Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-04-18 / 16. szám
„Az adó i%-át azonban érdemes a nullás adóbevallást készítőknek is felajánlaniuk, mert a kiegészítést a felajánlók száma alapján határozzák meg." Interjú Csorba Gáborral, az MEE Gazdasági Osztályának vezetőjével !► 5. oldal „Richárd elméleti kolloidkémikus és a jénai üveggyár gyakorló vegyésze volt, a membránszűrőért és a mikroszkóp tökéletesítéséért 1927-ben Nobel-díjat kapott.” Egy kivételes tehetségű evangélikus család nyomában !► 10. oldal ,Az aggodalmaskodás nem segít rajtunk. Nem képes megváltoztatni a múltat. Nem képes kontrollálni a jövőt. Csupán a napunkat teszi tönkre. A probléma miatti nyugtalankodás sohasem oldja meg magát a problémát.” Az aggodalom legyőzésének titka !► 11. oldal Semmit ne bánkódjál, Krisztus szent serege !► 2. oldal 750 éve született Eckhart mester ► 5. oldal Aki Rómáig gyalogolt... !► 6. oldal Börtönmissziós imahét !► 7. oldal Keresztelés - másképpen !► 13. oldal Tükörben a világ !► 15. oldal Titokzatos Szentlélek Dr. Kovács László Attila előadása az EBBE legutóbbi alkalmán ► Gyakran találkozunk kisebb-nagyobb gyülekezeti közösségek tagjaival, akik izgalmas, furcsa történésekkel tarkított istentiszteletekről számolnak be. Gombamód szaporodnak, gyorsan növekednek, és erejüket, dinamikájukat a Szentlélek munkájának tulajdonítják. A pünkösdi mozgalom hajtásai ezek. Eközben a történelmi felekezeteken belül is alakulnak karizmatikus közösségek, melyek a Szentlélek különleges ajándékait keresik, mint amilyen például a nyelveken szólás, prófétálás. Az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) Mit tanít egyházunk? című tavaszi programsorozatának újabb előadására április 8-án került sor az országos iroda földszinti tanácstermében. A csütörtök esti alkalmon a résztvevők dr. Kovács László Attila nyíregyházi lelkésznek, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanárának előadását hallhatták A Szendétekről (a karizmatikus és a racionalista felfogás között) címmel. A kezdőáhítatban Szakács Tamás lelkész Jn 11,32 alapján arról szólt, hogy amikor az ember lehetőségei elfogynak, akkor kezdődik igazán Isten cselekvése azzal, hogy a Szentlélek megteremti bennünk a hitet. Kérés a számon Kovács László Attila kolozsvári teológiai tanár és nyíregyházi lelkész az EBBE által szervezett előadásában arról is szólt, hogy a karizmatikus mozgalmak arra hívják föl a figyelmünket, hogy mi, történelmi felekezetekben élő keresztények nem vesszük eléggé komolyán a Szentlélek munkáját. Talán éppen titokzatossága, kiszámíthatatlansága miatt van ez így. Pedig az egyházat, illetve a hitet bennünk éppen a Szentlélek teremti, tartja meg. Az előadó beszélt arról, hogy néhány teológus szerint a klasszikus evangélikus dogmatikákból hiányzik a Szentiélekről szóló tanítás, mert nem szántak erre külön fejezetet. A valóság azonban az, hogy éppen így kerül „helyére” a Szentlélekről szóló tanítás, hiszen a tanítás minden fejezetében úgy kerül elő a Szentlélek, mint aki teremti és megtartja, megerősíti a Krisztusban való hitet. E nélkül a hit nélkül pedig semmit sem foghatnánk föl Isten dolgaiból. A Szentlélek munkája az, hogy Krisztus személyét és művét megeleveníti bennünk, így vezet minket arra, hogy krisztusi értékrend szerint éljünk. Keresztény hitünk nemcsak megemlékezés, hanem most végbemenő, most történő valóság: valóságosan átéljük Krisztus jelenlétét, tanítását, szeretetét, életünket átformáló hatalmát. Dr. Kovács László Attila Pál apostol így vall erről: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” A Szentlélek láthatatlan, megfoghatatlan valóság, de hatalmas erő rejlik benne. Ugyanakkor szuverén Úr, szele akkor fúj, amikor ő akarja, és nem akkor, amikor mi akarjuk. Olykor nem fúj, „szélcsend” van, máskor erősen fúj, az egyházban ezeket az időszakokat nevezzük ébredési időknek. Nem rendelkezhetünk a Szentlélek fölött, nem osztogathatjuk semmilyen praktikával ajándékait. Neki módjában áll máshogy cselekedni, mint ahogyan mi megszoktuk, mi azonban nem térhetünk el attól, amit számunkra ő rendelt. A Szentlélek hitet teremtő munkáját az igéhez kötötte: a hirdetett evangéliumhoz és a kiosztott szentségekhez (keresztséghez és úrvacsorához). A titokzatos és kiszámíthatatlan, megfoghatatlan Szentlélek Isten ellenőrizhető formában szól és cselekszik közöttünk. A Szentlélek semmit sem tanít nekünk az íráson kívül, azt juttatja eszünkbe, vési szívünkbe, teszi elevenné, ami a Szentírásban már megíratott. Semmi sem tolakodhat Isten igéje elé vagy mellé. Sem a hagyomány, sem személyes élmény, sem semmi egyéb. Folytatás a 3. oldalon ■ Dr. Korányi András Lassan kezdjük megszokni, hogy a választási kampányok időszakának sajátos légköre és logikája van. Sok minden világosabban mutatkozik meg, mint a négyéves ciklusok mindennapjaiban, ezzel szemben azt is megtapasztaljuk, hogy erőre kapnak az olykor végletesen kisarkított, torzító elképzelések, szándékok, megfogalmazások. A célegyenesben különösen is feszítetté válik a küzdelem, amelyet nem csupán a közvetlenül érdekelt résztvevők vívnak - hanem akarva-akaratlanul mi mindannyian, akik magunkra vesszük a választás felelősségét: a küzdelmet a fontos kérdésekkel gyakran magunkban is végig kell tusakodni. Az idei választási kampány nem kis teherrel nehezedik ránk, amikor a választói számonkérés szándéka és szüksége minden korábbit meghaladó mértékben került a középpontba. A számonkérés és annak mikéntje valójában már az 1990-ben megtartott első demokratikus választás óta részben vagy egészében nyitva maradt kérdés, és húsz évvel a rendszerváltozás után - tudomásul véve az idő feltartóztathatatlan múlását - még a megváltozott körülmények között is újra és újra napirendre kerül. A demokratikus rendszer persze lassú, évtizedes érési folyamatban tisztulhat csak le, amelynek húsz év elteltével talán éppen most vagyunk egy fontos határvonalánál: hol állunk, merre tartunk, s mindenekelőtt közben mivé lettünk? Hiszen időközben nemcsak a szükséges erjedési és tisztulási folyamatok zajlottak, de súlyos sérülések is maradtak bennünk, s ez fokozottan igaz az utolsó évekre: nehezen gyógyítható, szinte jóvátehetetlen, ami hazánk kisebb-nagyobb közösségeit, benne az egyházakat és az egyház népét is érte. Ezért természetes, hogy ma már nemcsak a nyughatatlan természetű, hanem a békeszerető emberek is úgy látják, hogy nemcsak négyévenkénti választói számonkérésről kell beszélnünk, hanem történelmi, erkölcsi és jogi - sőt okulásra és javulásra szolgáló pedagógiai - értelemben is meg kell találni a szembenézés és számadás lehetőségét, közösségi és egyéni módját. Történelmi példák - mint a világháborús múlttal való szembenézés Németországban - azt mutatják, hogy nemcsak azt kell tudomásul vennünk, hogy a helyes és gyógyító szemlélet és magatartás kialakulásához sötét szándékú diktatúrák után nemzedéknyi távlat szükséges, hanem azt is, hogy a történelem időről időre azt is világosan jelzi, ha megérett a helyzet az alapvető, mindnyájunkat érintő kérdések tisztázására. Az csak a jéghegy csúcsa, hogy kire milyen gaztettet lehet rábizonyítani a bíróság előtt - hiszen ez a kortárs politikai és társadalmi kriminalisztika világa -, vagy hogy éppen miként szankcionálható a társadalom rovására, egyéni vagy ideológiai ambíciókból elkövetett agresszió. Ezen is túlmutató, elodázhatatlan kötelessé, günk azonban „rendezni végre közös dolgainkat” - akár van kedvünk hozzá, akár nincs. Természetes, hogy minderről az egyházaknak is meg kell szólalniuk. Ez a vélemény, társadalmi arányainknál fogva ugyancsak természetesen, rokon- és ellenszenvet is kivált. Mielőtt azonban megszólalunk, meg kell győződnünk a „belső szobában”, a Szentírás és az igéből fakadó hitünk és tanításunk fényénél, hogy mit is gondolunk, követünk és akarunk. Ehhez nekünk is - őszintén és következetesen - szembe kell néznünk a múlttal, amely legalábbis Trianon, a világháborúk, a baloldali radikális diktatúra óta mélyen hatott elmúlt húsz évünkre, s hat majd ezután is. A múlt csak akkor lehet szétdaraboló és elválasztó erő helyett összekötő kapocs, ha a valóságnak megfelelően és közösségi összetartozásban vállaljuk. A kereszténységnek viszont társadalmi méretekben is hatalmas a feladata, hiszen Isten ránk bízott szolgálata nyomán mindenkor részt kell vennünk az emberek, így a magyar társadalom javának előmozdításában. A számonkérésről is el kell mondanunk, hogy Isten gyűlöli a bűnt, de meg akarja menteni a bűnös ember életét attól, hogy ez a bűn végzetesen és állandóan, bénítóan fogva tartsa. El kell mondanunk, hogy javító szándékú elhatározás és cselekvés sohasem fakadhat gyűlöletből s ikertestvéréből, a bosszúállás indulatából, hanem csakis abból a rendíthetetlen meggyőződésből, hogy Isten akarata és szíve szerint a szeretetnél nincsen nagyobb hatalom, és az igazságról sem lehet mással meggyőzni az esendő emberiséget. Felejtsük el tehát a számonkérést? Szó sincs róla! Szólj igazságot szeretetben! - így válaszol nekünk a Szentírás. S mi nyugodt szívvel tehetjük hozzá, ha naponta megállunk számadásra Isten előtt, hogy: tégy igazságot - nemcsak jogszerűen, hanem a mindennapi tisztázandók világában is - szeretettel! Mert a választási győzelem, amelyet nemcsak a pártoknak, hanem a választóknak is el kell most érniük, nem lehet más, mint a gyűlölet és bosszú feletti győzelem. Mindez nem a százalékok arányától függ, hiszen ezt a belső, emberi győzelmet megszerezheti a vesztes éppúgy, mint az első helyezett, de mindent el is veszíthetnek, ha ebben - önmagukkal és az egyedül építő és életadó szeretettel szemben - alulmaradnak. A szerző egyháztörténész, egyházunk zsinatának lelkészi elnöke
