Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-13 / 24. szám
Nyíregyházán tartotta éves konferenciáját az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem „Treska v majonéze” és kettős állampolgárság ► Az évente megrendezett szabadegyetemre Európa minden részébó'l érkezik az értelmiség, hogy egy központi gondolat köré sorakoztatva értekezéseiket és vitáikat, közelebb vigyék életüket a világ megértéséhez. Bibliai alapvetésű, május 9. és ró. között megtartott konferenciájukon neves egyháztudósok és világi értelmiségiek fejtegették az Isten-ember és ember-ember kapcsolatában megjelenő együttérzés-szolidaritás jelenségét és gyakorlati megélésének lehetőségét. A nyíregyházi megyeházán ünnepélyesen megnyitott konferencia vendéglátója, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés elnöke, Seszták Oszkár köszöntötte a résztvevőket a megye, a városi önkormányzat és a helyi egyházak nevében. A Laborczi Géza evangélikus lelkész főszervezésében indult tanácskozás nyitónapjának ünnepélyes pillanatai voltak, amikor a megyeháza gyönyörű dísztermében Sebestyén Márta és zenész társai tartalmasán szórakoztatták a konferencia résztvevőit. Dr. Kozma Zsolt kolozsvári teológiai professzor, Frenkl Sylvia budapesti klinikai pszichológus, Baráth Béla egyháztörténész Debrecenből, Szekeres Szabolcs közgazdász Brüsszelből, Bárdi Nándor történész akadémikus Budapestről és még sokan mások tartottak értékes előadást arról, hogyan járható a szolidaritás útja a 21. században, amikor olyan kihívásokkal kell szembenéznie az embernek, mint a fokozódó szegénység, a szeretet és társadalmi együttérzés megkevesbedése, a hit megfogyatkozása. Alapvető hivatkozási helynek bizonyult a Lukács evangéliuma 10. részében szereplő irgalmas samaritánus esete a vérbe fagyott, kifosztott zsidó emberrel. Ha mindnyájan csak félholtnak tekintjük a reánk szoruló embert, akin már úgysem tudnánk segíteni, mert úgyis meghal, akkor valóban messze vagyunk a segítő bibliai példájától. De ha félélőnek tekintjük a segítségünkre váró embert, akkor értelmet adunk hitünknek, melyből egyenesen következik az aláhajló, segítő alázat - érveltek az előadók. Az esténként fellépett művészek (a nyíregyházi Cantemus gyermekkórus, Kovács László Attila orgonaművész, Berecz András mesemondó, Pregitzer Fruzsina színművésznő, a Pántlikás együttes') igen nagy sikert arattak a konferencia résztvevői körében. Különleges alkalom volt, amikor a konferencia átutazott Kárpátaljára, Beregszászba mennybemenetel (áldozócsütörtök) megünneplésére. A határon tör•tént átkelés jócskán kifárasztotta az ilyen nehézkességhez egyáltalán nem szokott utasokat. Kissé késve is érkeztek a református templomba, ahol ünnepi istentisztelet keretében együtt úrvacsorázott a közösség. A templomi szertartást követően nagy tetszést aratott a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán tett látogatás, ahol a rektor asszony és a tantestület képviselői nagy szeretettel fogadták és vezették körül a vendégeket. Egyértelműen hősiesnek nevezték a magyar közösségnek a főiskola létéért és fennmaradásáért folytatott küzdelmét. A munkácsi várban tett látogatás, majd a munkácsi városnézés és a beregszászi körséta újra felfedeztette a látogatókkal azokat a közismert elemeket, amelyek összekapcsolják a Kárpátmedence magyar városait építészetükben, városképükben. Csakhogy az önkormányzatoknak több figyelmet kellene fordítaniuk a közterületek rendben tartására - állapították meg. Végkicsengésként állapította meg a konferencia zárónapján tartott nyílt fórum, hogy a magyar-magyar szolidaritás sok kívánnivalót hagy maga után. Talán a jelenlegi magyarországi politikai változások új szemléletet hozhatnak ebben a vonatkozásban. A konferencia azzal a reménységgel zárult, hogy a jövő évben Balatonszárszón a Pax Romana katolikus értelmiségi egyesülettel közösen szervezik meg az ökumenikus akadémiai napokat. ■ Veres-Kovács Attila (Forrás: www. református, com. ua) ► Fontos közéleti téma napjainkban az új magyar parlament által elfogadott kettős állampolgárság kérdése. Bár az új törvény jóformán minden Magyarországgal szomszédos államot érint, bel- és külpolitikai vitákat, hovatovább csatározásokat mégis leginkább Szlovákiában váltott ki a téma. Alábbi írásunk néhány gondolatot oszt meg az olvasóval egy olyan személy szemszögéből, aki az anyaországban él, de a nemzetiségek ügyét — családi érintettség okán is — a szívén viseli. Lapunk hasábjain talán szimbolikus jelentősége is lehet a problémafelvetésnek: az Útitárs a Magyarországon élő evangélikusság hetilapjának mellékleteként minden, az Evangélikus Eletet rendszeresen olvasó emberhez eljut, de mint önálló lap mintegy négyezer példányban kerül határon túli magyar olvasók kezébe. A napokban az internetet böngészve érdekes publicisztikára akadtam Ez itt az én hazám! címmel. Az Új Szó felvidéki napüap internetes változatán olyan írás volt olvasható, amelyben egy magyar anyanyelvű, Kassán élő (újságíró, irodalmár) hölgy a kettős állampolgárság kérdése kapcsán egyfajta „szlovák apológiát” fogalmaz meg. Álljon itt egy részlet belőle. „(■■■) Nézzük, mi mindenre vagyok büszke. Hosszú évek óta büszke vagyok a majonézes tőkehalsalátára (treska v majonéze). Szerintem kevés finomabb találmány létezik gasztronómiai fronton, és azt hiszem, ezzel az »anyaországban rekedt magyarok« felvilágosultabb része is tisztában van, különben nem vásárolnák ipari mennyiségben a szlovákiai szupermarketekben. A magyarországi majonézes saláták nerv vehetik fel a versenyt az itteniekkel: édeskések, rágósak, egyformák, vitatkozzon velem, aki mer! (...) Büszke vagyok a söreinkre, a borókapálinkánkra. (...) Büszke vagyok Kassa főutcájára, Lőcse főterére, Selmecbánya látképére, a dobsinaijégbarlangra, Gömör dombjaira, a Kassa-Pozsony intercityjáratra, amelyen képtelenség olvasni vagy aludni, állandóan ki kell bámulnia az ablakon az embernek, annyi szépséget lát. Büszke vagyok a Teatro Tatro színtársulatra, Milan Lasicára, Svátopluk Mikyta képzőművészre, Pavol Rankov íróra, (...). Egy hét magyarországi tartózkodás után már honvágyam van. Furcsa dolog ez. Az elmúlt héten rá kellett jönnöm, hogy a sors kegyeltje vagyok, amiért két kultúrát is a magaménak tudhatok, két nyelven is elboldogulok. És ez az érzés többet ér bármilyen papírnál, igazolványnál, hivatalos dokumentumnál...” Nem magáról a cikkről kívánok pozitív vagy negatív kritikát megfogalmazni, inkább azokról a benyomásokról szólnék, amelyek a cikkhez kapcsolódó hozzászólások elolvasása után alakultak ki bennem. A több száz hozzászólás nagy részét - amint ez az egyes vélemények kontextusából kiderül- felvidéki magyarok írták, így aki ezeket olvassa, ha nem is reprezentatív mintát, de valamelyest mégis képet kaphat arról, miként vélekedik a kettős állampolgárság kérdéséről, tágabban magáról a kisebbségi létről a szlovákiai magyarság. Voltak, akik megalkuvónak, hazaárulónak, mások egyenesen „szlovákbérencnek” nevezték a cikk íróját. A kevésbé vehemensek úgy találták, hogy az írás hamis képet festő, „országimázsszagú”, profi marketingesek által megírt szöveg. Megint másik vélemény arra igyekszik felhívni a publicisztika szerzőjének figyelmét: elfelejti, hogy a majonézes tőkehalnak és a magyar állampolgárság igénylésének vajmi kevés köze van egymáshoz. Ugyanez a hozzászólás arra is kitér, hogy Szlovákia akarja elvenni az ott élőktől a szlovák állampolgárságot, így az állam ilyenképpen való védelmezése enyhén szólva is ellentmondásos. Többen szóvá teszik, hogy egy üyen írás egy jól működő demokratikus jogállamban állná csak meg a helyét, ám meglátásuk szerint Szlovákia jelenleg lábbal tiporja az emberi jogokat. Sokan azt kifogásolják, hogy a szlovák értékekként feltüntetett lista nagy része nem is szlovák „erény”: a természeti értékek nem emberektől valók, a sör cseh, a városok magyar gyökérnek, és így tovább. Ugyanakkor nem kevesen- a hozzászólók mintegy harmada - egyértelműen azonosulnak a cikkben leírtakkal, és sokan közülük a más véleményt megfogalmazókat illetik olykor szalonképes, máskor kevésbé szalonképes kritikákkal. A hozzászólók közül sokan a cikkben megfogalmazott hozzáállást gondolják egyedül célravezetőnek, minden mást kerékkötő, a fejlődést gátló, öncélú, nacionalista magatartásnak minősítenek. Összefoglalva: a kép, amely a vélemények olvasása közben rajzolódott ki előttem, a számos jobbító szándékkal írt hozzászólás ellenére is elszomorító volt: tipikusan az „Oszd meg és uralkodj!” elvét lehetett kiérezni belőle. A hangnem - noha akad szép számmal ellenpélda is - sokszor bántó és durva. Az embernek az az érzése támad, hogy azoknak, akiknek a fennmaradásuk érdekében össze kellene tartaniuk, széthúznak. Feszültség tehát nemcsak szlovák-magyar, nem is anyaországi és határon túli magyar viszonylatban létezik, hanem a felvidéki magyarságon belül is tapinthatóan jelen van. Kinek a felelőssége mindez? - tehetjük fel a kérdést. A legkönnyebb természetesen „gyárilag kész” válaszokat adni: „a politikáé, a politikusoké”. És mint egyházhoz kötődő állampolgároknak ugyanígy könnyű lenne további sztereotípiákkal megerősítenünk mindezt: „Az egyháznak különös szerepe lehet a feszültségek enyhítésében.” De ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson, elsőként kinek-kinek magában kell önvizsgálatot tartani. A kérdést, hogy miért is alakulhatott mindez így, nekem, anyaországi .. magyarnak ugyanúgy fel kell tennem, mint mindenkinek, aki a kérdésben érintett. Akkor is, ha 2010-et írunk, és nem én ültem Versailles-ban, a Nagy-Trianon palotában a békeszerződés aláírásakor. És akkor is, ha én magam nem „gyártok” ma politikát. Éelelősséggel tartozunk egymásért, hogy értelmes párbeszédekkel, egymás kölcsönös meghallgatásával, problémáink kibeszélésével oldjunk feszültségeinken. Igen, felelős a nagypolitika is. Az egykori, amely a határokat úgy alkotta meg, ahogy. A mai is, amely a heccelésével sokszor árkot ás a lehetséges frontvonalak között. De az már mindenkinek egyéni felelőssége, hogy ezekre miként reagál. Hogy felülünk-e a provokációnak. Hogy sérelmeinket hagyjuke felülkerekedni a józan ész felett. Hogy az egyéni érdekünk megelőzi-e a közösségi érdeket. Horribile dictu: hogy az evangélium fényében szemléljük-e embertársainkat... ■ Szűcs Petra
