Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-13 / 24. szám
2 • 2010. június 13. ÚT/TfíRS^ AZ ÉLET KENYERE Örök élet pizzája ► „Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk. ” (iKor 10,17) Az összetartozás egyik leggyakoribb, leghétköznapibb kifejezése az asztalközösség. Egy család vagy egy baráti kör tagjai, tárgyalópartnerek, szerelmespárok, de sokszor még egy televíziós riportműsor meghívott vendégei is egy asztal köré ülnek, úgy beszélgetnek. A legtöbbször közben az asztalra étel vagy ital is kerül (ha más nem, legalább egy csésze kávé vagy pohár víz), s a falatozás vagy kortyolgatás közben máris oldottabb a hangulat. Valamiért az egész világon mindig is hozzátartozott az emberi közösségekhez a közös étel elfogyasztása. Akárcsak Jézus vagy Pál idejében, ma is - ha csak lehet - együtt étkezünk, s ha már együtt, a legtöbbször ugyanazt is. Egyetemista koromban, ha megéheztünk, és nem volt kedvünk kimozdulni, hogy elmenjünk valahová enni egy jót, gyakran rendeltünk a szobatársaimmal együtt pizzát. Volt egy kedvenc pizzériánk, amelyik a maga hatvan centiméter átmérőjű óriás pizzájával a csúcstartónak számított a városban, általában tőlük rendeltünk. Mivel azonban ez a pizza olyan hatalmas volt, hogy egyetleneggyel jóllaktunk akár négyen is, jól meg kellett gondolnunk, milyen fajtát rendeljünk. Egyikünk például odavolt az olajbogyóért. O azonban nem szerette a gombát. A másikunk szerette a gombát, de nem bírta a csípősét. A harmadikunk jól bírta csípősét, de mindig felpuffasztotta a kukorica. Nekem semmi bajom nem volt a kukoricával, utáltam viszont az olajbogyót. így hát olyan fajtát kellett választanunk, amelyen nem volt olyan, ami bárkinek is ne ízlene - csak olyasmi lehetett rajta, amit mindenki szeretett. Nem volt azonos az ízlésünk. De a közös pizza összekötött bennünket. Ezek az egykori pizzázások gyakran jutnak eszembe, amikor egy közösségbe tartozó, mégis vitatkozó, egymásra haragvó embereket látok. Elszomorodom, amikor a különböző nézetek mentén eltérően gondolkodó társak meg vannak győződve a maguk igazáról, s a szerintük helytelen véleményen levővel még egy levegőt sem képesek szívni, nemhogy asztalközösséget vállalni. Elszomorodom, mert azt látom, hogy ezek az emberek elfelejtették, hogyan készül a pizza. Elszomorodom, mert elfelejtették, hogy az emberi élet miért hasonlít a pizzásdobozra. Amikor Jézus a Galileai-tenger mellett ötezer embert jóllakatott, azok örömükben királlyá akarták tenni. Nem azért, mintha felismerték volna erről a csodáról, hogy ő az Isten Fia, hanem mert biztosítva látták volna a megélhetésüket. Mintha mi a mai gázárak mellett a Mózes által látott szüntelenül égő csipkebokorral akarnánk megoldani a fűtést... Jézus jele azonban jóval több volt, mint egyszeri jóllakottság. O nemcsak a mindennapi kenyerünket akarja megadni, hanem azt, amely örök életünk tápláléka, azt a mennyei kenyeret, amely nem romlik meg, azt az ételt, amely után nem éhezünk meg újra. Saját életét, saját testét és vérét adja nekünk. Amikor tehát a Jézus által adott ételt vesszük magunkhoz, nem hétköznapi asztalközösségről van szó. Nem pusztán egymással válik valóra az egységünk, hanem a legbensőségesebb módon magával Jézussal s az ő Atyjával, aki őt elküldte. O lesz bennünk, belülről táplál és erősít meg bennünket, hogy készek legyünk a földi élet nehézségeit legyőzve eljutni az örök élet országába. Ott válik valóra aztán a legteljesebb közösség Istenünkkel, Megváltónkkal s az ő Szentleikével, amely átjár bennünket. Nem lehetünk azonban közösségben Jézussal, ha nem vagyunk közösségben egymással! Nem részesülhetünk ugyanabban a megváltásban, ha a másikkal nem vállaljuk a közösséget! Nem gondoskodhat Isten rólunk, ha nem vállaljuk, hogy mi magunk is eszközévé válunk Isten másokról való gondoskodásának! Csak egy pizzát hoz a futár, amelyet az után vágtak szeletekre, hogy megsült. De még így is sokszor alig lehet elszakítani a szeleteket egymástól, mert összeolvad közöttük a sajt. Egyetlen pizza, amely a neked jutó szeletben is hordozza mindazt, ami másoknak is jut. Csak úgy fogadhatod el, ha vállalod, hogy ugyanabban a szeretetben részesülsz, mint mindenki más. Vállalod a közösséget a többiekkel, és vállalod a közösséget a pizzával. Nincs másikfajta, csak egyetlen Krisztus van, ugyanaz a Krisztus jut mindenkinek. O szétosztotta magát. Nincs megkülönböztetés. Nincs extra sajtos szelet. Nincsenek falak a szeletek között, nincs másik pizzásdoboz, csak ez az egyetlenegy földi élet, ahol együtt vagyunk mindannyian, s amely után az egyetlen, önmagát sok milliárd szeletre osztó Krisztus, az élet kenyere, az élet pizzája ad nekünk örök életet. ■ Zsíros András Kövek „Kő kövön.” Van, amit csak a kő tud igazán. Várni. Az élővilág néha zavarba jön néhány meleg téli nap nyomán, de a kő tudja: mindennek rendelt ideje van. És vár. Az első algára, hogy rajta megtapadjon, a kézre, amely az első emberi tüzet csiholja, a másik kőre, amely belőle elsőként szerszámot hasít. Vár Jákób álmos fejére, Michelangelo álmodó szemére, a sziklamászó kétségbeesetten kutató kezére; vár, hogy valaki végül elhengerítse. Talán inkább lenne vízvezeték, mint fáraók büszke síremléke; inkább híd, mint erődítmény fala. Kavics kacsázó gyermekek kezében, és nem hajítógép gyilkos terhe. Út ► Görögök jöttek föl a jeruzsálemi ünnepre a kéréssel: „Jézust szeretnénk látni. ” (Jn 12,21) Mivel pedig számunkra ma fizikailag ez nem lehetséges, annál inkább érdekelnek azoknak a tapasztalatai, akiknek ez megadatott: látták az Urat. O is látta Jézust. Már otthon, hiszen a testvére volt. Jézus négy fitestvérének valószínűleg a legidősebbje (Mt 13,55). Ezt erősíti meg Pál apostol is, aki jeruzsálemi útja alkalmából az apostolok közül senki mást nem látott, csak „Jakabot, az Úr testvérét” (Gál 1,19). De hát más testvérnek lenni, és megint más a Testvér apostolának lenni. Milyen változáson kellett átmennie? Hiszen Jézus családja valószínűleg nem örült annak, hogy egyik tagja, Jézus vándorprédikátorként és csodatevőként rója az utakat. Ez kiderült akkor, amikor egyik útja során hazaérkezett Názáretbe. Már megelőzhette a híre, hogy milyen nagy prófétája lett az Istennek. De bizony hamar rá kellettjönnie, hogy „senki sem próféta a maga hazájában”. Családja a többiekkel együtt megbotránkozott rajta, és élete egyik legszomorúbb tapasztalatára kényszerítette: Názáretben egyetlen csodát sem tudott tenni, ahogyan arról Márk tudósít (Mk 6,1-6). A családi kötelék sérülését élhette át Jakab, amikor - féltve Jézust a veszélytől - inkább kijelentették „eszevesztettnek”, hogy ezzel is ► „...aki elhívott titeket az őFiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre. ” (iKor 1,9) Amikor Isten megszólít, akkor bele is szólít a szent hagyományba. Nem mi vagyunk az elsők a hitben. Előttünk már sokan jártak. Előttünk már sokan találkoztak azzal, akivel nekünk is megadatott a szent találkozás. így lehetünk eggyé a hagyományban. A közösségi lét az egyetlen valóságos lét. A megszólított ember beletartozik Krisztus testének vérkeringésébe. A megszólított ember ott van, ahol tovább kell adni az áldást. Ne maradjon nálunk az áldás, amit kaptunk. Mit viszünk haza a családba, mit viszünk a hivatalba, az iskolába? Mit viszünk a gyülekezetbe? Az ő áldott, drága áramló vérét! A börtönben egyszer elválasztottak engem a testvéreimtől, hazafelé, és nem a vesztőhely padozata. De a kő türelmes. Ha félredobják, vár, hogy egyszer szegletkő legyen. A kő nem alázatos; maga az alázat. Szép önmagában és elég önmagának, mégis kész arra, hogy kertbe, boltívbe, homlokzatba álmodd. Nem bánja, ha a szobrász vésője nyomán lepattan; örül, hogy helyet csinálhatott egy márványarcnak. Nem zavarja, hogy csupán egy a patak sok gördülő köve közt; némán csiszol és csiszolódik. Nem irigy, hogy a másik megcsodált rozetta, ő pedig csak a láthatatlan alap egy darabja. A szentély szegletkövét álmodja, de közben engedelmesen simul a kivonják őt ellenségei célkeresztjéből (Mk 3,21). Persze sikertelenül. Amikor pedig Mária gyermekeivel utánament, hogy hazahozza, dolgavégezetlenül kellett hazamennie, mert Jézus kijelentette, hogy „aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám”(Mt 12,50). Mégis meg kellett valahogy győznie Jézusnak a testvérét. Páltól tudjuk, hogy feltámadottként megjelent Jakabnak. Méghozzá valószínűleg neki külön, mert a „valamennyi apostol” előtt egyedül őt idézi Pál név szerint (iKor 15,7). A Feltámadottnak ez a megjelenése adott egyszerre „rangot” Jakabnak, hiszen a korai kereszténységben mindenekelőtt azoknak adtak hitelt, akik „látták az Urat”. Életéről egyébként nem sokat tudunk. Gyaníthatjuk, hogy házas ember lehetett (iKor 9,5), és talán apjától annak mesterségét is megtanulhatta és gyakorolhatta. Az egyik kései evangéliumi írat azt állítja, hogy részt vett Jézus utolsó vacsoráján, erre azonban nincs bizonyítékunk. Arra viszont igen, hogy tanúja volt Jézus mennybemenetelének (ApCsel 1,13). Egy későbbi történetíró szerint aszkéta, vegetáriánus ember lehetett, akinek a térde „tevekeménységű” lett volna, mert annyit imádkozott térden állva a Krisztus ügyéért. Igen korán lehetett a zsidókból verbuválódott első, jeruzsálemi Krisztus-hívő gyülekezetnek a vezetője. Hírünk van róla, hogy akikkel hónapokon át együtt ültünk a cellában, együtt imádkoztunk, bátorítottuk egymást. Átkerültem egy nagy, rácsos terembe. Rengetegen voltak ott, senkit nem ismertem. Sétáltam az ágysorok között, fájt a szívem, hogy elszakadtam testvéreimtől. És egyszer csak megszólított a negyedik szintről egy sötét bőrű valaki, és megkérdezte tőlem, hogy ki vagyok, és miért vagyok szomorú. S mondtam neki, hogy:- Tudja, nekem egzisztenciális kérdés, hogy együtt legyek azokkal, akik kiimádkoztak a rosszullétből, akiken keresztül megláthattam az Úr hűségét, akik utolsó falatjukat belecsempészték a tányéromba, hogy meg ne haljak. S akkor ő szelíden ezt mondta:- Testvér, emlékezzen arra, amit Spur-ge-on (így mondta, fonetikusan) testvérünk mondott! kereszt alatt görnyedő elítélt lába alá. A kő gyenge - mondod -, hisz a szapora csepp végül kivájja; ám a hegy mélye lassan cseppkőcsodát terem. A kő nem néma. A kezedbe adja magát, és ezzel vallatóra fog. A kő nem él - mondod az ismerős, fajspecifikus fölénnyel. Pedig lehet, hogy csupán türelmét, alázatát nem érted; túl sok és túl kevés neked. (Bár lennél te ilyen szilárd, és mégis alakítható!) A jég marta repedésből fűszál sarjad. Lám - gondolod -, a kő végül mégis veszített. Pedig talán csak engedett. Az életnek. ■ Ifj. Cserháti Sándor ott az igazságos Jakabnak nevezték. Pál pedig azt írta a Galatákhoz írt levelében, hogy Jakab Jeruzsálemben Péterrel és Jánossal együtt a gyülekezet „fő oszlopaihoz” tartozott (Gál 2,9). Ilyen minőségben vehetett részt azon az apostoli gyűlésen, ahol a szakadás veszélyét kellett elhárítani. Zsidó gyülekezetében nem örültek annak, hogy Pál apostol nem zsidóknak, tehát pogányoknak is hirdette a feltámadott Urat, mégpedig sikerrel. Sokan gondolták azt, hogy Jézust csak az követheti, aki előbb zsidó hitre tér. Jakabnak sikerült meggyőznie gyülekezetét, hiszen, lám, Isten a népek közül megtértekről is ugyanolyan kegyelmesen gondoskodott. Ezzel akadályozta meg, hogy már a korai kereszténység szétszakadjon egy „zsidó szektára” és egy másodrangú pogány vallásra. Végül a nagy zsidó történetírótól, Josephus Flaviustól tudjuk meg, hogy miért ért szomorú véget Jakab, az Úr testvére. Egy szadduceus főpapnak szálka lehetett a szemében, aki kihasználta az időt, amikor az egyik római konzul meghalt, és még nem lépett hivatalba az utóda. Ekkor - teljesen törvénytelenül! - elfogatta Jakabot és megköveztette. így vonult be az igazságos nemcsak Krisztus tanúi, de vértanúi sorába is. Jakab látta, szolgálta az Urat, és életét is odaadta az ügyéért. ■ Gémes István „A hívők, az Isten gyermekei, soha ne féljenek a környezetváltozástól, mert minden környezetváltozás új és új áldásokat tartogat számukra.” Ez egy román cigány hívő testvérem volt. Az Isten küldött olyan követet, akin keresztül helyreállt vergődő életem! És így áll helyre ez az örök egység ma is. Más alap nincs. Halljuk az ötödik századi Lerinumi Vincentus bizonyságtételét: „Az alapvető dolgokban unitas - egység, a mellékes dolgokban libertás - szabadság, és mindenben mindenütt caritas - az ő szeretete”, amely biztosítéka az ő népe közösségének. ■ Visky Ferenc Részlet a szerző Méz a sziklából - áhítatok az év minden napjára című kötetéből. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2003. LÁTTAJÉZUST Jakab, az igazságos Hű az Isten...
