Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-04-25 / 17. szám
2* 2010. április 25. A testvéri közösség ismét együtt Nagyheti feltöltődés Holzhausenben Lapunk hasábjain immár hagyomány, hogy beszámolunk az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia (EMEIK) nagyheti konferenciájáról. A találkozónak hosszú idő óta a németországi Holzhausen missziói központja ad otthont. Az alábbiakban egy fiatalos, egyszersmind hívő lelkületű, lendületes, minden ízében szubjektív élménybeszámolót olvashatunk az idei alkalomról egy Pozsonyban élő testvérünk tollából. Az egyik barátnőmmel, Júliával közösen vettem részt az EMEIK 2010-es konferenciáján Holzhausenben. Én először, ő meg talán tizennegyedik alkalommal. Gondoltam már korábban, hogy egyszer elmennék. Idén került rá sor, de hogy őszinte legyek, azért, mert az Úr már három hete minden imádkozás alkalmával, aztán már naponta többször is mondta, hogy menjek. Minden félelmem ellenére (be fognak-e fogadni, be tudok-e illeszkedni?) csak „beadtam a derekam”, s jól tettem, hisz az Úr mindig jobban tudja... Nemhiába tartja ő életben immár ötvenegyedik éve ezt a konferenciát, ahova egész generációk járnak: nagyszülők, unokák és fiatal felnőttek is. Szóval jelentkeztem, Júlia barátnőm nagy örömére. Annak ellenére, hogy már több tucatnyiszőr hallottam, hogy milyen jó a találkozó, Júlia sosem tudta megfogalmazni, miért is annyira. Most már tudom, és azt is, miért olyan nehéz megfogalmazni. Mindenesetre félnaponta változott a véleményem. Olyan volt, mint egy jó film, amelyre még aludni kell párat, hogy megérjen és kialakuljon valami végső kép, s ez pedig a következő. Mi fél nappal később, a vasárnapi istentiszteletre érkeztünk. Ami meglepett, az az átlagéletkor volt. Kiderült, hogy ott vannak az aznap végződő presbiteri konferencia résztvevői. No de ha az összes idősebb elmegy, akkor alig maradunk páran, gondoltam. S mégis ez volt az a pont, ahol a konferencia nekem a legtöbbet adta. Igaz, hogy elment a fele társaság, s így az átlagéletkor jelentősen „javult”, de még így sem lett huszonvalamennyi. A fiatalos lendület, a résztvevők hozzáállása, élete azonban simán „lepipálja” a tizenévesekét, s hogy miért? Ritkán, nagyon ritkán élvezhetem olyan emberek társaságát, akik már nem évek, hanem évtizedek óta az Úrral járnak. Meg-megújulnak az ő Lelke szerint, tehát fiatalok. A sok nehézség és kísértés megedzette őket, tehát rugalmasak, kipróbáltak. Gyümölcsöket hoztak és hoznak, tehát nyitottak és termők, mernek és tudnak adni. Valahogy tele vannak reménységgel (no meg békével és örömmel), ami engem is megszégyeníthetne. A hiteles előadók, lendületes program (amely a pihenésnek is ad helyet), emberek, akik együtt akarnak lenni, és kihasználják az időt, de mégsem feszítik túl (hogyan is csinálják? én is így szeretném!), nyitott társaság, tartalmas és érdekes beszélgetések, életízű- és szagú bizonyságtételek mind a fenti benyomásomat erősítették. így aztán a nagyon alapos és mélyreható bibliatanulmányozás Fekete Károly vezetésével, Pintér Karcsi bácsi sok-sok szeretettel és tapasztalattal telitűzdelt előadása (ha mi nem nyolcvan, hanem feleannyi idősen annyira összeszedetten és szórakoztatóan tudnánk beszélni!), az irodalmi est (mennyi gyönyörű, témához illő vers és novella!), az ifjúsági est (mennyi ötlet, beleélés és nevetés), az árverés (jó ötlet, mi is csinálhatnánk) csak úgymond hab volt a tortán. Pedig ez volt a hivatalos program. Még valami: a Berkesi Sándor vezette kórus akkora zenei élményt adott, hogy nekem hihetetlen volt, miként lehet valami ennyire szép... A vigília péntek este: minden keresztény embernek azt kívánom, hogy életében legalább egyszer, de inkább sokszor így élje meg a húsvét valóságát, lelkiségét, mélységét, azt, amit valóban jelent. Ez volt az egész alkalom csúcspontja. Egyvalami volt, ami negatívan érintett: a sokféle-fajta étel, bőséges kínálat, svédasztalos megoldás növelte a derékbőségemet. Azt hiszem, van hova növekednem a kísértésnek való ellenállásban... Ettől az egytől eltekintve most már értem, miért tudja már most Júlia meg sokan mások, hol töltik 2011-ben a nagyhetet. Önök tudják, hogy hol töltik? DOBAI JÚLIA LÁTTA JÉZUST Pilátus Görögök jöttek föl a jeruzsálemi ünnepre a kéréssel: „ Jézust szeretnénk látni. ” (Jn 12,21) Mivel pedig számunkra ma fizikailag ez nem lehetséges, annál inkább érdekelnek azoknak a tapasztalatai, akiknek ez megadatott: látták az Urat. Vajon kinek tűnt már föl, hogy az istentiszteleteinken elmondott Apostoli hitvallásban a Szentháromság Isten mellett - Szűz Márián kívül - csak egyetlen személy neve szerepel: Poncius Pilátusé? Az ősi szólással mi is kérdezhetnénk: hogy kerül Pilátus a krédóba? (Vagy népiesebben: hogy kerül a csizma az asztalra?) Ezzel azt fejezzük ki, hogy csodálkozunk, nem értjük, ha valaki vagy valami az őt meg nem illető helyre került. Mit kezdjünk hát ezzel a tartalékos katonával, aki a rómaiak tisztviselői karának eléggé jelentéktelen tagja volt, a birodalom egyik legkeletibb, nem is annyira fontos csücskében? A kereszténység egyik legrégibb egyháza, az egyiptomi kopt egyház a legmagasabb emelvényre helyezte, amikor fölvette szentjei sorába Pilátust. Tiszteli őt azzal a megokolással, hogy ez a helytartó mindent megtett, csak hogy a názáreti Jézust felmentse a rázúduló vádak alól. Hogy végül is ezzel nem lehetett sikere, annak oka kizárólag zsidó ellenfeleinek a hajthatatlansága volt. De mi lett volna, ha Pilátus annak idején felmenti Jézust, és nem juttatja keresztre? - kérdezi a mai, modern történész. Felelete ez: Pilátus nélkül nem lett volna keresztre feszítés, anélkül Jézus is egy maradt volna a híres rabbik közül, de semmiképpen nem lett volna a reménykedve várt Messiás. A Megfeszített nélkül nem lenne kereszténység sem! Nem lett volna szükség az Újtestamentumra, nem lett volna kereszténnyé Európa. Megtakaríthattuk volna magunknak a szégyenteljes eretneküldözést. No és a véres keresztes hadjáratokat... Gondot okoz az, hogy ennek a tisztviselőnek még csak a teljes nevét se ismerjük. Első neve azt árulja el csupán, hogy a ponthuszi nemzetségből való volt. A Pilátus nevet pedig egyesek a kurta lándzsát jelölő szóból vezetik le; e lándzsát kiérdemesült katonák kitüntetésül kapták. A neve latinul: pilum. De hol a név harmadik tagja? Minden tisztességes római polgárnak három szóból állt a neve. Az sem vet rá jó fényt, hogy sok jót nem örökítettek ránk róla a kortársai: nem volt jó híre. Egyik zsidó filozófus szerint, aki személyesen is találkozott vele, gátlástalan és hajthatatlan hatalmaskodó volt. Ha csak tehette, vérig sértette a zsidók vallási érzelmeit, meg is lopta őket, lemészároltatott samáriaiakat, tömegével feszíttetett meg lázadókat. Még Lukács evangélista is említ egy szégyenteljes esetet, amikor galileaiak „vérét Pilátus az áldozatukéval elegyítette” (Lk 13,1). Mindezek ismeretében tehát most már nem úgy kell kérdeznünk, hogy miként került bele a hitvallásba, hanem úgy: miért? Néhány nyomós oka lehetett ennek. Pilátus találkozott Jézussal. Saját szemével látta őt. Súlyos vádakkal terhelten vonszolták elébe. Látta őt, mint az elfogottat, a kiszolgáltatottat, a megkínzottat. És látta őt, mint aki szinte némán tűrte sorsát. Nem lázadozott Istene ellen, „mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött...” (iPt 2,23). Ha Pilátus zsidó lett volna, biztosan eszébe jutott volna az ismert prófétai jövendölés az Isten Szolgájáról: „Amikor kínozták, alázatos maradt... Mint a bárány, ha vágóhídra viszik... ősem nyitotta ki száját...” (Ézs 53,7). Rómaiként erről nem tudhatott, de az valószínűleg feltűnt neki, hogy míg ő tömegeket szeretett elpusztítani, itt - egyetlen egy személlyel találta magát szembe. Jól meg is nézhette magának ezt az eléje hozottat. Tanácstalanságában ide-oda futkosott a bírói széknek nevezett Gabbata-kő és Heródes palotája között, ahol a Jézus megfeszítését követelő tömeg hangoskodott. S amikor töviskoronásan, bíborpalástosan mégiscsak kivezette eléjük Jézust, miután szinte ijedten állította, hogy bűntelennek találja a vádlottat, már csak erre a vallomásra futotta az erejéből: „íme, az ember!” Pilátus az embert látja Jézusban, a maga esendőségében és kiszolgáltatottságában. Az emberi gonoszság mélységébe elsüllyedőt. Aki még a keresztfán is Istenét kérdezi, hogy miért hagyta el őt. Nem véletlenül került bele Pilátus a hitvallásba. Pontosan tudjuk róla, hogy Kr. u. 26 és 36/37 között volt Cézáreában székelő római főtisztviselő. Az ő szolgálati idejére esett tehát Jézus pőre és megfeszítése. S ez igen fontos, hiszen különben semmi más, az időpontot illető adatunk nem lenne az esemény igazolására. 1961 óta pedig régészeti bizonyítékunk is van: Cézáreában olasz kutatók találták meg azt a kődarabot, amelybe Pontius Pilátusnak és császárának, Tiberiusnak a neve van bevésve. Másrészt a nevének ilyen szorgos megőrzése azt is biztosította, hogy Jézus pőre és halála nem maradt valami jelentéktelen, vidéki esemény, hanem olyanná vált, amely még a nagy Római Birodalmat is érintette. Jézus ügye már itt „világtörténeti esemény” lett, és ahogy Pilátus neve soha ki nem kerülhet a keresztény hitvallásból, úgy marad örökké igaz, amit az evangélium tanúsít: „Es az Ige megjelent és közöttünk ütötte föl sátorát.... ” (Jn 1,14) Egyébként szófukar még az evangélium is, ami Pilátust illeti. Talán ezért is költöttek hozzá olyan sokat és színeset a Biblián kívüli irodalomban. Számtalanszor állították, hogy Jézus kihallgatása teljesen megváltoztatta, sőt kereszténnyé tette őt. Egyesek még feleségének a nevét is tudni vélték: Claudia Prokla ő, aki nemcsak hogy Jézus követője lett, de a görög egyház minden év okÚT/TfíRS%\ tóber 27-én Szent Proklaként ünnepli is őt. Evangéliumaink azonban két ennél sokkal fontosabb mozzanatot örökítettek meg Pilátus szenvedéstörténetbeli szerepléséről. Nagy teherként helyezte minden nemzedék szívére azt a kérdést, amelyre közvetlenül nem kapott feleletet: Mi az igazság? Pilátus a kérdést zavarában vetette fel és talán kitérőleg is. Hiszen Jézus már beszélt korábban is arról, hogy Keresztelő bizonyságot tett az igazságról (Jn 5,33). De Pilátus kérdezése előtt is világosan szólt: „...én azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. ” (Jn 18,37) S ez a küldetése nem e világi hatalmasságoktól, hanem túlnanról, azaz Istentől való. Benne van jelen az isteni üzenet. Pilátusnak vigyáznia kellene, nehogy ezzel az isteni világgal kerüljön összeütközésbe. Talán valamit megsejtett ebből a svájci Dürrenmatt, akinek Pilátus című drámájában a főszereplő számára Jézus a végső döntés nagy alakja. Rajta lehet tájékozódni, de el is lehet bukni. Pilátus az utóbbi áldozata lett. Egybehangzóan tanúsítják evangéliumaink, hogy Pilátus - az államhatalom képviselőjeként - politikai síkra igyekezett terelni Jézus ügyét. Érthető módon. Elvégre úgysem ismerte ki magát a zsidó messiási váradalmak sűrűjében. Valószínűleg ezt a vádszeletet szívesen kapcsolta volna ki a kihallgatásnál. Jézus zsidó vádolóinak sem kellett sokat magyarázni, hogy vallási, vitás kérdéseikkel sokat nem érnek el a rómainál. Jól jött tehát az alkalom a színvallató kérdésre: „Te vagy a zsidók királya?” Már csak azért is, mert ez az ember egész Galileát és a Jordán vidékét állandóan az Isten Királyságáról szóló tanítással hozta lázba. A hatalom embere császárának volt szolgaian engedelmeskedő alattvalója, aki minden hódítás alkalmával elűzte vagy megölte a helyi királyokat. Már csak természetes, hogy itt hegyezte Pilátus a fülét. Éles szemű kutatók fedezték fel, hogy Jézus soha nem volt hajlandó válaszolni, ha az ő királysága felől faggatták. Kivételt képez Kajafás és Pilátus. Ok ketten képviselték hivatalosan az akkori idők vallási és polgári hatalmát. Hálásak vagyunk máig is Pilátusnak ezért a kérdéséért, mert Jézus világos választ adott mindkét hatalmasságnak. Kajafásnak értésére adta, hogy az ő királysága más, mint amire az gondolt. Pilátusról pedig tudja, hogy csak amattól vette a kíváncsiskodó kérdést. Pedig a helytartó sejti, hogy ez a meggyötört, megkínzott galileai nem lehet veszélyes vetélytársa a római császárnak, ellenfele pedig egyáltalán nem. Az igazság és a hatalom nemigen férnek meg egymással! Hazudik, aki a hatalom igazságáról akarja meggyőzni a világot. Pilátus is elmondhatta volna az apostoli bizonyságtételt: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről.” (íjn 1,1) Nem baj azért, ha belekerült a Credóba, a mi hitvallásunkba. Tanú ő, ha nem is a legszerencsésebb. Gémes István
