Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-06 / 23. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2010. június 6. «► 9 chentag tanulságai Meglepetések és tanulságok Az egyházi napok realitása Az ökumenikus Kirchentagról hazafelé jövet csaknem minden egész és fél órakor valamelyik bajor rádióadást próbáltuk befogni. A hazánk felé legrövidebb utat jelentő A8-as autópályáról ugyanis elterelték a forgalmat, és a Münchentől nem messze lévő falvakon keresztülhaladva próbáltuk kideríteni, hogy a tíz-húsz kilométeres sebességgel végigvánszorgott órák után mikor lódulhatunk meg újra. A hírek rendre azzal kezhogy akik a két helyszín között utaznak, nem keresztény látogatók, hanem mi vagyunk. Mi magunk. Márpedig magunknak megadjuk azt a kényelmet, hogy ne kelljen átszállnunk, ha ez kis szervezéssel megoldható. Amennyire természetes, hogy Németországban az egyházak a mindennapi élet részei, ugyanannyira érzem azt, hogy nálunk nincsen meg ez az egység. Mintha csak az elmúlt rendszer negyven éve dődtek, hogy véget ért a városban az egyházi napok rendezvénysorozata, és hogy a záró istentiszteleten a metsző szél és a hideg eső ellenére is mintegy nyolcvanezren vettek részt. Majd ahogyan azt egy jól szerkesztett rádióműsortól elvárhatjuk, a szervezők és a nevesebb résztvevők legizgalmasabb, korábban rögzített gondolatait vágták be. Ültem a kocsiban, és mindössze nyolcórányi autóútra az otthont jelentő Budapesttől az jutott eszembe, hogy itt mennyire természetes és magától értetődő, hogy ez az esemény szerepel első helyen a rádiós híradásokban. Nem mintha a korábbi napok tapasztalatai nem ezt mutatták volna, ugyanis szerda és vasárnap között München városa a Kirchentagról szólt. És ez nemcsak azért tűnhetett úgy, mert a belváros sétálóutcáiban felállított több színpad között egész nap biliárdgolyóként verődhetett ide-oda, aki keresztény zenei élményekre vágyott - és nem az Olympiaparkba vagy a vásár területén lévő központi csarnokokba ment -, hanem azért is, mert például ez utóbbi helyszíneket a rendezvény ideje alatt közvetlen metrójárat kötötte össze, hogy a látogatók mozgását minél jobban megkönnyítsék. Mondhatjuk persze, hogy mindez pénz kérdése, hiszen a Budapest méretű város alatt hat metróvonal kapcsolódik össze, mégis inkább azt gondolom, hogy ez a jelenség a figyelemről üzen. És annak az elfogadásáról és felvállalásáról, vagy a hátrahagyott nyolc év burkolt istentelensége lövészárokba terelte volna az embereket. Lehet, hogy a két ország népszámlálási adatait egymás mellé téve nem is találnánk nagy különbséget a magukat kereszténynek vallók aránya között. Azt azonban nem mutatja ki egy statisztika sem, hogy mekkora kárt szenvedtek lélekben azok, akiknek hitük gyakorlása felért egy háborús helyzetbe csöppenéssel. Csaknem fél évszázad fásultsága pedig nyomasztó teher egy nemzeten. München belvárosának utcáin a Kirchentag látogatói énekeltek és táncoltak, bent a Hofbräuhaus sörözőjében pedig a törzsvendégek beszélgettek. Mégse hinném, hogy azt mondták volna egymásra, hogy ők. Ott és akkor csak mi magunk volt. Vagyis tőlünk nézve csak ők. De ez már csak ócska játék a személyes névmásokkal. Akkor és ott a város és lakói együtt lüktettek a Kirchentaggal, és hiába is próbáltam elképzelni, hogy Magyarországon miként is festene egy ilyen rendezvény, nem tudtam kitalálni. Csupán az a szó ugrott be folyton: sehogy. ■ Nagy Bence K . . ■ Gömböcz Elvira Kritikusai szerint a német egyházi napok (Kirchentag) „elszigetelt” jelenség, amely valójában semmire nem jó, „csupán” annak az egy-két-háromszázezer embernek jelent némi színt az életében, akik az adott évben részt vesznek rajta. Ettől eltekintve a hétköznapokba és a gyakorlatba semmi nem megy át belőle, bármennyire jók is az előadók és a pódiumbeszélgetések résztvevői, bármennyi tévécsatorna készít is esténként róla napi összefoglalót vagy közvetítést. Anélkül, hogy vitatkoznék a kritikusok véleményével, szeretnék néhány élményt és tanulságot megosztani olvasóinkkal az idei müncheni napokkal kapcsolatban. Ha ennek hatására néhányan kedvet kapnak ahhoz, hogy a jövő évi drezdai Kirchentagon vagy a - német mintára megszervezett - ez évi magyarországi Szélrózsa találkozón részt vegyenek, akkor talán hatással lesz nemcsak a résztvevők hétköznapjaira, hanem a szélesebb közösségre is. Magyarországról rendszeresen sokan vesznek részt a német egyházi napokon, de talán nem túlzás azt állítani, hogy még a tapasztalt „kirchentagosok” is nehezen tudnák megfogalmazni, hogy mit jelent számukra a rendezvény. A Kirchentag ugyanis nem pusztán előadások, pódiumbeszélgetések, aktuális és égető kérdések (idén például a klímaváltozás, az észak-dél konfliktus, Afganisztán, egyházi személyek szexuális visszaélései stb.), mély teológiai és filozófiai témák, komoly- és könnyűzenei koncertek, gyermek- és és ifjúsági programok, lelki és spirituális műhelyek, hagyományos és modern liturgiával felépített istentiszteletek, továbbá ötletes közösségi megmozdulások keretbe foglalása. Mindez igaz rá, de ennél sokkal többről van szó. A Kirchentag öt napja egy „egységes egész”, egyfajta „áramlás” amelyhez a hivatalos programokon túl szorosan hozzátartoznak az ismerősökkel és ismeretlenekkel való találkozások, a cserkészek segítő jelenléte a város minden pontján, a családi beszélgetések, a meglepetések vagy a megosztás megtapasztalása (élményeknek, programoknak, néha egy-egy szendvicsnek a megosztása). Talán ez a titka annak, hogy tömegrendezvény mivolta ellenére a Kirchentag mégis személyes tud maradni. A meglepetések egész különlegesek lehetnek. Számomra az egyik közülük az volt, amikor egy ismert zenész-énekes, Edzard Hüneke, a Wise Guys együttes egyik tagja bibliatanulmányt tartott interaktív módon, a több ezer fős hallgatóságot közösséggé kovácsolva. Egy másik meglepetést a tizenkét éves Felix Finkbeiner okozott. Felix sokak szerint csodagyerek. Gyakorlott előadókat felülmúló magabiztossággal állt ki az ugyancsak több ezer fős hallgatóság elé, és csodálatos intelligenciával, bátorsággal és elszántsággal mesélte el, hogy miként jutott el iskolai házi feladatának teljesítésétől odáig, hogy létrehozta a Plant for the Planet (Ültessfát a bolygóért!) mozgalmat. A mozgalom jelenleg ötvenhat országban aktív, és sok tizenéves gyerek fogott össze, hogy tegyenek valamit a klímaváltozás kérdésében. Véleményük szerint a politikusok mindig csak célokat tűznek ki, de nem valósítják meg őket. Ezért már nem hisznek nekik, hanem befogják a szájukat, azzal a mottóval, hogy „stop talking, start planting” (Ne beszélj, hanem ültess fát!; honlapjuk: www.plant-for-the-planet.org). Felix és barátai azonkívül, hogy könyvet írtak, aktívan szervezik a klímaigazságosságért küzdő mozgalmukat. Támogatóik között szerepel Flans Küng teológus és sok neves politikus is. Felix nemcsak Németországban tart előadásokat, hanem - most már - világszerte. Többek között Kínában és New Yorkban is részt vett már sajtótájékoztatón, sőt Barack Obamának is tartott előadást. A meglepetés egy harmadik fajtája volt, amikor Nancy Cardoso brazil lelkésznő az Amazonas területén élők küzdelméről beszélt teológiai megalapozással, és előadása végén, a reménytelen helyzet bemutatása után egy dalt énekelt el gyönyörű hangon portugálul a reményről és a szeretetről. Talán valami hasonlóra gondolhatott a Wise Guys is az idei Kirchentagra írt dalban, amikor megfogalmazták: „A remény hal meg utoljára; és a hit néhány hegyet már megmozgatott.” Nem csak a Kirchentag-dal kritizálta az erőltetett gazdasági növekedést és - mivel a növekedéshez jóval több erőforrásra van szükség - a környezet lerombolását. Sok meghívott - teológusok, politikusok, szociológusok, ökológusok - erőteljes szavakkal fogalmaztak. Ulrich Duchrow szerint a fő probléma az, hogy a középosztály irreális tudatban él, ezért nem szolidárisán viselkedik, hanem a saját gazdagságát akarja bebiztosítani. Ezen kell tehát változtatni és őket a valósággal konfrontálni. Eckhard Nagel, a Kirchentag evangélikus elnöke a záró istentiszteleten úgy fogalmazott, hogy az emberségben és az egymásra figyelésben kell növekednünk a politikai és gazdasági élet által erőltetett „növekedés” helyett. A személyes érintettségen keresztül az emberek készek változtatni gondolkodásukon. Ez egyrészt reményre ad okot, ahogyan a Kirchentag mottója is hirdette. Másrészt pedig feladatot jelent - nekünk mindannyiunknak. A szerző teológus és közgazdász, az EHE tanársegédje
