Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-04-18 / 16. szám
6 «t 2010. április 18. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet séget alkotnak. A Csurgói Madonna, a vatikáni domborművek, A Mag apoteózisa egy-egy ars poetica az életműben. A kortárs Juhász Ferenc verssel köszöntötte a nagy szobrászt: „Világnagy kezével / ha művet formáz Amerigo Tot, világbeszédűt, mindig / ezt teszi, mint a tomboló, győztes, isten-erejű / végzet-elődök: Michelangelo, Veronese, Donatello. / És most ő is az: tomboló, győztes: válasza mindig / az igen. Válasza mindig a művészet győztes rémé- / nye a lehetetlen halálban. Válasza a hit, a teremtés / megmaradás-bizalma: a Magban, a Csírában, a Merengő / Madonnában, az anyag minden Művészet-Akaratában." ■ Fenyvesi Félix Lajos A hatvanas évek végén Amerigo Tot KÉT ORSZÁG, EGY SZÍV viharként robbant be a magyar művészeti életbe. Több évtizedes római Aki Rómáig gyalogolt Amerigo Tot, a magyar-olasz szobrász távoliét után élénk figyelemmel kísérték látogatását, kiállításait Budapesten és vidéken. Legtöbben olasz szobrásznak hitték, és inkább életlegendáját hallgatták, mint nézték izgalmas műveit. Pedig az 1909-ben született Tóth Imre, a fehérvárcsurgói parasztfiú mindig is magyarnak vallotta magát. Annak ellenére, hogy ösztöndíjasként Amerigo Tot valóban nagyon mélyről indult, de tehetsége, szívóssága meghozta neki az elismerést. Bemezik. Telt, igéző női és kavicsasszonyai a szerelem himnuszát zengik, ősanyatorzója az élethitet és a halhatatlanságot. Vasszörnyei a gonosz nem szűnő gyűlöletére figyelmeztetnek. A szobrászról a legfontosabbat kevesen vették észre: tudniillik hogy európai. Éppen ezért nemzetiszínű kisajátítása badarság lenne. Az is, ahogyan a köszöntők otromba és érthetetlen állításai is bántóak. Bizony a féltehetségek nem örültek hazalátogatásának, fantasztikus sikereinek, ahogy fürdött a népszerűségben. Szinte nemzeti ünnep volt szülőfalujában, mikor édesanyja és gyerekkora emlékére alkotott szobrát, a Csurgói Madonnát felállították a templom kertjében. Vagy a Gödöllői Agrártudományi Egyetem aulájában A Mag apoteózisát. Az 1984 decemberében elhunyt Amerigo Tótnak, Tóth Imrének úgy alakult a sorsa, hogy a történelmi viharokban nemcsak tehetsége, de embersége tartotta meg művésznek. És még valami: a Műcsarnokban rendezett 1969-es bemutatkozása előtt már ismert volt az európai szobrászattal foglalkozó szakemberek előtt. S Itáliában, ahogy más országokban is, nem adnak komoly megbízást gyenge munkára. No, de hagyjuk a gonoszkodásokat! Örüljünk, hogy a teremtés lázában megszületett a hatalmas életmű. Búsuljunk, hogy kicsit a senkiföldjén várakozik. Az első a legfontosabb, a második, a felfedezés csak idő kérdése. Amerigo Tot formarendje mindig organikus rend. Ha valamiben kereshetjük a néphez, a gyerekkorhoz kötődést, az a humanizmus vállalásában lelhető fel. A munkák intellektuális igényességében. Magyarán az erős paraszti gyökerek elnyűhetetlenségében. A veszendő ember centrumba állításában. A bibliai témák feldolgozása, a közéleti eseményekre való reagálás, portrék a jelesekről vagy az épületekhez kapcsolódó munkák, a római olimpia megbízásai felfelé ívelő egyA Mag apoteózisa című kompozíció a Szent István Egyetem gödöllői épületének aulájában már a harmincas évektől külföldön élt és dolgozott. Szerb Antal is megemlíti - név nélkül - Utas és holdvilág című regényében: „A szobrász gyalog jött Drezdából Rómába, a Via Flaminián jött be, azon az úton, amelyről gimnazista korában megtanulta, hogy ott vonultak be mindig észak felől a győzelmes idegenek. Azután ide ért fel az első este, a Gianicolóra. Megvárta, amíg a parkból mindenkit kikergetnek, és bezárják a kaput. Akkor átmászott a falon, és ott aludt egy bokorban, Róma fölött, lábánál a Város. Hajnalban felkelt, levetkőzött, és megfürdött az Acqua Paola medencéjében, a klasszikus vizekben.” fogadta a világ; számos pályázatot nyert, komoly díjakat kapott, híres múzeumok és magángyűjtők féltve őrzik munkáit. Örök kísérletező volt: bronz, kő, márvány, beton, fa, acél és üveg egyformán szelíddé vált keze között. Figuratív és absztrakt végigkísérte szobrászi pályáját és áradó, erőtől duzzadó grafikáit is. A világ megismerésének és a megismert elmondásának a vágya hajtotta egész életében. Komor és játékos művei fölmutatják a múltat és a jelent, az emberi magányt és árvaságot. Tóth Imre bibliás bronzerdői, repedezett kőcsipke arcai sorsunkat értelLátogatók a Csurgói Madonna előtt Vallomások Amerigo Tótról Kass János* grafikusművész: Rómában találkoztam vele először. Nem volt nagy műterme, de az egyik legszebb helyen, tele gyönyörű kisplasztikákkal. Éppen a Leonardo és a Michelangelo nevű új hajóknak a domborításán dolgozott. Nagyszerű ember volt, tele dinamizmussal, közlési vággyal. Hiába beszélt ő olaszul, az anyanyelve magyar volt, s kifejezni magát csak így tudta. Szépen, ízesen beszélt; csurgói parasztgyerek volt, és ezt egész életében megőrizte. Mikor beteg lett, a Kútvölgyi-kórházban kapott egy külön szobát, s kapta a házhelyet a Várban, amit soha be nem tudott lakni, mert akkor már olyan beteg volt, hogy a lépcsőn nem bírt menni. A nők számára imádott férfi, mint művész kifejezetten virtuóz alkotó. Éhséggel volt tele hazája iránt, szomjas a magyar nyelvre, szép szóra, hogy kortyolhassa. Szerencsére ő nem láthatta azt, amin mi végigmentünk meg az ország is. Ez a szörnyű gengsztervilág hogyan tagiózta le az embereket! Neki a szebbik oldala maradt meg. Meglepett, hogy a századik születésnapján milyen csúnyán írnak róla. Tehetségét és sikereit nem tudják megbocsátani; az, hogy valaki független világpolgár, jön-megy, mint egy arkangyal, ez nagyon gyűlöletes. De hát ez lepereg róla, eloszlik majd a köd, és tiszta fény ragyogja be hatalmas életművét. * Az Evangélikus Életnek adott nyilatkozata óta elhunyt grafikusművészre lapunk következő számában emlékezünk. - A szerk. Koller Edit galériatulajdonos: Az akkori olaszországi magyar nagykövet segítségével ismertem meg. Amerigo Tot is tudta, hogy csak a Koller Galériába szabad mennie, mert az biztos siker. Férjemnek sok ügynöke volt, akik eladták a munkáit. Beletetette az újságba: „Amerigo Tot vasárnap délután 4 órakor dedikál.” Nem fért be a tömeg, annyian jöttek. Mikor Gyurka, a férjem elszámolt vele, Imre annyi pénzt kapott, hogy egyszerűen nekiesett a közeli falnak, mert nem akarta elhinni. Meghívott bennünket vacsorára, mi idehívtuk a házhoz. Egyszer egy fiatal újságírónővel jött, de volt itt Paulával is, az igazi nagy szerelmével, aki Rómában élt, s a hagyaték nagy részét örökölte. A Várnegyedben kapott telket, s A Mag apoteózisa című munkája fejében arra építettek egy szép lakást. A barátok sokat segítettek, így viszonylag gyorsan elkészült. így kerültünk azután a bérelt házba, ahol most a Koller Galéria is van, s a férjem a kilenc örököstől vásárolta ki. A magyar szobrászokkal Imre addig volt jóban, amíg Olaszországban volt, ahogy ide megérkezett, nem maradt, csak Makrisz Agamemnon. Mi vittük le Imrét Borsos Miklóshoz Tihanyba. A kertben kicsit fagyos volt a hangulat, de a műteremben a jó házi bor mellett már vidáman beszélgettek. Habzsolta az életet, és nagyon sokat dolgozott. És ami a legfontosabb, magyarnak tartotta magát teljes mértékben. Tökéletesen beszélt magyarul, annak ellenére, hogy régóta kint élt. Biztos nem érezte magát idegennek. Minden kiállításának, szereplésének nagy sikere volt, mert tehetséges és szorgalmas ember volt. Mást ne mondjak, mi nem mondtuk, hogy Amerigo Tot, nekünk mindig csak Tóth Imre volt, Imre, a szeretni és tisztelni való barát. Szelényi Károly fotóművész: Szokták mondani, hogy a fotográfus olyan, mint a rádióriporter: pillanatok alatt észreveszi az illető egyéniségét, esetleges kétszínűségét. Amerigo Tot segítőkész férfi volt, aki nagyon sok munkát kapott, sőt akkor egy dél-olaszországi egyetemen is tanított. Bármikor beállítottam hozzá, atyai szeretettel fogadott. A vatikáni magyar kápolna kapcsán lettünk barátok. Kimentem a műtermébe, és nagyon sok fotót készítettem. Azt tapasztaltam, hogy a készülő kápolna egyesítette a művészeket, és mindenkinek a szeme kicsit Róma felé tekintett. Felbecsülhetetlen tett volt, politikai és erkölcsi alapon is, jó visszhangja volt a világban. Ebben az időben Rómában két bázis létezett: az egyik Szőnyi Erzsiké „Triznya-kocsmája” a másik Tót Imre. (Volt más is, egy alkalommal elmentem Máraival egy vendéglőbe, kiderült, hogy egy ötven éve Balatonfüredről kivándorolt szerzetes vezeti.) Magyarország próbált nyitni, megrendezték a Budapesti Tavaszi Fesztivált. Meghívták André Kertészt, Tót Imrét és még sok jeles művészt. Imre nem kívánt a Várban kapott lakásával mást tenni, mint külföldön. A legkülönbözőbb szobrászokat meghívta, akiket nemcsak etetett, de elvitte saját műhelyébe, és életre szóló szakmai segítséget adott nekik. A századik születésnapjára rendezett kiállítások legfájóbb pontja, hogy nem domborította ki ezt a baráti kapcsolatot. Nagyon magas szintű szobrászatot művelt, hatalmas életművet teremtett! Hagyjuk, hogy az emberek szembetalálják magukat Amerigo Tot munkáival, méltó módon, jól megvilágítva, nem egy kupacba összedobálva! ■ - FENYVESI -
