk válogatás nélküli szeretetedért, amellyel megajándékoztál bennünket, és elfogadtál gyermekeiddé. Segíts, hogy megbocsátó szeretettel tudjunk élni, és hirdessük evangéliumod üzenetét! Megváltó Jézus Krisztus! Aki életedet adtad értünk, és bűnbocsánatot szereztél a Golgota keresztjén, ébressz bennünk élő hitet! Hitet, amely kételkedés nélkül vallja az örök élet reménységét. Gyújtsd össze egyházadat, hogy egy szívvel valljuk életünk megváltó üzenetét, evangéliumod szavát! Igazság Lelke, Szentlélek Isten, aki hitet ébresztesz bennünk, add a hitben való növekedés ajándékát naponként, hogy ne térjünk le a Krisztusban kapott hit útjáról! Világosságod ragyogja be mindennapi szolgálatunkat evangéliumod üzenetével. Szentháromság egy igaz Isten! Könyörgünk hozzád a betegekért, a szenvedőkért, a szenvedélyek rabságába esettekért, a haldoklókért, a gyászolókért, az özvegyekért és árvákért, a kirekesztettekért és hajléktalanokért. Vigasztalásod ereje jusson el az ő életükbe rajtunk keresztül is, hogy reménység gyűljön szívükben szereteted és irgalmad által. Mindenható Atya, Fiú, Szentlélek Isten, könyörülj rajtunk, és hallgasd meg imádságunkat. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Ezen a nyilvános, mindennapi és kötelező gyónáson kívül van még az a titkos gyónás, amely testvér előtt, négyszemközt történik. Ez arra való, hogy ha különösen terhel és kísért minket valami, ha rágódunk rajta, de nem tudunk megnyugodni, és hitünket sem érezzük elég erősnek, akkor elpanaszolhatjuk ezt egyik testvérünknek, hogy tanácsot, vigasztalást és erőt kapjunk, amikor és ahányszor akarjuk. Ez ugyanis nincs úgy parancsba foglalva, mint a másik kettő, hanem mindenkinek tetszésére van bízva, hogy éljen vele, ha rászorul. Ennek eredete és rendeltetése pedig az, hogy maga Krisztus adta keresztyényei szájába a feloldozást, és megparancsolta, hogy feloldozzanak minket bűneinkből (Mt 18,15-19). Ha tehát valakinek szívét nyomja a bűne, és vigasztalásra sóvárog, annak biztos menedéke van itt, mert megtalálja Isten igéjét, és azt hallja, hogy Isten őt ember szolgálatával feloldozza és felmenti bűneitől.” M Luther Márton: Nagy káté (Prőhle Károly fordítása) ^vangelikus,hu SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP - 1TIM 1,12-17 Utolsó utáni esély a bűnösnek Nem a bűnösök az elveszettek, hanem akik a bűnükről nem tudják, hogy bűn. így lehet egy mondatban összefoglalni Pál apostol okfejtését, amelyet személyes példájával támaszt alá. Nem a bűnösök az elveszettek - érvel Pál -, hiszen „igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse’’. Pál elsőnek vallja magát azok sorában, akik - mielőtt Krisztus elhívta őket - tudatlanságból ellenségükként üldözték őt és az egyházat is, miként erről íKor 15,9-ben ír: „Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten egyházát? Pál Krisztus és az egyház üldözésénél nagyobb bűnt nem ismer. És nem tagadja, hogy vétkes volt benne. Igaz, nem az Isten elleni lázadás indulatától hajtva, hanem Istenért és Isten ügyéért rajongva. „Gamáliél lábainál kaptam nevelést az ősi törvény szigora szerint, és én is így rajongtam Istenért, ahogyan ma ti mindnyájan” - mondja védekező beszédében (ApCsel 22,3) jeruzsálemi elfogatásakor. De ne értsük félre! Isten iránti rajongását Pál nem enyhítő körülményként említi. Azok közé sorolja magát, akikről maga Krisztus jövendölte meg, hogy egyházát hitbeli meggyőződés alapján fogják üldözni: „A zsinagógákból kizárnak titeket, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez; és mindezt azért teszik, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem? (Jn 16,2-3) Pál tudatlanságon, hamis istenismereten alapuló egykori vallási fanatizmusára nem ismer mentséget. Hiszen Jézus nem titkon működött, hanem nyilvánosan tanított, és mindenki szeme láttára vitte véghez csodáit. Ebből meg kellett volna értenie, hogy Jézus a Messiás, akit Isten a bűnösök megmentésére küldött. Ehelyett mégis az írástudók és a vallási vezetők véleményét osztotta, akik Isten bűnösöket mentő akciójában ördögi művet láttak, és Jézust az ördöggel való cimborasággal vádolták. Pál korábbi állapotára gondolva felfogta, hogy amikor Isten Krisztusban feléje és minden bűnös felé kinyújtott mentő kezét Mózes törvényének védelmében elutasította, akkor az utolsó esélyt is eljátszotta arra, hogy megmeneküljön és üdvözüljön. Olyan volt, mint az a fuldokló, aki a mentésére felé nyújtott kötelet mérges kígyónak nézi, és eltaszítja magától. Nem volt több esélye. Ám ekkor Jézus megjelent neki a damaszkuszi úton. Megmutatta szemet vakító mennyei dicsőségét, és szelíden kérdőre vonta: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4) De nem sújtott le rá, hanem megbocsátotta, hogy fanatizmustól elvakulva üldözte őt és egyházát, és elhívta apostolának. Pál megértette, hogy Jézus ezzel olyan esélyt adott neki, amelyre nála méltatlanabb és alkalmatlanabb senki sem lehet. Nincs olyan pályaalkalmasságot vizsgáló bizottság, amely előtt az éppen hogy Pállá keresztelkedett Saul mint apostoljelölt valaha is megfelelhetne. Nincs olyan egyházi testület, amely kétségbe ne vonná, hogy Pál valóban Krisztustól kapott elhívást. Az ősegyházban sem hitte volna el senki, ha Jézus látomásban nem szól Anániásnak, hogy menjen el a damaszkuszi Egyenes utcában la-A VASÁRNAP IGÉJE kó Júdás házába, és tegye rá a kezét Saulra, aki éppen imádkozik. Persze Anániásnak is első reakciója a tiltakozás: „Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, mennyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, és ide is meghatalmazást kapott a főpapoktól, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te nevedet’.’ De Jézus eloszlatja Anániás kétségeit. „Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai elé? (ApCsel 9,13- 16) És amikor Pál a damaszkuszi zsinagógában prédikálni kezdi, hogy Jézus az Isten Fia, mindenki értetlenül hallgatja, mert ismerik a múltját, és tudják, hogy milyen szándékkal jött a városba. A Szentlélek azonban Pállal van, és legyőzi a hallgatók gyanakvását. Pál minderre emlékezve és emlékeztetve írja Timóteusnak: ha Jézus még neki is adott egy utolsó utáni esélyt, akkor nincs kétség, hogy minden bűnöst üdvözíteni akar. Mert Pál nem retorikai fogásként mondja, hanem valóban úgy gondolja: annál súlyosabb és megbocsáthatatlanabb bűnt, mint amit ő követett el, amikor Saulként Krisztust és az egyházat üldözte, senki sem tud elkövetni. És ha ezek után Krisztus még neki is adott esélyt az üdvösségre, akkor ez az esély minden bűnöst megillet. Ember senkitől sem tagadhatja meg. És Pál a szakasz folytatásában ezt parancsként is Timóteus lelkére köti. Annál meghökkentőbbek az apostol ezután következő szavai: „Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek. Ezek közül való Hümenaiosz ésAlexandrosz, akiket átadtam a Sátánnak, hadd tanulják meg hogy ne káromolják az Istent? Még sincs ellentmondás: Pál itt olyanokról beszél, akik az utolsó utáni esélyként kapott hitet később tudatosan megtagadták. Velük Pál nem tud közösséget vállalni, és nem rejti véka alá, hogy a gyülekezetben sem lehet helyük. A kiközösítés nevelő szándékú: „...hadd tanulják meg hogy ne káromolják az Istent? Vagyis addig tart, amíg meg nem tanulnak újra élni a Krisztustól kapott utolsó utáni eséllyel. Mert ember azt senkitől el nem veheti, azt csak ki-ki maga dobhatja el hitetlenségével, miután már részesült benne. Ha tehát van hitünk, óvakodjunk attól, hogy a magunk érdemének tekintsük. Mások elé se helyezzük magunkat általa. Mert hitünk Isten kegyelmi ajándéka, amelyet utolsó utáni lehetőségként kaptunk, hogy üdvözölhessünk. Dicsőítsük inkább Istent, és mondjuk együtt az apostollal: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok? ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Örökkévaló Isten! Tarts meg minket kegyelmedben, bár nap mint nap vétkezünk ellened, és visszaélünk türelmeddel. Add, hogy igédet hallva felismerjük szeretetedet, és egész életünket hálaadással neked szenteljük, az Úr Jézus Krisztus által. Ámen. > Nem is lehetne megfelelőbb éneket választani erre a hétre, mint az Eltévedtem, mint juh (EÉ 422) kezdetűt Szorosan kapcsolódik az óegyházi evangéliumhoz - az elveszettjük példázatához (Lk 15,1- 10) - és az ezt továbbgondoló, vigasztaló heti igéhez: „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet? (Lk 19,10) A vers gyülekezeti énekköltészetünk egyik kiemelkedő gyűjteményében, a Zengedező mennyi kar első, még 17. századi kiadásában jelent meg (175- 177.). Az eredeti verzió kilenc versszakra terjed; rímelése nem, de 6,6, 7 osztású, 19 szótagos sorai emlékeztetnek a Balassi-strófára. A versszakok parafrázisszerűen bontanak ki egy-egy bibliai gondolatot, történetet: az eltévedt juh és a nyájhoz tartozás; „az ajtó előtt állok és zörgetek”; párhuzam Péter apostol bűnösségével; a kánaáni asszony hite leánya meggyógyításában; Krisztus bűnöket eltörlő kereszthalála; mustármagnyi hit és igaz hitben nevelés; Isten utáni vágyakozás itt a földön és a mennyekben. A mondanivaló elmélyítését szolgálja, hogy a strófák első két kis sora mindig azonos. Mostani énekeskönyvünk - a református énekeskönyvvel (RÉ 215) nagyrészt megegyező, a Balassi-strófához közelebb álló metrumú, átdolgozott változatban - hat versszakot közöl a költeményből (1-3., 7-9.). Eltévedtem, mint juh Az ének moll-pentachord dallama egy 18. század végi, pozsonyi korálkönyvből ismert, de stílusa alapján jóval korábbi: 16. századi históriás énekeinkkel rokon. Az első nagy dallamsor megismétlődik, így lesz alkalmas a két zenei sor a teljes strófa hordozására. A zenei motívumok hasonlósága, illetve azonossága - a, av, b, c, cv, b - hozza létre a versszak szilárd felépítését. A dallam mélyebb beágyazódását segítheti, hogy a Gyülekezeti liturgikus könyv egyik, régi magyar dallamokat felhasználó énekversciklusa (GyLK 621) Agnus Dei-énekként alkalmazza, a Kegyes Jézus, halld meg kezdetű vers 5-6. versszakának összevont szövegével (ZMK 210-212.). ■ Ecsedi Zsuzsa Jól emlékszem azokra az érzésekre, amikor az énekeskönyvünket lapozgatva először találkoztam Luthernak az imádságról megfogalmazott rövid gondolatával: „Ha az idő és a hely megengedi, minden imádságomban négy csokrot kötök. Először is tanításnak tekintem az imádságot, és megvizsgálom, hogy mit kíván tőlem a mi Urunk. Azután hálaadássá formálom, harmadszor bűnvallássá, negyedszer kéréssé.” (EÉ 683. oldal) Akkor találkoztam először ezekkel a sorokkal, amikor az imádságaim még kizárólag kérésekből álltak. Nem nagyon volt bennük hálaadás vagy bűnvallás... Csak a kérésekkel foglalkoztam. Az én kéréseimmel. Utólag hálaadással gondolok arra, CANTATE Eged Idén diczeriinc. hogy Isten ezeket sokszor figyelmen kívül hagyta. Ezek elsősorban az én vágyaimból származtak, és nem az Istennel való bensőséges beszélgetésből, amelyben a tanításon, a bűnvalláson és a hálaadáson keresztül eljuthattam volna azokhoz a kérésekhez, amelyekkel Isten ajándékoz meg: erre van igazán szükséged, ez töltse be a szívedet, ezt fogalmazd meg... Hosszú ideig tartott, amíg azt is megértettem, miként válhat az imádság tanítássá. Sehogy sem állt össze, hogyan jelenthet tanítást számomra az én szabadon mondott imádságom. Aztán eszembe jutott, hogy Luther korában a kötött imádságoknak, mindenekelőtt a zsoltároknak nagyobb jelentőségük volt az egyéni kegyesség gyakorlásában. Azóta magam is szívesen veszem elő a zsoltárokat, és igyekszem tanításként olvasni őket: mi az, ami megérint, és mit kíván tőlem a mi Urunk. Ezt a gyakorlatot szoktam alkalmazni énekeinknél is. Elolvasom őket, és ha családtagjaim kellő távolságban vannak, el is éneklem. Bizony ritkán fordul elő, hogy egy-egy ének régies képvilágával teljes egészében megragad. De mindig van egy sor, egy kép vagy a sorok mögött megelevenedő hangulat, amely megérint és továbbvisz. Kijelölt énekünket is többször elolvastam, el is énekeltem. De minden egyes alkalommal „leragadtam” az első versszaknál: „Eltévedtem, mint juh, / Eltévedtem, mint juh / A bűnösök útjára. / Ó, segíts, Jézusom, / Őriző pásztorom, / Hogy ne jussak romlásra! / Te adtál drága vért / Elveszett juhokért. / Viselj gondot a nyájra!” Az ének szerzője Jézust szólítja meg szorult helyzetében. Triviálisnak hangzik ez a megállapítás. Mégsem az. „Titkos bűnökkel és nyilvánlevőkkel" - ahogy a szerző írja - legtöbbször magunkra maradunk. Félelmünk és szégyenérzetünk megakadályoz bennünket abban, hogy"a felszabadulás és gyógyulás reményében kimondjuk azt, ami Jézus előtt úgyis nyilvánvaló. Nem is neki van szüksége a mi vallomásunkra, esedezésünkre, hanem nekünk. Nekünk van szükségünk a kimondott szóra, Jézus irgalmas közelségére. Ennek felismerése a bizalmas és bátor hit egyik nagy ajándéka. Erről akar bizonyságot tenni az ének szerzője. De jó lenne, ha a félelmükben és szégyenérzetükben magukra maradt embertársainknak énekszóval is hirdetni tudnánk: nagy a mi emberi gyarlóságunk, Isten-nélküliségünk, de jóval nagyobb ezeknél Isten irgalma! De jó lenne, ha közös éneklésünk bizalmat ébreszthetne bennünk a nyájára gondot viselő Jézus iránt! ■ Joób Máté