Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-05-30 / 22. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2010. május 30. ► 3 Aki kévésén hű Lelkésziktatás egy negyvenkét főt számláló gyülekezetben Új lakó a toronyban ► Különös történeti! gyülekezet ünnepelte megválasztott lelkészének, Molnár Ivánnak a beiktatását a pünkösd ünnepét megelőző szombaton. A mindössze negyvenkét fős dunaföldvári evangélikus közösség lelkipásztorát Lupták György Bács-Kiskun egyházmegyei esperes iktatta be hivatalába. Az 1827 táján létesült dunaföldvári gyülekezetben 1949- ben iktattak utoljára lelkészt Mihácsi Lajos személyében. Helyben lakó lelki vezetője 1980-tól kezdve huszonhárom évig nem is volt a közösségnek, míg 2003-ban D. dr. Harmati Béla püspök ide küldte szolgálatba az akkor frissen végzett Molnár Ivánt. A maroknyi evangélikusság egy amerikai gyülekezet anyagi támogatása révén engedhette meg magának, hogy saját lelkésze legyen. A hetes szám a dunaföldváriak életében nemcsak azért különleges, mert ennyi év után iktatták be lelkészüket, hanem mert a közelmúltban hét évig nem tartoztak egyik egyházmegyéhez sem. Nem . véletlen hát, hogy az iktató esperes igehirdetésének alapigéjéül Ez 16,4 képét választotta. Isten biztató szava a sok szempontból megpróbált dunaföldváriaknak is szól: Maradj életben! A romániai Nagylakról származó Molnár Iván teológiai tanulmányainak harmadik évétől él Magyarországon. Családjában a vallásnak mindig is fontos szerep jutott: apai nagyapja is evangélikus lelkész volt, ő pedig még negyedéves egyetemi hallgató korában, a 2001- es országos tudományos diákköri konferencián harmadik helyezést ért el vallástudományban. Lelkészi szolgálata mellett jelenleg PhD-hallgató az Eötvös Loránd Tudományegyetem Fizika Doktori Iskolájának részecskefizika és csillagászat programjában. A Dunaföldvárra kerülése óta eltelt hét év alatt elindította az úgynevezett dunafóldvári estéket, amelynek az alkalmaira hazánk vallási, kulturális és tudományos életének számos jeles személyiségét hívták már meg - így lehetett Raj Tamás főrabbi, Jókai Anna író,Jankovics Marcell művelődéstörténész vagy Grandpierre Attila csillagász is az evangélikusok vendége. Molnár Iván székfoglaló prédikációjában, amelyet íjn 4,16 alapján tartott, idézetek gazdag tárháza segítségével tett tanúbizonyságot arról, hogy Isten valóban a szeretet. Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen az egyházkerület nevében Gáncs Péter püspök és Lengyel Anna felügyelő köszöntötte, de egyházmegyei, gyülekezeti és testvéregyházi részről is hangzottak el jókívánságok. Az alkalmat megtisztelte jelenlétével Nagy Gáborné polgármester asszony is. ■ Boda Zsuzsa ► Folytatás az 1. oldalról Apostag község evangélikus templomának tornyában három harang lakik. Ezek közül a legöregebbet 1910-ben öntették. Az első világháború idején - sok más templom harangjaival egyetemben - két harangot elkoboztak, és háborús célokra használták fel őket. 1921-ben az egyházközség ezek helyett újakat vásárolt. A templom középső harangja azonban az elmúlt évtizedekben megrepedt, így nem tudta betölteni feladatát. A gyülekezet presbitériuma 2009 őszén határozta el, hogy új harangot öntet, kicseréli a harangok tartószerkezetét, és prog-Indonézia és Magyarország magas rangú egyházi vezetőinek és kormányzati felelőseinek részvételével "zajlott le május 25-én Gödöllőn az a kétoldalú konferencia, amelynek szervezését az Indonéz Köztársaság budapesti nagykövetsége és a Magyarországi Evangélikus Egyház közösen vállalta magára. A királyi kastély impozáns termében megtartott egész naramozhatóvá teszi vezérlésüket. Az új harang Gombos Miklós harangöntőmester műhelyében készült. „Hát ezt is megértük: utcára került a gyülekezet” - fogalmazott ApCsel 2,46-47 alapján elmondott igehirdetésében a püspök. „Nagyon jó, hogy utcára kerültünk - hála ennek a harangszentelési ünnepnek -, hiszen az első jeruzsálemi pünkösdhöz hasonlóan itt, Apostagon is meg kellett hallaniuk az embereknek, hogy ez a keresztény gyülekezet az Isten szabad ege alatt magasztalja az Urat. Ezt jelenti a misszió, hogy Istent nem lehet bezárni a templom falai közé.” Hozzátette: jelképes üzenet volt az pos, angol nyelvű rendezvényre tizenkét fős delegáció érkezett a délkelet-ázsiai országból, míg a hazai egyházakat és felekezeteket mintegy nyolcvan vallási szakértő képviselte. A hivatalosan Első indonéz-magyar vallásközi párbeszéd konferencia elnevezéssel illetett - s csak lapzártánk után véget ért - rendkívüli alkalomról bővebben lapunk következő számában tudósítunk. is, hogy az utcáról aztán a templomba vonultak az ünneplők. Mert fontos, hogy akik az utcán meghallják az evangéliumot és a hitvallás hívogató szavát, azok vágyakozzanak betérni az egyház közösségébe. Hasonló hívogatást végez mától ez az új harang is. Az igehirdetést követően az immár helyére került harang meg is szólalhatott, s erre az ünneplő gyülekezet énekszóval felelt. Az ünnep alkalmából többek között Zakar Zoltán János, a település polgármestere és dr. Ambrus András egyházmegyei felügyelő köszöntötte az egybegyűlteket. ■ S. A. Képünkön (balról jobbra) dr. Bakos Gergely OSB a katolikus, dr. Fabiny Tibor a magyar evangélikus teológia képviseletében, dr. Pujasumarta az indonéz római katolikus egyház egyik püspökeként, míg dr. Jan Aritonang az indonéz protestáns teológia, dr. Syamsiatun pedig az iszlám egyetem képviseletében vesz részt a délutáni panelbeszélgetésen. ■ Boda Zsuzsa felvétele Indonéz-magyar vallásközi párbeszéd Az ígéret földje Mai Romániánk, úgy, ahogy van, ahogy kinéz, ahogy gondoskodó anyaként táplál, óv és magához ölel, állítom, az ígéret földje. Az ószövetségi „tejjel-mézzel folyó” Kánaánt el lehet nyugodtan felejteni. Ilyenolyan, nagyon népszerű okkult tudományok legújabb tévésztárjai meg is állapították, hogy kies tájaink nemcsak az emberi civilizáció bölcsője, de ide száll alá az új Jeruzsálem is. Állítom, az ígéret földje vagyunk. Várom, hogy mikor árasztanak el az amerikai, skandináv, német, japán, brit és holland bevándorlók, akik a paradicsomi állapotokat látva a „Romanian dreamet” szeretnék megvalósítani. Alig várom, hogy jogaikat védve mint egyházvezető felszólalhassak érdekükben. Mi vagyunk a „minden lehetőségek országa” és ez valóban a nyers igazság, nem áprilisi tréfa. Jó két évvel meg egy féllel ezelőtt egy magyarországi ismerősöm nem titkolt irigységgel áradozott Erdély és Románia felfelé ívelő, dübörgő gazdaságáról, ígéretes helyzetünkről, kánaáni körülményeinkről, és kilátásba is helyezte, hogy ha a pannóniai viszonyok nem változnak, akkor ő és háza népe felkerekedik, és letelepszik virágzó Transsylvaniánkban. Ekkortól kezdett derengeni agyamban a gondolat, hogy mi tényleg az ígéret földjén élünk. 2008,2009 Romániában választási évek voltak. Fittyet hánytunk a recessziónak, gazdasági válságnak, tőzsde-, börze-, részvény- és egyéb indexeknek. A sztoikusok nyugalmával néztük a szomszédok és a Nyugat alkonyát, szomorú vergődését, soksok kisember szenvedését. Saját nyikorgó, akadozó, botladozó kerekeinket pedig végképp nem láttuk. S mivel választási évek voltak, mi pedig az ígéret földje, politikusaink, jelöltjeink nem is fukarkodtak az ígéretekkel. Valóságos „brainstormingos” ötletbörzéket állítottak fel, ami engem kísértetiesen emlékeztetett a Magyarországon jól bevált Gyurcsány-receptre. Szerintem ilyen téren mégis van nekünk bőven hazai szürkeállományunk, nem szükséges a szomszédba menni hülyeségért. Régi-új elnökünk, miniszterelnökünk, de a többiek is egymással ilyen „ki mit tud” stílusban licitálták a szebbnél szebb ígéreteket. Csak néhányat hadd idézzek: a pedagógusok (ez egy amolyan jópofa társadalmi csoport) és a közalkalmazottak ötvenszázalékos béremelést kapnak, rohamos ütemben növekednek majd a nyugdíjak. Duplájára fog emelkedni a minimálbér, drasztikus növekedés lesz látható mindenféle társadalom-jóléti, szocpol és egyéb területen. Lakás, infrastruktúra, autópályák, vasút, légi út és Tejút sohasem látott növekedési tempóval utasítják maguk mögé Európa boldogabbik részét. Folytathatnám a boldog sort, de azt hiszem, olvasóim ismerik a szokásokat, és tovább tudják gondolni a hiányzó részeket. ÉGTÁJOLÓ A kérdés, hogy mi is lett azóta. Azóta, hogy 2008-ban parlamentet, 2009-ben európai képviselőket és egy nagyszerű államelnököt választottunk, illetve újraválasztottunk. Ambrus Attila újságíró barátom így fogalmazza meg „ígéretes helyzetünket” egyik cikkében: „Van, amikor csak úgy magunk elé nézünk. Ez most olyan pillanat. Csak úgy magam elé nézek, és keresem a szót. Mit is mondhatnék az Olvasónak? A nyugdíjasnak. A tanárnak. Az orvosnak. A kismamának. A fogyatékkal élőnek. A gyereknek. Lehetnék cinikus. A cinizmus mindig bevethető fegyver a kétségbeesés ellen. Megkérdezhetném attól, aki váltig bizonygatta, hogy az ötvenszázalékos pedagógiai fizetésemelés még kevés is, hogy a huszonöt százalékos csökkenés nemdebár sok...” Ez lett azóta, elindultunk a végtelenhez tartó valós számok számtengelyén a negatív számok irányába. Lehet, egy matematikai félreértés áldozatai lettünk, az ötvenszázalékos bérnövekedés csakúgy huszonöt százalékos negatív irányba mozdult el. Azaz bérnövekedés helyett huszonöt százalékos közalkalmazotti bércsökkentés - nem bérbefagyasztás, jól értettük -, tizenöt százalékos nyugdíjcsökkentés, növekedés helyett. Eddig nyugdíjaink arról voltak híresek, hogy „éhen halni sok, tisztességesen élni kevés” ez mára változott, ettől nyugodtan, bőven éhen lehet halni. Nem más ez, mint egy kis matematikai játék a számtengelyen a pozitív és negatív számokkal. Nézőpont kérdése, hogy milyen a növekedés iránya. Olyan ez az egész hazai rémálom, mint az erdélyi autópálya, a „transsylvanian motorway”, amely a hét év alatt megépített negyven kilométerével indul egy faluvégen a semmi közepében, és egy másik mezőre, a nagy semmi végére érkezik. Erről csak a jövőnket színesnek álmodó, ötletrohamban szenvedő Boc miniszterelnök mondotta, száguldozva a negyven kilométeres pályaszakaszon, hogy most végre Romániában is nyugaton érzi magát. Mondta ezt a nagyot és okosat egy olyan pályaszakaszon, ahol se parkoló, se töltőállomás, se letérő út, semmi más, mint egy aszfaltcsík, amely a semmiből a semmibe vezet. A sajtóból az is kiderült, hogy nagyon is bibliás, keresztény emberek bölcs vezetőink, már ami a közteherviselést illeti. Sajátos hermeneutikai szemlélettel megáldva egészen jól alkalmazzák az evangéliumok bizonyos szakaszait: „Mert akinek van, annak adatik és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van“ (Mt 13,12) Márpedig a nyugdíjasoknak, pedagógusoknak, közalkalmazottaknak eddig sem volt sok, most az is „elvétetik”. Honatyáink, magas rangú tisztségviselőink és udvartartásuk köszönik szépen, jól vannak, és továbbra is bőven adatik nekik, vagy adnak ők maguknak. A közteherviselés, úgy látszik, egyeseknek köz-, másoknak - teherviselés. Mi lett hát azóta? - az ígéret földje vagyunk, s ez vigasztal. Ambrus Attila írja: „így csak úgy magam elé nézek egy szomorú ország közepén, ahol az új urak éppoly érzéketlenek a kisemberek gondja iránt, mint a régi elvtársak. Ám épp ezért nem sírom vissza azt a régi rosszat. Miben reménykedhetünk? Csak úgy magam elé nézek, s kissé nyomatékosabban kérem: a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk...” Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
