Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-05-30 / 22. szám
2 «I 2010. május 30. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Mindenható, örök Isten, mennyei Atyánk! Te, az örök, mindenható és egyedüli Isten Jézus Krisztusban egészen közel jöttél hozzánk, és elhívtál a veled való közösségre. A benned való bizalmat ajándékoztad nekünk mint életünk legnagyobb kincsét. Ezzel a bizalommal fordulunk most hozzád. [Lektor:] Könyörgünk a veled való kapcsolat elől menekülő embervilágért. Te látod igazán, hogy az előled való elbujdosásunkban mennyi sebet ejtünk a világon, embertársainkon, saját magunkon és szerető szíveden. Hálát adunk neked végtelen türelmedért, amellyel továbbra is hívsz mindenkit a veled való közösségre. Kérünk, továbbra se vond meg igédet tőlünk, hogy mindenek eljuthassanak az igaz emberség végső titkához, a veled való közösségre. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért az embertársainkért, akiket a testi-lelki szenvedés, a reménytelenség, a magány, a gyász fájdalma gyötör. Mutasd meg nekik, hogy te azért lettél testvérünkké, hogy a legnagyobb mélységekben is osztozzál velünk, és életünk minden mélységéből megadd a hozzád vezető kiutat. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Hálát adunk neked, hogy Lelkeddel elhívtad és élteted egyházadat. Köszönjük neked, hogy mi tagjai lehetünk, és a benned hívők közösségében is erősíted a hozzád tartozás biztonságát. Könyörgünk közösségeink életéért és szolgálatáért. Add, hogy egyházad közösségében mindenki megtalálhassa helyét, ahol jól érzi magát, és betöltheti azt a hivatást, amelyre elhívtad. Adj nekünk örömöt, békességet, a testvéri szeretet melegét. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk, Urunk, szeretteinkért és magunkért. Te segíts megtalálnunk a leghétköznapibb történésekben is, hogy mit jelent a veled való közösség megélése. Türelmedből ajándékozz nekünk, hogy ne bántsunk meg másokat elhamarkodott szavakkal és tettekkel. Ajándékozz nekünk szeretetedből, hogy akkor is a szeretet nyelvén tudjunk szólni, amikor megbántottak minket. Ajándékozz nekünk felénk való nyitottságodból, hogy mi is nyitottan, megszólíthatóan éljünk szeretteink, embertársaink között. Add meg nekünk és szeretteinknek nap mint nap a veled való közösség örömét és biztonságát. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Mindenható, örök Isten! Áldunk téged, hogy közel vagy hozzánk, és meghallgatod könyörgésünket. Áldunk téged, hogy megnyitottad előttünk az élet útját, amely tőled, hozzád vezet Jézus Krisztus, a mi Urunk által. [Gyülekezet:] Ámen. fiÜjLuther www.myluther.hu SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE - JN 17,1-10 Szentháromság - az egység modellje Az intellektuális tisztesség megköveteli, hogy Szentháromság ünnepén évről évre kimondva is elismerjük: a Szentháromság - mint kifejezés - nem fordul elő a Szentírásban. A kifejezést tehát nem tekinthetjük kinyilatkoztatottnak. A tartalmát azonban igen. Feltéve, hogy a negyedik századból eredő dogmatikai fogalmat valóban azzal a tartalommal töltjük meg, , amelyet az ige tár fel előttünk. Ha komolyan vesszük Luther elvét, hogy az igei kinyilatkoztatáson belül elsődlegesnek kell tekintenünk mindazt, amit az evangélisták Jézus saját szavaként jegyeztek le, akkor a Jézus főpapi imádságaként ismert evangéliumi szakasz irányadó segítséget nyújt az Atya és a Fiú viszonyának megértésében. Mindjárt az első, amit meg kell állapítanunk: Jézus az Atyához imádságban fordul. Főpapnak ugyan nem nevezi magát, még papnak sem, de - miként az evangéliumok tanúsága szerint rendszeresen tette - most is imádkozik. Ezzel két dolgot tesz világossá: nem azonos az Atyával, és az Atyát önmaga fölött állónak ismeri el. Ég felé emelt tekintettel - és nem lehajtott fejjel és lesütött szemmel - mondott imádságával megerősíti, amit nem sokkal korábban így mondott: „Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam” (Jn 14,28) „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged” - halljuk Jézus első kérését. Ez két, saját gondolkodással, saját akarattal és saját cselekvőképességgel rendelkező személyt feltételez. Ami mégsem zárja ki ennek a két - egymással nem azonos - személynek az egységét. Ez abban nyilvánul meg, hogy az Atya ismeri és szereti a Fiút, a Fiú is ismeri és szereti az Atyát, és ezért - bár az Atya kész tiszteletben tartani a Fiú akaratát - a Fiú szerétéiből önként vállalja az Atyának való engedelmességet, és ha ez számára élete odaadását, a keresztet és a kínhalált jelenti is, kimondja: „Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen mega te akaratod’.’ (Mt 26,42) Vagy ahogy Lukácsnál olvassuk: „.. .mindazáltal ne az én akaratom legyen meg hanem a tied” (Lk 22,42) Miután a Fiú akaratát összhangba hozta az Atyáéval, kettőjük egysége a cselekvésben is megnyilvánul. Nem úgy, hogy mind a ketten ugyanazt teszik, hanem azért van egységben az Atya cselekedete a Fiúéval, mert egy célt szolgálnak. És ez a cél nem más, mint az ember megváltása, üdvössége és örök élete. Itt, a földön e célért végzett el a Fiú mindent, amit az Atya rábízott. Az Atya pedig láthatatlan hatalmával e cél érdekében irányította úgy az eseményeket, hogy a passió „negatív szereplői” - Júdástól a főpapokon és Pilátuson át az ítéletet végrehajtó katonákig - tudtukon kívül mind azt tegyék, amivel „beteljesítik az írást” a Messiás sorsát illetően. A kijelölt evangéliumi szakaszban, sőt a „főpapi imádság” egészében sem esik szó a Szentháromság harmadik személyéről, a Szentlélekről. Ám a Szentlélek sosem attól van jelen, hogy beszélnek róla! De jelen van mindig és mindenütt, amikor az Isten jelenlétének tudatában kimondott emberi szó imádsággá lesz. Mert imádkozni csak a Szentlélek által lehet. A Szentlélek nélkül mondott ima nem ima, hanem Istent soha el A VASÁRNAP IGÉJE nem érő kiáltozás vagy szózuhatag. Ezért „igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk” - feleli Jézus a samáriai asszony kérdésére (Jn 4,23-24). Az Atya és a Fiú egysége a Szentlélek nélkül nem lehetne teljes. Aki maga is önálló személy, miként ezt Jézus több kijelentése is egyértelművé teszi. „Én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz” - ígéri Jézus az apostoloknak nem sokkal korábban az utolsó vacsora asztalánál (Jn 14,16-17). Az Atya és a Fiú azonosság (unitas) nélküli egysége (unió) csak a Szentiélekben állhat fenn. „Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van” - mondja Jézus az Atyával való egységéről nem sokkal előbb, Fülöp kérésére válaszolva (Jn 14,11). Ez a személyek keveredése nélküli teljes egység az Atya és a Fiú Szentiélekben való egysége. Éppen így modellje a Szentháromság az egyház egységének. Mert egyedül a Szentlélekben lehetséges az identitások feladása és keveredése nélküli, valódi egység. Az övéi ilyen egységéért imádkozik Jézus a főpapi imádság folytatásában: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! (...) De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél” (Jn 17,11b—23) Nem emberi óhaj, hanem Jézus akarja, hogy a benne hívők mind olyan módon legyenek egyek, ahogyan ő egy az Atyával a Szenüélekben. A Szentlélek nélkül, a Szentlélek hiányában persze értelmezhetetlen az olyan teljes egység, amely különböző személyek önállóságuk feladása nélküli „egymásban létéről” szól. Értelmezhetetlen az Atya és a Fiú egységére nézve éppúgy, mint a keresztények, az egyház egységére nézve. A Szentiélektől elhagyott világ és ember csak a „nagy hal bekebelezi a kis halat” típusú egységet ismeri. A Szentiélekben azonban lehetséges az „egymásban lét” összeolvadás vagy összekeveredés nélküli egysége, amely itt a földön az egy akarattal, egy célért való cselekvésben nyilvánul meg. A Szentháromságban valóság, a földi egyházban még csak reménység. ■ Véghelyi Antal Az Urat áldom én ^ Rovatunk mai témája, Az Urat áldom én (EÉ 250) - a Szentháromság ünnepét követő hét éneke - énekeskönyvünk törzsanyagához tartozik. Negyedik versszaka a 13. úrvacsorái liturgia Sanctus-énekeként is ismert. Az ének dallama és szövege utáni kutatás szerteágazó eredményeket hozott. A költemény szerzőjének Johann Oleariusnak (1611-1684) nagyapja Kupfermann néven olaj ütőként kereste kenyerét. Édesapja lutheránus teológus, aki nevét e foglalkozás nyomán, a humanista latinizálás hatására változtatta Oleariusra. A tizenkét éves korában árvaságra jutott Johann Oleariust először a hallei Andreas Sartorius jogászprofesszor fogadta házába, majd a merseburgi udvari prédikátor, Simon Gedike gondoskodott róla. A fiatalember a wittenbergi egyetemen teológiát hallgatott, itt is doktorált 1643- ban. Öt, felnőttkort megért fia szintén teológusként vált ismertté. Olearius kiemelkedő lelkészi pályafutása mellett (többek között szuperintendens, egyházi főtanácsos volt) nagyszámú vallásos költeményéről is ismert. 1671-ben jelent meg Geistliche Singe-Kunst című kötetének első kiadása, mely 1218 énekszöveget tartalmaz; ebből 296 (más vélemény szerint 240) vers Olearius saját munkája. Tárgyalt énekünk 1665-ben keletkezett, német címe: Gelobet sei der Herr. A német énekeskönyv (EG 139) a Nun danket alle Gott (Jer, dicsérjük Istent) dallamával párosítja a verset. Ezt teszi az 1911-es Dunántúli énekeskönyv is (Dt 252). Mostani énekeskönyvünk viszont az O Gott, du frommer Gott (Isten, ó, szent Isten) első dallamára énekelteti (EG 495), valószínűleg azért, mert a másik dallam túlságosan „elhasznált”. Erre a dallamra épül /. S. Bach O Gott, du frommer Gott című orgonapartitája is (BWV 767). Újabb érdekesség, hogy az Isten, ó, szent Isten vers nálunk nem a második német dallamlehetőséggel, hanem még egy újabb dallammal szerepel (EÉ 436). Jó példát láthatunk itt arra, hogy egy szöveg nem minden esetben kötődik egy adott dallamhoz. Az azonos strófafelépítés (6, 7, 6, 7, 6,6,6,6) mindegyik itt felsorolt megoldásra lehetőséget ad. A német eredeti öt versszakából a magyar énekeskönyv négyet közöl (a negyedik kimarad). A szöveg a legjelentősebb 18. századi evangélikus énekeskönyv, az Új zengedező mennyei kar (1735) fordításán alapul (ÚZMK187), de azt jelentősen átdolgozza. Nótajelzése: Isten, ó, szent Isten; nem tudhatjuk, ez melyik fentebb említett dallamot jelentette. Befejezésül közöljük az ÚZMK- verzió harmadik versszakát, melyből világosabban kiderül, hogy itt a Szentlélek áldásáról van szó. „Áldott légyen az Úr, / Vigasztalóm, életem, / Az Atyának lelke, / Kit Fiú adott nékem, / Ki nékem ád erőt, / Lelkem CANTATE Eged Klen diezeriinc. bátorítja, / ínségben tanáccsal, / Vígsággal biztatja.” ■ Ecsedi Zsuzsa Áldás Csodálatos érzés, mikor tavasszal az ébredő természetben, erdőben járok. Különleges élményt jelent átélni az élet újbóli indulását. Mindig van látnivaló, és az élet gyönyörű jelei engem is erővel töltenek fel. A séták, kirándulások, túrák során többször találkozom út melletti kereszttel. Fából készült oszlopon kis kép az üveg mögött vagy festett pléhdarab: Jézus. Több helyen paddal körülvéve, az imádság helyének kialakítva. Gondos kezek által rendben tartva, virággal díszítve. Szeretek ezeken a helyeken megállni. Leülök, és nem kényszerítem a gondolataimat semerre, hanem figyelek. Figyelem a csodálatos erdőt, a rügyező-lombosodó fákat, hallgatom az induló élet energiájából merítő, vidáman csicsergő madarakat. Az otthonosság élménye ez, de nem egyfajta hazaérkezés, hanem inkább a természetes közeg, a teremtett világ szépsége feletti öröm. Átélni az áldás csodáját, megélni a megáldott élet csodáját. Aztán a környezetről egyre inkább Isten és magam felé fordul a figyelmem. Érzem az Úr jelenlétét, ami erővel, élettel tölt el. Áldó hatalmak oltalmába rejtve - jut eszembe. Isten szeretetének mélységében formálódik az életem. Uram önmagát adta ezért a világért, értem is. Újra és újra életre kapok, mint a természet. A szabadság élménye ez, ahol nincsenek elvárások, megfelelési kényszerek. Ahol az áldás önmagában hordozza a feltámadás csodáját. És ő csendesen odatelepedik mellém. Nevemen szólít, ismer. Ebből a megáldott létből fakadnak az én áldó szavaim is. Áldom Istent, az én Uramat. Áldom a teremtett világot. Áldom a szeretteimet, a barátaimat és a rólam rosszat gondolókat is. Nem is tudok mást tenni. Itt érzem meg, mit is jelent az, hogy Isten szeretete szeretetet teremt. Ezzel van csordultig a szívem, ezt szólja a szám. Elfelejtem a sok nehéz problémát, a megoldhatatlannak látszó helyzeteket. Az emberi élet küzdelmei, a be nem teljesülő álmok feloldódnak az áldásban, a benne lévő megmagyarázhatatlan, szavakkal ki nem fejezhető szeretetben. Jézust látom, őt hallom, az ő jelenlétét élem át. Ezt kell továbbadnom. Tovább kell indulnom, és el kell mondanom. Tovább kell adnom az áldást, mert ez a küldetésem. Lassan felállók; nehéz a továbbmenetel, de indulnom kell. Erőt, életet kaptam ismét. Ebből élek, és várom a következő találkozást, talán egy betegágy mellett, talán egy gyermek őszinteségében, talán... „Áldalak örökké / Én is, jó Istenem.” ■ Johann Gyula
