Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-06 / 23. szám
8 «« 2010. június 6. PANORÁMA Evangélikus Élet Másodszor - az ökumenikus K ■ Dr. Wagner Szilárd Németországban a nagy felekezeti találkozók hagyománya szinte történelmi távlatokban mérhető. 1949-től kezdve - azaz hatvan év alatt - immár harminckét alkalommal rendezték meg evangélikus körökben a Kirchentagot, azaz az úgynevezett „egyházi napokat” - legutóbb 2009-ben Brémában. A római katolikus egyház hasonló rendezvénye 2008-ban Mannheimben a kilencvenhetedik volt. Elgondolkodtató, hogy a keresztény egyházak összefogásával rendezendő találkozó gondolata csak a 21. század elejére érett be. Ez magyarázza azt a tényt, hogy a 2003-as berlini ökumenikus egyházi napok után mindössze másodszor voltak együtt Münchenben azok, akik szívügyüknek tekintik a keresztény felekezetek közös tanúságtételét. Tették mindezt úgy, hogy a május 12. és 16. között lezajlott találkozó nem az egyházak „hivatalos” szerveinek, vezetőinek javaslatára, hanem mind evangélikus, mind római katolikus oldalról civil kezdeményezés alapján jött létre. Jogos tehát a kérdés, hogy mi az a közös alap, amely az ökumenikus egyházi napok megrendezését lehetővé tette. Két dolgot emelhetünk ki. Egyrészt tény, hogy az abban részt vállaló egyházak mindegyike a Bibliát tekinti hite forrásának, s mindannyian egyek a Szentháromság Istenbe vetett hitben. Ennek alapján tudták - a 20. században elindult ökumenikus mozgalom eredményeképp is - felismerni és kimondani a közös bizonyságtétel alapját, tudniillik hogy több az, ami ma a keresztényeket összeköti, mint ami elválasztja. Ugyanakkor közösek azok a kihívások is, amelyekkel egyrészt az egyházon belül találkozunk, másrészt amelyek a társadalom részéről érkeznek az egyházak felé. Az egyházi napok ökumenikus megrendezésének jelentősége tehát mindenekelőtt abban rejlik, hogy a résztvevők közös hitük alapján keresik a megoldást ugyancsak közös hitbeli és társadalmi kérdések közepette. Nem mással szembesültünk tehát Münchenben, mint azzal, hogy éppen ezért lehet a Kirchentag a keresztény hit mindennapi megélésének közös gyakorlóterepe, egy újfajta építkezés megkezdésének, folytatásának a helye és eszköze a társadalomban és a világban általában. Az első ilyen ökumenikus egyházi napok 2003-ban voltak Berlinben. Mint az első alkalmakon általában, itt is sok nyitott kérdéssel kellett szembesülni, ugyanakkor hatalmas érdeklődés övezte már az első próbálkozást is. Már ott megmutatkozott, hogy az emberek - felekezeti határokon is átlépve - alapvetően fontosnak tartják a közös bizonyságtételt. Ebből merítve került sor az idén Münchenben a rendezvényre, s az említett biztató folyamatokra, kezdeményezésekre utalva is hangozhatott a találkozó mottója: „Hogy reménységetek legyen...” (íPt 1,21) Az Evangélikus Élet pünkösdi számában Fabiny Tamás utalt arra, hogy a Kirchentag nem csupán az egész német kereszténységet érintő és lázba hozó esemény volt, amelyen a szervező felekezetek - természetes módon - legfelsőbb szinten képviseltették magukat, hanem a legfelsőbb szövetségi állami vezetők, a tisztéről időközben váratlanul lemondott Horst Köhler köztársasági elnök és Angela Merkel kancellár is látogatást tettek Münchenben, és köszöntéssel, előadással szolgáltak a rendezvényen. A német egyházak tehát az egy közös keresztény hit képviselőiként léptek a nyilvánosság elé, megvalósítva ezzel az ökumenikus mozgalom egyik legfőbb törekvését, amelynek célja éppen a keresztény hit erejének és az abból következő cselekedetek egész társadalomra nézve hasznos voltának kinyilvánítása. Mindez éppen abban a helyzetben és időben történt, amikor az egyházak mindegyike kisebbnagyobb válságokkal, bizonytalanságokkal, krízisekkel, tag- és bizalomvesztéssel küzd. A Kirchentagon az a közös bizonyságtétel szólalt meg, hogy a keresztény hitnek vannak olyan tartalékai, amelyek ebben a helyzetben is mozgósíthatóak, s újra irányt tudnak mutatni; ezért bátran felvethetők a legérzékenyebb, legégetőbb kérdések is, amelyek nemcsak az egész kereszténységet, hanem minden felelősen - azaz önkritikusan és kritikusan - gondolkodó embert érintenek. A négy fő téma ilyen területeket jelölt ki: ♦ Felelősen cselekedni - kereszténynek lenni az egy világban. ♦ Együtt élni - kereszténynek lenni a nyitott társadalomban. ♦ Keresni és találni - kereszténynek lenni a sokféle nézet között. ♦ A hitet megélni - kereszténynek lenni az egyházak sokféleségében. Nemcsak a találkozó mottója, hanem ezek a témák is arra buzdítottak minden résztvevőt, hogy ezeken a területeken mindannyian a reménység reprezentánsai legyünk, s ezáltal mutassunk utat a jövőbe, törekedjünk az igazságosságra, a béke megőrzésére és megteremtésére, valamint a teremtett világ megóvására. E közös kihívásokra azonban csak úgy adhatunk adekvát választ, ha az egyházak szervezetként és az emberek azok tagjaiként szembenéznek múltjukkal, azaz számba veszik, hogy mely esetekben tértek el a fenti elvek következetes alkalmazásától. Jó volt látni, hogy éppen a közelmúltban nagy vihart kavart gyermekmolesztálási és -bántalmazási ügyek összefüggésében nemcsak a témával foglalkozó újságcikkek, tanulmányok és könyvek születtek, hanem ökumenikus készség mutatkozott a problémák néven nevezésére, a róluk való párbeszédre és a megoldások közös keresésére. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy éppen a találkozó ökumenikus jellege tette nyilvánvalóvá azokat a határokat, amelyek a felekezetek között még mindig fennállnak. S bár határozott elvárások és igények fogalmazódtak meg a még meglévő problémák megoldására, komoly előrelépés a legégetőbb területeken nem történt. Újra és újra nyilvánvalóvá vált, hogy a németek egyre inkább értetlenséggel szemlélik a katolikus egyház gyakorlatát, amely továbbra sem teszi lehetővé a házasságot és a családi életet a papok számára. Több aláírás-gyűjtési akciót lehetett látni, amelyek keretében a cölibátus hatásait közvetlenül megtapasztaló nők és férfiak küzdenek egy újabb zsinat összehívásáért és a kérdés rendezéséért. Ugyancsak a megoldandó kérdések között szerepelt - különösen a vegyes, azaz a felekezeteket összekötő házasságok példáján - az úrvacsorái közösség kérdése. Hiszen éppen itt a legnyilvánvalóbb, hogy nem tartható állapot, hogy azokat, akik a legbensőségesebb emberi közösséget élik meg nap mint nap, éppen a keresztény hit gyakorlása során fosztják meg a legnagyobb erőforrástól, a legszorosabb közösségben való részvételtől. Továbbra sem volt tehát lehetséges az evangélikusok és a római katolikusok közös úrvacsoravétele, így többek között a záró istentisztelet is anélkül zajlott. Ugyanakkor többféle fórumon megszólalt az a meggyőződés is, hogy a teológiai gondolkodásnak, az ökumenikus párbeszédnek és megoldáskeresésnek együtt kell haladnia a gyakorlati lépésekkel, különben a túlzott enthuziazmus további szakadásokhoz vezethet. A második ökumenikus egyházi napok megerősítették és bizonyították azt a meggyőződést, hogy valóban több dolog köti össze a keresztény felekezeteket, mint amennyi elválasztja. Újra nyilvánvaló lett, hogy a közös értékrend alapján a kereszténység közös meggyőződéssel és útmutatással léphet a társadalom elé, s mivel minden keresztény ember elsősorban keresztény, és csak azután társadalmi lény, ennek az útmutatásnak komoly mozgósító ereje lehet az egész társadalom, sőt az egész világ számára. Csak így lehet meggyőző az egyházak bizonyságtétele. Az egy évtizeden belül immár másodszor megrendezett német ökumenikus találkozó - amelyen nemcsak evangélikusok és római katolikusok vettek részt, hanem számos más felekezet képviselői, tagjai is - nyilvánvalóvá tette, hogy sem a jelenben, sem a jövőben nincs és nem lesz alternatívája a közös keresztény bizonyságtételnek és a közös külső és belső kihívásokkal való együttes szembenézésnek. A szerző - az ökumené témájából doktorált - teológus, evangélikus lelkész „Meg kell kérdőjelezni a hatalmi struktúrákat” ► Magasra csaptak az érzelmek azon a pódiumbeszélgetésen, amelyre Szexuális visszaélés a katolikus egyházban címmel került sor május 14-én Münchenben, a 2. ökumenikus egyházi napok keretében. Sem a hallgatóság, sem az előadók nem tudták objektív távolságtartással kezelni a felvetődött fájdalmas kérdéseket, amelyek az egész katolikus egyházat krízisbe sodorták. Csaknem botrányba torkollt a rendezvény, még mielőtt elkezdődhetett volna. Az áldozatok egyike, Norbert Denef, aki több évtizeddel ezelőtt ministránsként szenvedett el szexuális erőszakot, a színpad előtt állva hangosan követelte, hogy az előadók azonnal hagyják abba a hazudozást, és szálljanak le az emelvényről. P. Klaus Mertes jezsuita szerzetes, a berlini Canisius Kollégium rektora, aki elsőként emelte fel szavát a visszaélések leleplezése érdekében, a tiltakozást túlkiabálva válaszolta: marad, és megtartja az előadását, mert erről a témáról igenis beszélni kell. A hallgatóság tapssal biztatta a folytatásra. Ezek után megnyitóbeszédében összefoglalta az eseményekből általa levont tanulságokat. Szerinte az áldozatnak az intézménnyel való kapcsolata sokkal fájdalmasabb, mint az, amit az áldozat a tettes iránt érez. Az áldozatok konfliktusba viszik az intézményt, amely azután vagy saját magát látja szenvedő alanynak, vagy az áldozatot idealizálja. Mindkettő tévút! Amit Isten az egyháztól akar, azt az áldozatokkal való találkozásban találjuk meg - hangsúlyozta Klaus Mertes. Az egész helyzet tanulási esély az egyház számára. Erről a témáról beszélni kell. Mivel a visszaélés lelki, bizalmi viszonyban történik, a Krisztushoz való eljutás lehetősége károsodik. A lelki hatalommal való visszaélést magában a rendszerben kell megelőzni. Ezért meg kell kérdőjelezni a katolikus egyházban működő hatalmi struktúrákat. A publikum hangos ovációval kísérte azokat a még radikálisabb gondolatokat is, amelyeket dr. Wunibald Müller, a münsterschwarzachi Recollectio-ház vezetője, a lelki problémákkal küzdő papokkal foglalkozó pszichoterapeuta fogalmazott meg. Szerinte teljesen más kisugárzása lenne egy olyan papságnak, amely férfiakból és nőkből állna. A nőknek azonos jogokat kellene adni az egyházban. Másrészt a szexuálisan éretlen homoszexuális férfiakat különösen fenyegeti a veszély, hogy pedofil magatartást vesznek fel. Ezt a rizikót felerősíti a homoszexualitásnak az egyházban való tabuizálása. Ezért Müller a homoszexuális érzéseknek a heteroszexuálisokkal egyenértékűként való elismerését követelte. Harmadsorban hangsúlyozta, hogy a cölibátusnak nem kényszernek, hanem egy érett döntés kifejeződésének kellene lennie. Ezért olyan papságra lenne szükség, amely cölibátusban élő és házas papokból áll. Összefoglalva kiemelte: a szexuális visszaélések nemcsak egyéni bűnök, hanem a rendszer bűneinek következményei. Ezért a rendszer alapvető változására van szükség amelyhez az irányt nem a Róma felé, hanem az Isten felé fordított tekintet adhatja meg. A gondolatindító beszédek után a meghívott egyházi és világi képviselők felszólalásaikban a probléma több aspektusát is igyekeztek körüljárni. A német katolikus püspöki konferenciának a visszaélések kezelésével megbízott képviselője, dr. Stephan Ackermann püspök igyekezett az áldozatok szempontjait előtérbe helyezni. Elmondta, hogy folyik az új vezérelvek kidolgozása, amelyeket azonban valószínűleg csak szeptemberben fognak nyilvánosságra hozni. „Az elszenvedett kár anyagi elismerésével” kapcsolatban sem tudott még konkrét összeget mondani. Hangsúlyozta, hogy a legsúlyosabb gond az egyház iránti'bizalom elvesztése, mert ez az emberek istenképére is kihat. Dr. Beate Merk, a bajor igazságügyért felelős miniszter asszony a jogi kérdéseket emelte ki. Szerinte meg kell hosszabbítani a szexuális visszaélésekre vonatkozó elévülési időt, illetve azokat bűncselekményként kell kategorizálni. Dr. Gerhard Robbers jogászprofesszor ezzel szemben kijelentette, hogy a büntetőjog nem mindig ad megoldást. Nemcsak az a lényeg, hogy megbüntessék a tetteseket, hanem inkább az, hogy segítsenek az áldozatokon. Ehhez szükség lenne az állam és az egyház együttműködésére. A katolikus egyházban jelenleg működő megelőzési stratégiákról számolt be Andrea Heim (Német Katolikus Ifjúsági Szövetség, BDKJ). A feladatok a következők: a fiatalokat meg kell tanítani arra, hogy nemet tudjanak mondani; segíteni kell a felelősöknek, hogy érzékeljék, ha határátlépés történik; valamint átlátható struktúrákat, kommunikációs utakat kell létrehozni. Új kezdeményezés az úgynevezett „önelkötelezés”: az ifjúsággal foglalkozó egyházi munkások és papok nyilatkozat aláírásával tehetnek fogadalmat arra, hogy tiszteletben tartják a rájuk bízottakat. Ennek a papírnak a kitöltésére egyébként az ökumenikus egyházi napok során is nyílt lehetőség. A beszélgetés összességében megmutatta, hogy a katolikus egyház komolyan veszi a szexuális visszaélések kérdését. Ám időre van szükség ahhoz, hogy a probléma minden részletére megoldást találjanak. A legnagyobb kérdés természetesen még mindig az, hogy milyen hatással lesz a krízis a katolikus egyház egész felépítésére, eddigi működésére, illetve milyen reformokra kerül sor. ■ Adámi Mária