Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-04-25 / 17. szám
úr/ráfís%\ 2010. április 25. • 3 ÚTI-TÁRSALGÓ „Fontos, hogy átfogó önmeghatározást tudjunk találni” Beszélgetés Kókai Csabával’ a Svájci Magyar Nyelvű Protestáns Gyülekezetek Szövetségének lelkipásztorával Ha Svájc nevét halljuk, egyesek a csokoládéra, mások esetleg Teli Vilmosra, a bankokra vagy a híresen pontos svájci órákra gondolnak. Az alpesi ország említése sokféle asszociációra ad lehetőséget, az azonban bizonyára keveseknek jut eszébe, hogy ebben az országban nagyszámú magyar anyanyelvű ember él. Ha abból a szociológiailag elfogadott tényből indulunk ki, hogy az ember identitásának két fő pillére az anyanyelv és a vallás, akkor talán azt sem tévedés feltételeznünk, hogy ebben az országban is sok olyan honfitársunk él, akinek igénye, hogy egy lelki vezető segítségével e két fő pillér összekapcsolódjon. Az alábbiakban egy ilyen kettős funkciót teljesítő „lelki emberrel” beszélgettünk. DsidaJenő Húsvéti ének az üres sziklasír mellett- Magyarországon végezett református lelkipásztorként hogyan lett a svájci magyar protestánsok lelki vezetője?- Amikor regényes életrajzokat olvas az ember, gyakran eszébe jut, mennyi minden belefér egy ember életébe, milyen utakat tud valaki bejárni, milyen távolságokat tud átfogni, a szónak nem csak földrajzi, de kulturális és lelki értelmében is. Ha belegondolok abba, hogy egy nem túl nagy abaúji falu református gyülekezetéből indultam, ahol a látókörünk sem lelki, sem más értelemben nem volt túl széles, akkor csak hálát tudok adni Istennek, hogy eddig megengedett nekem egy olyan életutat, amelynek egyik legfontosabb jellemzőjeként éppen a látóhatár kitágulását tartom. A miskolci középiskolás évek után Debrecenbe vezetett az utam, ahol a szocialista rendszer utolsó éveinek vergődése mellett megélhettem a rendszerváltás első éveinek vajúdásait is. A teológián is egyszerre volt jelen ez a kétfajta gondolkodás. Voltak régi vágású, rendszerhű tanáraim, és voltak olyanok, akik mindig igyekeztek arra emlékeztetni minket, hogy a politikai rendszerek csak kulisszák, de ezek mögött ott van az a nagy Rendező, akivel nekünk igazán dolgunk van. Debrecen - bár sokat harcoltam vele a magam módján - szintén egész életre meghatározó iskola marad. Az utána következő időszak is a tapasztalás és a szolgálat jegyében telt. Csak nagyon vázlatosan a szolgálati helyeim: Voltam vendéglelkész egy évig az akkor éppen újjászerveződő Kárpátaljai Református Egyházban. Ösztöndíjas lehettem Münchenben. Tiszaújvárosi és abaúji megbízatások után hat évig egyetemi lelkész Debrecenben. Egy Amerikában töltött önkéntes év után egy református rádió egyházi műsorait szerkeszthettem Miskolcon. Ott találkoztam a svájci testvérek pályázatával, akik lelkészt kerestek, és mivel én már közben magam is újra vágytam a gyülekezeti szolgálatra, így a két szándék találkozott, és - emberileg nézve - „megválasztásomhoz vezetett”.-Az élmúlt időszakban milyen tapasztalatokat gyűjtött a svájci magyar protestánsok körében végzett szolgálata alatt?- Németországi és amerikai magyar közösségekben gyülekezeti tagként vagy látogatóként szerzett tapasztalatok után úgy gondoltam, nagy különbség itt sem lehet majd. Valóban vannak olyan területek, ahol a gondolkodás nagyon hasonló. Hasonló az igény az ige magyar nyelven való hallgatására. A közösség ápolására. Ugyanígy közösek a félelmek az elfogyástól. A pontos és tudatos önmeghatározás hiányából fakadó félelmek. Mi a dolgunk, miért vagyunk itt, mit bízott ránk Isten szórványban élő magyar protestánsokként? Ezeket közös pozitívumoknak, illetve hiányosságoknak tartom. Ami itt nagyon különbözik az eddig megismert modellektől, az a protestánsoknak az a sajátos „ökumenikus” szerveződése. Szövetségünkhöz tartoznak ugyanúgy a reformátusok és az evangélikusok, mint a magyar baptisták és az unitáriusok is. Ilyen átfogó, mondhatnánk, „protestáns makroökumenével” eddigi szolgálatom alatt sehol sem találkoztam. Az Amerikában tapasztaltaktól pedig abban térnek el az itteniek, hogy míg ott az egyházi közösségek teljesen önfenntartóak, addig itt mi ez ideig még élvezzük a kantonális egyházak anyagi támogatását. Hogy ez akár egyfajta elkényelmesedéshez is vezethet, az már az éremnek a másik oldala...- Hogyan definiálná a diaszpóráiét lényegét ? Mit gondol, melyek azok a pontok, amelyek az anyaországhoz képest mások, és melyek azok, amelyekkel egy anyaországban élő nem szembesül?- Szerintem nagyon fontos, hogy átfogó önmeghatározást tudjunk találni. Nem tudományos ekkléziasztikai leírásra gondolok itt, hanem sokkal inkább gyakorlatira. Annak tudomásul vételére, hogy nagyon sokféle diaszpóralét, sokféle szétszóratás, kisebbségi helyzet van jelen az egyház életében. Amikor leszűkítünk, az szinte mindig mások akaratlan kizárásához vezet. Gyakran ilyen leszűkítést tükröz egy-egy diaszpóragyülekezetünk szociológiai összetétele, amikor egy adott korcsoport vagy emigránshullám - „régi amerikások”, 45-ösök, 56-osok, erdélyi menekültek és így tovább - adja az adott gyülekezet gerincét, határozza meg fő színét. Egy anyaországbeli is sokféle „áldásával” szembesülhet a kisebbségi létnek, de amivel talán otthon kevésbé lehet találkozni, az az, hogy csak rövid távra tudunk tervezni. Ezt itt éppen a nagyobb struktúráktól való függésünk eredményezi. Nincsenek önálló épületeink, közösségi tereink, és jelenlegi állapotunkban nem vagyunk képesek az önfenntartásra. Nekem személy szerint nehéz megélni azt, hogy egy közösség megmaradása emberileg is rajta kívül álló tényezőkön múlik.- Milyen tervei vannak a gyülekezet jövőjére nézve? Milyen speciális eszközökkel képzeli el a gyülekezet további építését?- A válaszban kapcsolódnék az előzőleg felvetett gondolathoz. Az én jövőm és a gyülekezet jövője - megint csak ezt a szót tudom használni, hogy emberileg - a jövő év végéig kapcsolódik össze. Igen fontosnak tartanám, hogy valami módon abba az irányba tudjunk fejlődni, hogy a közösség hosszabb távra tervezhessen, akár személyi, akár anyagi oldalát tekintve a kérdésnek. Tudom, ez nem hangzik túl lelki módon, de féléves terminusokkal - van, ahol félévenként hosszabbítják a templomhasználatunk lehetőségét -, az esetleges megszüntetés lehetősége damoklészi kardjának szüntelen felettünk lebegtetésével, ki nem mondott, de anélkül is ránk ereszkedő baljós árnyakkal nehéz jövőt tervezni. Eddigi látásom alapján igen fontosnak tartanám az energiáknak a három nagyobb városra való koncentrálását, a berni, bázeli és mindenekelőtt a zürichi gyülekezetek - akár magyarországi testvéregyházaink segítségével történő - megerősítését. Kapcsolódik ez ahhoz a gondolatomhoz, hogy a diaszpóra is mozgásban van. Nem lehet egy korosztályra korlátozni a munkát. Akik ma a Svájcban élő magyarok zömét adják, azok a csupán néhány évre ideérkező diákok, kutatók és vendégmunkások. A megmaradásunk és a magyar munka folyamatosságának egyik alapkérdése az, el tudjuk-e érni ezeket a rétegeket, illetve nekik van-e igényük arra, hogy bekapcsolódjanak az itteni magyar nyelvű protestáns életbe. Ezt az igényt viszont otthonról kell hozniuk. Szűcs Petra Sírod szélén szinte félve, iszonyattal üldögélve, ó - mekkora vád gyötör, mardos, majdnem összetör: mily látás a kétkedőnek, törvény ellen vétkezőnek, hogy üres a sírgödör. Nyitott sírod szája szélén sóhajok közt üldögélvén szemlélem bús, elvetélt életemnek rút felét s jaj - most olyan bánat vert át, mily Jacopo és Szent Bernát verseiből sír feléd. Nincs gonoszabb, mint a hitvány áruló és rossz tanítvány, ki az ördög ösvényén biztos lábbal, tudva mén: szent kenyéren nőtt apostol, aki bűnbe később kóstol - Krisztus, ilyen voltam én. Amit csak magamban látok, csupa csúnya, csupa átok, csupa mély seb, éktelen, testem oly mértéktelen volt ivásban, étkezésben, mindenfajta vétkezésben s undokságom végtelen. Ó, ha tudnám, megbocsátasz, s országodba bebocsátasz, mint szúrnám ki két szemem, mint vágnám le két kezem, nyelvem húznám kések élén s minden tagom elmetélném, amivel csak vétkezem. Bűneimnek nincsen számok. Mindent bánok, mindent szánok, és e sajgás, mely gyötör nem is sajgás, már gyönyör. Hamuval szórt, nyesett hajjal ér engem e húsvéthajnal és az üres sírgödör. Bámulok a nyirkos, görbe kősziklába vájt gödörbe, bénán csügg le a karom, tehetetlen két karom... Te kegyelmet mindig oszthatsz, feltámadtál s feltámaszthatsz, hogyha én is akarom. Lábadozó régi hitben egész nap csak ülök itten. Lelkemet nagy, jó meleg, szent fuvallat lepte meg, lent az odvas, szürke barlang mélyén muzsikál a halk hang, ahogy könnyem lecsepeg. Az én Uram újra él most, országútján mendegél most, áprilisban fürdik, és aranyozza napsütés, ahol lépked, jobbra-balra ezer madár fakad dalra, s ring, hullámzik a vetés. Éneklő sok tiszta lánnyal, liliomos tanítvánnyal nem követlek, Mesterem. Majd csak csöndes esteien indulok, hol vitt a lábad, földön kúszom könnybe lábadt szemmel, szinte testtelen. Fennakadva tüskeágon, éjsötét nagy pusztaságon étlen-szomjan vágok át, nagy hegyeken vágok át, mint eltévedt eb szimatja, mely halódva is kutatja vándor ura lábnyomát. S közben dalolok az égről, pálmás, örök dicsőségről, vonszolván földdel rokon testemet a homokon, s igy ujjongván, nem is érzik, hogyan sajog, hogyan vérzik rögbe horzsolt homlokom. Mert az égi útnak elve: kúszva, vérzőn, énekelve, portól, sártól piszkosan menni mindig, biztosan... S kopjék térdig bár a lábam, tudom, az ég kapujában utolérlek, Krisztusom!
