Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-13 / 24. szám
úiimsssM Trianon, a „vesztes-vesztes játszma” Nem kérdés, hogy a magyar nemzet egésze vesztese volt a trianoni döntésnek. De vajon voltak-e nyertesek? A pszichológia és a játékelmélet is beszél arról, hogy vannak játszmák, melyeknek több nyertese lehet, létezik a klasszikus győztes-vesztes viszony, de olyan esetek is akadnak, amikor minden résztvevő vesztes. Trianon ilyen vesztes-vesztes „játszma” volt. Nem volt igazi nyertese ennek a döntésnek. Ahogy Chamberlain későbbi brit miniszterelnök fogalmazott: „A trianoni szerződés eredménye Európában nem béke, hanem az új háborútól való félelem.” Lloyd George brit miniszterelnök a béketárgyalások idején pedig azt nyilatkozta: „Nem lesz béke Közép-Európában, ha utólag kiderül, hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Erdélynek (sic!), mint egy-egy marhacsordát, csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását.” Érdekesség, hogy a magyarok iránti elfogultsággal egyáltalán nem „vádolható” szlovák pártvezető, Andrej Hlinka 1925-ben így írt: „Mindannyiunk lelkében lobogjon a magyar haza emléke, mert ezer esztendős magyar uralom alatt nem szenvedtünk annyit, mint a cseh uralom hat éve alatt.” Trianon fájdalmas számait talán mindannyian ismerjük: Magyarország területe 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent. A népességszám 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza. 3,3 millió magyar nemzetiségű rekedt a határon túl. Az infrastruktúrát lerombolták, 23 ezer kilométer vasúiból kilencezer maradt meg, ötven vasútvonalat vágtak ketté a határok, a kocsik és a mozdonyok nagy része román kézbe került. Az iparterületek és a nyersanyagok túlnyomó része a határokon kívül maradt. Évszázadok óta működő gazdasági egységeket vágtak darabokra. A gazdaság ellehetetlenítése és az első világháború veszteségei hiperinflációt eredményeztek, a pénzben, értékpapírban tartott vagyonok egyik napról a másikra semmivé lettek. Az utódállamokban rekedt magyarság - elsősorban a városokban - fogyásnak indult: Pozsonyban húsz év alatt 15-ről 45, Kassán 15-ről 60 százalékra nőtt a szlovákok aránya. Milyen okok vezethettek Trianonhoz? És egyáltalán, békekötésnek nevezhetők-e az úgynevezett Párizs környéki békék, melyek közé tartozott a trianoni döntés is? A nagy francia forradalom utáni békekötések óta - melyeket a történészek diplomáciai bravúrokként tartanak számon - elfelejtették a politikusok a békekötés művészetét. A 19. századot megelőzően, a nemzeti elv győzelme előtt kötött békék célja nem az ellenfél megalázása, megsemmisítése volt, a Párizs környéki békék azonban újabb konfliktusok magvát vetették el. A döntés belső oka volt, hogy a nemzetiségi feszültségek között őrlődő Osztrák-Magyar Monarchiát még az „államalkotónak” tekintett magyarok és németek sem érezték igazán magukénak. A történelmi Magyarország széteséséhez a szomszéd államok területi igényei is hozzájárultak. Szerbia, Csehszlovákia és Románia sokkal nagyobb területeket szeretett volna megszerezni, mint amennyit végül megkaptak. Ha a kívánságaik teljesültek volna, akkor a mai Magyarország mintegy harmadával lenne kisebb, több nagyváros - például Pécs, Békéscsaba, Debrecen vagy Miskolc is - a határon kívül rekedt volna. Kérdés, hogy a nagyhatalmaknak miért állt érdekükben a történeti Magyarország feldarabolása. A háborúba lépéskor szövetségeseik minden területi igényének kielégítését megígérték, ezeknek nagy részét teljesíteniük kellett. Németország közép-európai befolyásának csökkentését és a Szovjetunió elszigetelését is el akarták érni az új „nemzetállamok” létrehozásával. A minden addiginál több áldozatot követelő második világháború bizonyítja, hogy a trianoni békének ez volt a legnagyobb tévedése. Trianon közvetlen politikai következménye volt Magyarországra nézve, hogy egyenes út vezetett a német orientációhoz és a második világháborúban való részvételhez. Az új helyzet talán egyetlen, de kétségkívül legnagyobb hozadéka egyfajta „szellemi honvédelem” volt, amely Klebelsberg Kunó kultuszminiszter kultúrpolitikájában mutatkozott meg. Soha annyi pénzt nem áldoztak kultúrára, iskolafejlesztésre, mint az ő idejében. Trianon az evangélikus egyház számára is traumát jelentett. Az evangélikusok száma 1,34 millióról 497 ezerre csökkent. Ez arányaiban ugyan csaknem elenyésző változás (6,4 százalékról 6,2 százalékra), az azonban jelentős hatással volt egyházunk önképére is, hogy a reformátusok aránya 12,4-ről 21 százalékra emelkedett a trianoni Magyarországon. Ez az arányváltozás a korábbi jól működő protestáns összefogásnak sajnos nem kedvezett. A korábban szinte egyforma arányban jelenlévő német-szlovák-magyar evangélikusságból leginkább a magyar maradt meg. A német és a szlovák evangélikus hívek ilyen nagy arányú elvesztése mindenképpen szegényedés volt a háromnyelvű és háromkultúrájú evangélikusságra nézve. A határon túl rekedt magyar evangélikus gyülekezetek élethalálharcot vívtak - és sok helyen vívnak máig is - megmaradásukért. A legnagyobb veszteséget az jelentette, hogy az evangélikus egyház kulturális központjai, nagy múltú iskolái (Eperjes, Pozsony, Késmárk) és legműveltebb polgári rétegeinek nagy része is a határokon kívül maradt. A városi gyülekezetek és az iskolák vagyonának nagyobb része értékpapírokban, alapítványokban feküdt, ezeket is megsemmisítette a már említett infláció. Az egyházszervezetben is nagy törést jelentett a döntés. A történelmileg kialakult négy egyházkerület rendszere az új viszonyok között jóformán értelmezhetetlen lett, két egyházkerület szinte teljes egészében eltűnt Csonka- Magyarország térképéről. A rendszert azonban nem akarta megváltoztatni az egyházvezetőség, éppen abban bízva, hogy talán eljöhet még az idő, amikor az egyházszervezet a régi vagy ahhoz hasonló területi beosztásban működhet. (A négy egyházkerület rendszerét csak 1952-ben szüntették meg, ekkor jött létre az Északi és a Déli Egyházkerület.) Az egyház vezetői a trianoni döntés következtében tudatosan szélesítették ki a nemzetközi kapcsolatokat. Ebben elsősorban Raf fay Sándor bányakerületi püspök járt élen, aki már 1919-ben járt a skandináv evangélikus államokban, hogy diplomáciai támogatást szerezzen az egyháznak és az országnak is. A két világháború között a nemzetközi egyházi szervezetekben igyekezett tudatosítani a magyar érdekeket. A külsőleg megrendült egyház belsőleg próbált megerősödni. A hivatalos egyház felkarolta és integrálta a belmissziós szervezeteket. A negyvenes évek ébredési mozgalma részben ennek a tudatos egyházépítő munkának volt a következménye. Hogyan viszonyuljunk kilencven év - háromgenerációnyi idő - eltelte után a trianoni békediktátumhoz? A döntés minden magyar ember számára, határokon innen és túl elfogadhatatlan, mégis visszafordíthatatlan. Visszafordíthatatlan, mert a történeti jog, azaz annak az elve, hogy egyes területekre azért tartunk igényt, mert azok a történelemben egyszer a mieink voltak, ÚTI-TÁRSALGÓ Muszáj visszajönnöm még... Beszélgetés Anna-Maija Viljanen-Pihkala doktorandusszal ► Ki gondolná, hogy létezik Magyarországtól mintegy kétezer kilométerre egy olyan család, amelyben - kizárólag kedvtelésből — három egymást követő generáció is megtanulja szép magyar nyelvünket? A Finnországban élő Viljanen családban ez a helyzet. A magyarul kiválóan beszélő Anna- Maija Viljanen-Pihkala teológus doktoranduszt kötődéseiről és doktori munkájáról kérdeztük.- Feltűnően jól beszél magyarul. Milyen módon került kapcsolatba Magyarországgal, honnan ez a kiváló nyelvtudás?- A nyelvtudásomat családi hagyománynak lehetne nevezni. Nagypapám, Paavo Viljanen a soproni evangélikus teológián tanult egy évig az 1930-as évek elején. Bár véletlenül került Magyarországra, nagyon megszerette az országot és az evangélikus egyházat. Ezután nálunk, Finnországban sok magyar járt, így édesapám már a gyermekkorában sok magyarral találkozhatott. Azt hiszem, az első magyar, akivel én személyesen találkoztam, Csepregi Béla bácsi volt. Talán ötéves lehettem, amikor egy finnországi útja alkalmából nálunk is járt. Édesapám, Martti Viljanen, aki szintén lelkész, az 1980-as évek végén három hónapot töltött el a budapesti evangélikus teológián. Kérte, hogy menjek vele. így tizenkét éves koromban kerültem először Magyarországra. Iskolába jártam itt, bár akkor még nem nagyon tudtam magyarul. Hihetetlen vqlt, hogy az első héten véletlenül megtudtuk, hogy az egyik osztálytársam nagypapája az én nagypapám jó barátja volt. Flóra barátnőmmel ezt azóta is emlegetjük, ha találkozunk. Ez talán az életem eddigi legnagyobb csodájának nevezhető. Később a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba jártam egy évig, majd a teológia mellett a magyar szakot végeztem a Helsinki Egyetemen. A tanulmányaim alatt fél évet töltöttem a budapesti teológián. Igazából soha nem tanultam magyarul, inkább „ragadt rám” a nyelv.- Több hónapig volt idén Magyarországon. Mivel foglalkozott ez idő alatt?- Ösztöndíjat kaptam a Magyarországi Evangélikus Egyháztól, hogy folytassam az egyháztörténeti tanulmányaimat. Néhány órára jártam a teológián, de leginkább a levéltárakban kutattam. A doktori disszertációm témája a finn-magyar egyházi kapcsolatok az 1956-os magyar forradalom után. Különösen az indítékok érdekelnek. Az Evangélikus Országos Levéltárban és az Allambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában sok időt töltöttem. Annyi az anyag, hogy három hónap alatt nem tudtam befejezni a levéltárazást. Például egyáltalán nem foglalkoztam az egykori Állami Egyházügyi Hivatal iratanyagával. Muszáj visszajönnöm még... Természetesen nagyon sok baráttal, ismerőssel találkoztam, elég sok gyülekezetbe látogattam. S végig élveztem, hogy magyarul beszélgethetek.- Miért épp ezt a témát választotta? Mit gondol, lehet-e a gyakorlatban haszna annak a tényfeltáró munkának, amelyet végez?- Amikor még teológus koromban egyháztörténeti szakszemináriumon vettem részt, fel kellett tüntetni a nyelvtudást is. A professzornőm nagyon örült a magyartudásomnak, mivel már régóta tervezte, hogy valakit a finn-magyar egyházi kapcsolatok kutatásával fog megbízni. Utólag mondhatom, hogy erre a kutatásra nagy szükségem volt, mert lehetővé tette, hogy jobban megértsem Magyarországot és a magyarokat. S ugyanakkor a nagyapám is sokkal elevenebbé vált számomra, hiszen személyesen nem 2010. június 13. • 3 zsákutca. A történeti jogra való hivatkozás véres konfliktusokat és újabb igazságtalanságokat szül. Evangélikusokként egyházunk történetéből meríthetünk példát és erőt a trianoni trauma feldolgozásához. Minden evangélikusnak fáj az ellenreformáció, egyházunk elnyomásának vagy a vegyes házasságokkal való „lélekhalászatnak” az időszaka. Még ezelőtt száz esztendővel is elképzelhetetlen volt, hogy a jogos és létező történelmi sérelmeken felülemelkedve katolikus honfitársainkat valóban testvéreinknek is tudjuk tekinteni. Az ökumené azonban ma mindennapjaink valósága. Nem valósult meg az „egységes egyház”, de mindennapivá vált az együttműködés. Talán egyszer Trianonban „nyertes” szomszédainkkal is fel fogjuk ismerni, hogy közös érdekünk a Kárpát-medence természetes egységének lelki, szellemi helyreállítása, Közép-Európa közös felemelése. Az idő nem oldja meg ezt a kérdést, a sebek mindig sebek maradnak. Trianonból fakadó frusztrációnk építő energia is lehet, nem csak meddő gyűlölet. Ezzel az energiával megismételhetjük a csodát, amelyet Klebelsberg Kunó elért a húszas évek magyar kultúrájában, vagy az evangélikus egyház a negyvenes évek ébredési mozgalmai idején, „csak azért is” megmaradva és megerősödve. Fájó szívvel lehet és kell emlékezni, de a gyűlölködés helyett azon munkálkodjunk, hogy valósággá váljanak József Attila verssorai: „A harcot, melyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés...” ■ Kertész Botond Az írás a június 4-én a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban elhangzott Trianon-emléknapi előadás szerkesztett változata. A szerző történész, az Evangélikus Országos Múzeum munkatársa. ismertem őt, mert már a születésem előtt meghalt. Sokáig nagyon zavart, hogy sokan „csak” Paavo bácsi unokájaként kezelnek. Viszont miközben az ő leveleit olvastam, rájöttem arra, hogy tényleg rengeteg magyar barátja volt. Ahhoz képest, hogy milyen kevés időt töltött Magyarországon, csak csodálkozni lehet, hogy mennyire jól tudott magyarul. Irigylem. Azt hiszem, hogy a finneket nagyon érdekli a kapcsolatok politikai oldala. Tény az, hogy sok finn aggódott azért, hogy a ők is a magyarok sorsára juthatnak, főleg az 1956-os forradalom után. Figyelmük tehát éppen azért irányulhatott Magyarországra, hogy ők ezt elkerüljék. Az anyagok, melyek munkám során a kezembe kerültek, igen elgondolkoztatóak. Az ügynökök jelentéseit olvasva sokat gondolkoztam azon, hogy mit tettem volna én az ő helyzetükben. Nem könnyű kérdés. Nagyjából arra jutottam, hogy bármit teszek, bármit választok is, annak annyira végiggondoltnak kell lennie, hogy még évtizedekkel azután is mondhassam: mindaz, amit tettem, vállalható volt. ■ - Szűcs -
