Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-04-18 / 16. szám
2 ■m 2010. április 18. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Élő Jézus Krisztus! Köszönjük, hogy a halálból az életet hoztad el húsvétkor. Tanítványaid láthattak, és reményt kaphattak. Köszönjük, hogy ennek a reménynek a fényéből mi is életre kelhetünk ezen a tavaszi vasárnapon. Nyisd meg szemünket, hogy meglássunk téged. Mozdítsd meg elgémberedett tagjainkat, melegítsd fel hideg szívünket. Élő Jézus Krisztus! Te vagy a szőlőtő, amelyből új élet árad szét. Hozd el az élet zsongását a száraz ágakba. Ébreszd fel lelkünket a hosszú téli álomból. Adj újjászületést minden reménytelen emberi élethelyzetben. Újítsd meg életünket, hogy az üres napok tartalommal töltődjenek meg. Élő Jézus Krisztus! Keltsd életre szívünket. Add, hogy érzések járjanak át minket, valódiak, szépek és mélyek. Szereteted melege járja át szívünket. Add, hogy megérezzük a találkozások örömét, az őszinte szavak kimondásának erejét. Ne a gyengeség jelévé váljanak őszinte beszélgetéseink, hanem a másik és saját magunk komolyan vételévé. Légy mellettünk, ha csalódunk, ha sérülünk. Ne engedd, hogy a fájdalommal magunkba zárkózzunk, add számunkra gyógyító közelséged. Élő Jézus Krisztus! Keltsd életre lelkünket. Küldd el a lélek tavaszi fuvallatát, hogy hitünk megújuljon. Okoskodó, kételkedő, nemtörődöm világunk új színben tűnjön fel mint esély és lehetőség. Közösségeink új találkozás helyszínei, az újjászületés forrásai legyenek. Erősítsd a fiatalokat, akik ezekben a napokban állnak oltárod elé áldást és megerősítést kérni. Ébreszd gyülekezetünket is álmából, hogy életre ébredhessen minden tagja. A közösségben találjon helyet régi és új, öreg és fiatal, nagy és kicsi. Élő Jézus Krisztus! Keltsd életre testünket. Adj szabadulást a hosszú fogságból a szenvedélyek és betegségek rabjainak. Tedd szabaddá mozdulatainkat, hogy segíthessenek, és a szeretet eszközei lehessenek. Áldd meg munkánkat, hogy neked tetsző módon végezzük. Adj értelmes feladatot minden emberi kéznek, hogy érezzük: szükségesek és fontosak mozdulataink. Indíts és mozdíts minket teremtett világod felfedezésére és megélésére. Valódi, érezhető élményeket adj a mesterséges, manipulált képek helyett. Erőd járjon át, hogy tehessünk és mozdulhassunk. Élő Jézus Krisztus! Add a feltámadás hitét különösen is azoknak a testvéreinknek, akik a halál fagyos fuvallatát érzik most közelükben. Feltámadásod életmentő győzelme mentse meg a mi életünket is. Építs föl minket élő gyülekezeteddé! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Krisztus országában az a dolga az igehirdetőnek, hogy szeretettel vigasztalja s evangéliummal táplálja a lelkeket, hordozza a gyengéket, gyógyítsa a betegeket, az igét jól hasogassa, s kinek-kinek szüksége szerint adja elébe.” M futher Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) HÚSVÉT UTÁNI MÁSODIK VASÁRNAP (MISERICORDIA DOMINI) - EZ 34,1-16 Panasznap „Ahogy kilépett a kunyhóból, látta, hogy az emberek ma valamiféle ünnepre készülnek. Öltözetük is más volt, mint a hétköznapokon. Az egyszerű zsákruhát fehéres színű vászoningre cserélték. A nők színes szoknyát húztak. Neki nem volt másik ruhája. Hajósöltözéke így is elütött a többiekétől!’ A panasznap fontos eleme a közösségi életnek. Kell egy olyan alkalom, amikor elmondhatja mindenki azt, ami fáj neki. A sérelmeket fel kell tudni oldani. Még ha nem történik is változás, a szenvedések okozóit meg kell neveznünk olykor, a folyamatokat körül kell írnunk, hiszen már ez is elég ahhoz, hogy könnyebbüljön a teher. „Az ünnep szertartását alig értette. A táncok történeteket meséltek el, a dobok eksztázist keltve szóltak órákon át. Amikora falu lakói körmenetet alkotva felmentek a hegy oldalába, ő is ment velük. Akaratlanul is átjárta a vonulás magasztossága: velük dúdolta a folytonosan kántált dallamokat már, egyszerre lépett a ritmusra a lába. A menet a hegy egyik sziklaodújához tartott. Amikor odaértek, a dobok felgyorsultak, egyre hangosabban dübögtek, aztán hirtelen csend lett. Mindenki megállt. Akkor a törzsfőnök belépett a barlangba. A dobok újra megszólaltak, de ezúttal szinte halkan. Egyenletesen vertek, mint a szív. A törzsfőnök kilépett az üregből. Mosta családtagjai követték, aztán a törzs tagjai egyenként. Jacopónak az a rossz érzése támadt, hogy közben mindenki rá néz. Mielőtt beléptek a barlangba, kicsit lopva, amikor kijöttek, nyíltan, szinte haragosan.’’ Ez az igeszakasz igazi panasznap. A vád arccá válik, olyan jó kimondani, akár néven nevezni, hogy kire vonatkoznak ezek a mondatok, ki ellen mondhatjuk ki a magunk barlangjában Istennel együtt: „A tejet megittátok, a gyapjúval ruházkodtatok, a kövéret levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek! A gyengét nem erősítettétek, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem tereltétek vissza, és az elveszettet nem kerestétek meg hanem erőszakosan és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk’.’ A „pásztorok” elnevezést ugyan ki lehetne terjeszteni a politikai vezetőkre is - ez ebben a szövegkörnyezetben nagyon is elfogadható -, de ma általában lelkészekre szokták leginkább alkalmazni. Az is igaz, viszonylag könnyen megy a behelyettesítés is. A panasznap olykor áldozattá teljesedik ki. Már nem csupán néven nevezzük a vétkeseket, hanem - magunk mögött tudva Isten épp most hallott akaratát - el is távolíthatjuk őket, hogy aztán egy időre újra békénk legyen, nyugalom töltse el a közösséget. Az új pásztorok új reménységet hordoznak. Mindig új pásztor kell, nehogy ránk égjen pásztorolhatatlanságunk szégyene. Mert ott van a nyáj. Vajon a pásztort, akire ezen a mai napon panaszkodnak a juhok, elfogadták-e valaha igazán? Követték-e őt bizalommal, rábízták-e őszintén sorsukat, azt az utat, amelyen menni akart? Vagy éppen maga a vezetetlenség, a pásztor nélküli lét okozta-e életük minden nyűgét? Minden panaszban talán csak a vágy fogalmazódik meg: kell lennie jó pásztornak is! „Amire azt hitte, csak véletlen, most bizonyossággá vált. Már biztos volt abban, hogy ennek a szertartásnak ő szerves része. Az egyszerű lépésekből álló tánc újra megindult, de most kezdett fenyegető kört alkotni körülötte. Hirtelen megértette, miről van A VASÁRNAP IGÉJE szó. Az ünnep nem telhet el áldozat nélkül. A megannyi szenvedésnek, esőtlen évnek, szűkösségnekfel kell fedezni az okozóját. Döbbenettel látta, hogy őt tartják annak. Talán a barlangba is azért léptek, hogy az ott lakozó istenségnek elmondják panaszukat ellene. Mi történik most? Rettenve látta, hogy a szakadék felé kényszerítik. Senki nem ért hozzá ugyan, de a tánc forgatagától kénytelen volt arra hátrálni. Tudta, hogy vége van. Megkímélte őt a tenger, megmenekült a viharból, hogy most egy rettenetes félreértésnek, az emberi ösztönök ostobaságának áldozatává legyen. Tudta, hogy hiába minden szó, magyarázkodás. A félelem, a szerencsétlenség távol tartásának tehetetlensége mélyebben ül minden érvelésnél vagy magyarázkodásnál. Lába a szírt szélére lépett, alatta a tátongó mélység a csodálatosan kék tenger. Védekezőleg maga elé emelte a kezét, amikor a dobok váratlanul elhallgattak. Tudta, hogy most le fogják taszítani, de a kezek lehanyatlottak. A révülettől eltorzult arcok békéssé váltak. Aztán valami szép rendben elindultak mind a falu felé. Jacopo magányosan maradt ott a szikla peremén, és arra gondolt, talán le kellene ugrania, hogy a falu élete jobbá váljon általa. Aztán ő is visszaballagott’.’ A panasznap elmúlik. Ha áldozat nélkül telt el, akkor a vezetők maradnak olyanok, amilyenek voltak eddig, a nép pedig viseli tovább megszokott terheit. Megy mindenki a maga dolgára. Ha mégis áldozatot követelt, akkor új pásztor jön, hogy egy idő után újra megismétlődjön az egész szertartás, míg csak él a közösség, fenntartva, ápolva, gondozva a folytonos megújulást. A húsvét utáni vasárnapok Jézus feltámadásáról beszélnek. Ebben az ószövetségi szakaszban Isten azt ígéri, hogy a rossz pásztorok helyett ő maga lesz a nép pásztora. Jézus halálában és feltámadásában új szakasz kezdődik. Már nincs jelentősége másféle pásztoroknak, csak a jó Pásztornak. Már nem lehet panaszkodni a minket vezető rossz pásztorokra - legyen az lelkész, miniszter, sors vagy sátán -, hiszen a jó Pásztor egyszer s mindenkor előttünk jár. A pásztor egy a nyájával. Nincs többé értelme semmiféle panasznapnak, amelyen bűnbakká lehet tenni életünk pásztorait. Ugyanakkor Isten sem tart panasznapot fölöttünk, rossz nyája felett. A pásztor egy a nyájával. Nincs értelme az áldozatnak, hiszen a pásztor egy a nyájával. Az elveszettet megkeresi, az eltévedtet visszatereli, a sérültet bekötözi, a gyengét erősíti, a kövérre és az erősre vigyáz; úgy legelteti őket, ahogy kell. A pásztor egy a nyájával. ■ Koczor Tamás Imádkozzunk! Átvezetsz a völgyön. Annyi sebemet, bicsaklásomat, éhemet-szomjamat, reménytelenségemet, fáradtságomat próbáltam a világra fogni. Hibáztattam az utat, az ételt, az italt, végül a pásztort. Pedig csak én rettegtem belül, hogy a völgynek nincs vége, hogy végül nem marad más, csak a halál árnyéka. Most felemelsz, innen, karjaidból meglátom a völgy végén az árnyékokon át szűrődőfényt. Ha leteszel, már megyek utánad. Semmit ne bánkódjál, Krisztus szent serege ^ Jó pásztor vasárnapján régi magyar énekkincsünk egyik kimagasló darabjának segítségével folytatódik a húsvéti evangélium hirdetése. A török átoktól szétszabdalt Magyarország városainak pusztulásával kulturális központjait is elveszítette. E szellemi megrázkódtatás egy új verses műfaj, a harcokról tudósító, történelmi vagy bibliai példákkal buzdító históriás ének megjelenését hozta magával. Bár a reformáció korában élték virágkorukat, a krónikás énekek mégis mindhárom történelmi egyház közös énekkincsébe tartoznak, s egyben a legmagyarabb stílusrétegét képezik énekeskönyvünk anyagának. A históriás énekek dallamai olyan ismert gyűjteményekben láttak napvilágot, mint Tinódi Cronicája, amely Hofgreff György kolozsvári nyomdájából került ki, vagy az ugyanitt 1553-ban kiadott Hofgreff krónikás gyűjtemény. Ez utóbbinak „szent históriái” között található meg heti énekünk, a Semmit ne bánkódjál (EÉ 261) dallama is. Ez a Székel Balázstól származó ének eredetileg az apokrifbibliai szakaszra épülő Tóbiás-történetet dolgozta fel, s csak később kapcsolódott össze Szkhárosi Horvát András - katolikus papból lett reformátor - „vigasztaló énekével”. A dallamnak már a 16. század folyamán több variánsa is felbukkant - egy ilyen dallamváltozatot őriz Kodály Zoltán női karra komponált nagyszabású feldolgozása is -, énekeskönyvünk azonban a történetileg hiteles, eredeti formájában hozza. Szkhárosi Horvát András életéről igen keveset tudunk, annyi azonban bizonyos, hogy 1542 és 1549 között Tállyán szolgált lelkészként. Nevéhez nyolc, többnyire kemény hangú, tanító és hitvalló tartalmú ének írása fűződik. Az ezekből kiérezhető bibliahűség és szigor elkötelezett, vitatkozó kedvű reformátorként állítja őt elénk. Az énekszöveg a prédikációk jellegzetes felépítését mutatja: az eredetileg tizenkét versszakos költeményben a prédikátor a textusként szolgáló jézusi szavak („Nefélj, te kicsiny nyáj!”) bemutatása után - melynek igehelyét (Lk 12,32) a forrásokban gyakran meg is jelölték az énekszöveg fölött - bátorító és vigasztaló szavakkal szólítja meg gyülekezetét, majd velük együtt Krisztushoz fohászkodik oltalomért, s végül egy Szentháromságot dicsőítő, hálaadó formulával zárja igemagyarázatát. A nyáját oltalmazó Jézus alakja nemcsak Szkhárosi énekében, hanem a jó pásztorról szóló heti igében (Jn 10,11-30) is jelen van. Énekeskönyvünk a történeti aktualitásukat elvesztett szakaszok kihagyásával, öt versszakossá rövidült formában közli Szkhárosi énekét, így azonban nemcsak az eredeti reformátori gondolatmenet marad rejtve előttünk, hanem a versfőkbe foglalt akrosztichon: „SKHAROSINVS H” is, mely a szerző latinosán írt nevét jelöli. ■ Fekete Anikó Jézus él! Húsvét evangéliuma még frissen cseng a fülünkben, de olykor elhomályosítja az örömöt a kétség. A kétség, amely a szemtanúkat is meggyötörte, amely a sírhoz futó tanítványokat is az utolsó utáni pillanatig elkísérte: igaz lehet? Tényleg előttünk megy, hogy vezessen? Valóban azért nem látjuk, mert előrement, hogy helyet készítsen nekünk? Első megingásainkban bátorító szót hallunk tőle, évezredek távolából: „Én vagyok a jó pásztor!’ Szükségünk van arra, hogy eljusson hozzánk ez az üzenet, mert gyakran idegenként élünk a világban. Közömbösen, furcsán, ellenségesen méregetnek bennünket. Megkérdőjelezik alapjainkat, súlytalanná teszik súlyos kérdéseinket. Szinte már mi magunk is elhisszük, hogy nem is fontos, hogy ő él-e, vagy sem. Talán már szégyenkezünk is azon, hogy ilyenekkel foglalkozunk. Ez az idegenségünk azonban különleges, ajándékba kapott származásunkból fakad, mert életünk nem csak az ősökhöz, a röghöz, a múlthoz és a jelenhez kapcsolódik ezer szállal. A felfoghatatlanul CANTATE Eged Klen diczerünc* szerető, mindennél nagyobb hatalmú Isten, mint szeretett gyermekeinek, a jövőt is odaadta nekünk: életünknek nem kell a porhoz tapadnia, tekintetünket mindig felemelhetjük. Húsvét óta mindig van holnapunk. Irigylik? El akarják venni tőlünk is, ami nekik nem jutott? Nem tudjuk, nem értjük, de történelmi tapasztalat, hogy Krisztus népe soha nem diadalmas hadsereg. De bárhogy van is: mi halljuk azt a hangot, amelyet követve nem lehet utat téveszteni. Olyan forrás fakad kiapadhatatlan bőséggel, amely mindennap új erőt, új kegyelmet ad. Az oltalmazó pásztor pedig nem engedi, hogy a forrást megmérgezzék, kiapasszák, vagy elzárják a szomjazó elől. Nem hallgathat soha az éltető ige, a húsvét fényétől ragyogó evangélium. Ezért imádkozhat a meghallgatás boldog bizonyosságában a keresztény közösség, a pásztorolt gyülekezet. O mindig úton van felénk, siet hozzánk. Még akkor is, ha léptünk meginog, akkor is, ha alakját egy időre szem elől tévesztjük. A jó pásztor ismer mindannyiunkat, erőnket és gyengeségünket, hitünket és kétségeinket is: egész valónkat. Ő pedig ebben a valónkban nemcsak a múlandóság határáig, hanem azon túl is az övéinek akar tudni bennünket. A Lélek erejét mindig megadja, hogy ezzel a hittel kapaszkodhassunk belé. Mindig, mindvégig. ■ Ördög Endre
