Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-04-11 / 15. szám
io 41 2010. április íi. FÓKUSZ Evangélikus Élet EVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL ,E1 kellett mondanom mindezt” Tisztelt Főszerkesztő Úr! Bocsásson meg, hogy levelemmel zavarom. Még 2008 januárjában írtam Önöknek egy levelet, arra akkor választ nem kaptam. Ez csak megjegyzés, nem számonkérés. De nemrégiben, az Evangélikus Élet március 14-ei számában megjelent Pelikán Pálné budapesti olvasónk levele. Meg kell vallanom, rendkívül fájnak az ott leírtak. Azt megértem, hogy szószéken ne hangozzanak el politikai pártok szózatai. De akkor, amikor megengedett, hogy az ateisták nyíltan hangsúlyozzák, hogy amit az egyházak hirdetnek, az hazugság és népbutítás, akkor erre válaszolni kell. Kérdem, hogy lehet érvénytelennek minősíteni azt a felhívást, hogy: ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, tisztelt apádat, anyádat, szeresd felebarátodat? (...) Különben láthatjuk: üresek a templomok, tele vannak a börtönök. Van itt egy másik szomorú megállapítás, amelyet a püspöki nyilatkozat is alátámaszt. Nem való templomba nemzeti zászló. Nem tudom megérteni, miért kell megtagadni magyarságunkat azért, mert egyháztagok vagyunk. Kinek áll ez érdekében? Nézzük meg a román templomokat, ott nemzeti színekkel díszítik az épületeket. Igaz, a románok előbb románok, azután lettek kommunisták vagy más ideológiák követői. Engedtessék meg, hogy megkérdezzem: ha már fel vannak háborodva egyes lelkészek politizálásán, miért lehet egyházunknak ateista párt színeiben országgyűlési képviselője? Mikor ezt megkérdeztem egy nyilvános beszélgetésen egyik lelkészi vezetőnktől, válasza a követező volt: a szóban forgó lelkész azért működhet, mert hívei nagyon szeretik. Ugyanis mint képviselő több anyagi természetű kérdésben sikeresen lobbizott a gyülekezete és az egyház érdekében. Tehát itt van a kutya elásva. Tehát anyagi érdek. (...) Bocsánatot kérek, főszerkesztő úr, ez megcsúfolása Krisztus tanításának! Ezért megengedni, hogy felvegye a Luther-kabátot, és az ateistákkal legyen egy táborban, ez szégyen! Visszatérve válasz nélkül maradt levelemre: annak lényege abból ered, hogy az egyik skandináv evangélikus egyház legfelsőbb vezetése megszavazta, hogy ezentúl a melegek is lehetnek lelkészek. Ezzel kapcsolatban írtam egy szerény észrevételt, amire választ nem kaptam. (...) A melegek ügyében egy csendes megjegyzést kívánok tenni: a Szentírásban az van; „...ha férfi a férfival úgy hál, mint nővel szokott, akkor halállal lakoljon”. Ezt Krisztus felkent szolgája büntetlenül nem sértheti meg. De ilyenkor az jut az eszembe: Uram, bocsásd meg, nem tudják, mit cselekszenek! Hiszem, azon a végső elszámoláson mindenki megkapja méltó büntetését. Elnézést kérek a zavarásért, de el kellett mondanom mindezt. Erős vár a mi Istenünk! Ui. Magamról csak annyit, nyolcvanötödik évemet betöltött parasztember vagyok. Életemből hetvenkilenc évet tanyán éltem. Amikor 45-ben hazajöttem, akkor elvégeztem a még létező négy polgárit. Azután éltem a magam paraszti életét. Azt is el kell mondanom, 2009 októberében ünnepeltük házasságunk hatvanadik évfordulóját. Van három unoka, és néhány hete született meg a nyolcadik dédunoka. Mindez nem a mi érdemünk, hiszen Isten ajándéka. Mivel gyarló ember vagyok, az ő sorsuk miatt sokat aggódom. Tisztában vagyok azzal, hogy a mi semmittevésünk káros lehet az ő jövőjükre. Amit a gyarló ember elmulaszt, amit neki kell elvégezni, azt Isten nem végzi el helyettünk. Ő megadta a lehetőséget! Ha nem tesszük, magunkra vessünk! Czikora Lajos (Orosháza) A nyertes lógóról Tisztelt Szerkesztőség! Lapjuk március 7-ei számában jelent meg az egyházunk logópályázatán nyertes mű rajza és a vele kapcsolatos szakértői vélemény. Töredelmesen bevallom, hogy egy kicsit meglepett a nyertes pályamű, amelyről annyi szépet és jót mondott a szakértő. Azzal mindenképpen egyet lehet érteni, hogy az egyháznak is legyen olyan szimbóluma, amely jelzi a nemzeti hovatartozást viselője számára. Ez pedig nem tűnik ki a Luther-rózsáról, de mint ahogy az öt szirma is jelzi: egyetemes jellegű, és éppen ezért nem is lehet és nem is szabad mellőzni! A nyertes lógóról csak annyit: teljesen felesleges a rajz mellett a szöveget is feltüntetni, már azért is, mivel a szöveg magára vonja a tekintetet, nem pedig a szimbólumra. De felesleges azért is, mivel a külföld nem olyan „magyarimádó” mint amilyen „külföldimádó” a magyar, amely már-már lassan elfelejti az anyanyelvét is az erőltetett idegennyelv-tanulásban. A lógóval kapcsolatos követelmény legyen az, aminek szánták, hogy bárhol járjon a világban a magyar evangélikus ember, már ránézéses alapon is meg lehessen róla győződni az ott élő lakosoknak, hogy az illető magyar evangélikus! Ehhez viszont szükséges lenne a nemzeti színek feltüntetése a lógón! El tudnék képzelni egy ilyen lógót úgy, hogy fehér mezőben lenne feltüntetve az E betűből képzett hal piros színnel ábrázolva, az E betű végében pedig egy V betű, zöld színnel megrajzolva. Az így megrajzolt V betű szinte semmit sem változtatna a vonalvezetés lendületén, de ugyanakkor tartalmazná a nemzeti jelleget is. A rövidített szöveg, az MEE azért nem lenne helyes, mivel az ékelődök a kecskemekegést vélnék kiolvasni, ami viszont sértené az egyház méltóságát és becsületét. Kérem szíves megértésüket az észrevételemmel kapcsolatban! Tisztelettel: Polgár Kálmán (Pér) Kinek áll a zászló? Tisztelt Szerkesztőség! Nyolcvanegy éves vagyok. Evangélikus és Istenhez tartozó! Én már kilencéves koromtól olvastam a kétlapos Harangszót. És volt benne egy kétlapos Kis Harangszó a gyermekek részére. Nagyon szerettem már akkor is az újságunkat, és a mai napig is befizetem egy évre előre, hogy biztosítva legyek, minden csütörtökön hozza a postás. Elolvasom minden lapját, csak a március 14-ei számban olyan levelet olvastam, ami engem megbotránkoztatott. Pelikán Pálné levele. (...) Miért bántjuk azokat, akik jóra intenek minket? Testvérem, azt inkább meg kellene köszönni, mint kritizálni. A mostani világunkban uralkodik a sátán, a gonoszság és a sok lopás, hazugság, tele van az országunk a sok félrevezetett emberrel! (...) Szépen kérdem Pelikán Pálnét, kinek fáj látni a mi drága magyar jelképünket, drága magyar nemzetünk zászlaját? (...) Az én házamon állandóan kint van, és a faluban is sok házon. A katolikus templomban is ott van, a református templomban még hozzá az egyház címeres zászlaja is. Megírom a fájdalmat, amit nekem okoztak. Mert engem is megbántottak. Lelkileg. Én is hoztam ugyanis áldozatot szeretett kis templomomért. Négy éve csináltattam kis nyugdíjamból gyönyörű dupla selyem Lutherrózsás zászlót, „Erős vár a mi Istenünk!” arany hímzéssel és egy koronás nemzeti zászlót, nagyon szép gépi hímzéssel és arany rojttal ellátva. De sajnos csak két hétig lehetett a kórus alatt, ahol alig lehetett látni, és még onnan is kidobták. (Eleve nem tettük a szószék mellé, hogy ne zavarja azt, akinek nem tetszik.) Most itt vannak a tisztaszobámban, és gyönyörködöm bennük. Mert én magyarnak érzem magamat. És Istent szeretőnek! Tisztelem azokat, akik szeretik Istent, de szeretem azokat is, akik engem nem szeretnek. Én sok istentiszteletet nézek a televízióban vagy hallgatok a rádióban, és ha egyikben sincs közvetítés, akkor beteszek a videóba egy kazettát, és máris istentiszteleten vagyok. Sok felvett kazettám van, nem múlik el vasárnap, hogy ne lennék istentiszteleten. (...) Amikor Jézus a földön járt, ő is politizált, és korbáccsal kiostorozta az istenházából a kufárokat, pénzváltókat, galambárusokat. És mit mondott? „Ne tegyétek rablók barlangjává az Isten házát!” És Istent se lehet csak úgy bezárni a templomba. Mert Jézus meghagyta a tanítványoknak, „menjetek széles e világra és hirdessétek az evangéliumot minden emberek között”! És erre igen nagy szükség van. (...) A jelenkor éppen abban különbözik valamennyi elődjétől, hogy bedeszkázta az eget. Szakított Istennel, és eltörölte az életcélok közül az üdvösséget. Hogy a szellemiek rovására anyagi erőket nyerjen. Hát ezért van szükségünk a felvilágosításra, amit az újságunkban is olvashatunk. Hogy mi, Istent szerető emberek tisztán lássuk a valóságot! (...) A 94. zsoltárból idézek: „A hitetlenek, Uram, meddig örvendenek a hitetlenek? Piszkolódnak, keményen szólnak, kérkednek mindnyájan a hamisság cselekedői. A te népedet, Uram, tapossák és nyomortagok, mikor tértek eszetekre. Aki a fület plántálja, avagy nem hall-é? És aki a szemet formálta, avagy nem láté? Aki megfeddi a népeket, avagy nem fenyít-é meg? Ő, aki az embert tudományra tanítja. Az Úr tudja az embernek gondolatát, hogy azok hiábavalók.” íTim 2,1-2 vers: „Intelek azért mindenekelőtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért. Királyokért és minden méltóságban lévőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk a teljes istenfélelemben és tisztességben.” Ezt kívánja most egy hosszú életutat, nyolcvanegy évet megért istenszerető asszony is, minden Istent szerető testvérnek. Azoknak pedig, akik írnak az újságunkba: igaz tanításokat! Hogy figyelmeztessenek a jóra, az Isten- és emberszeretetre. És aki olvassa az írásomat, ne felejtse el a benne foglaltakat, mert én se felejtem el azt a sok szép és igaz írást, amire annyira nagy szükség van egy életen át. Isten áldását kívánom az Evangélikus Élet című újságunk minden olvasójának! Szeretettel Özv. Kurucz Jánosné (Mogyoród) gatják. A te örökségedet. Eszméljetek ti bolondok a nép között! És ti balga„Van, akinek bántja a szemét...?” Tisztelt Szerkesztőség! Az Evangélikus Élet március 14-ei számának Evél&levél rovatában olvasott, „Sokan kérik” című levél miatti felháborodásom késztetett tolifogásra. „Nem tudom, hogy hány templomból tűnt el azóta a zászló, de félek, igen kevésből.” Nem tudom, a levél írója milyen iskolai és családi nevelésben részesült. Fülemben csengnek a költő sorai: „Magyarul tanított imádkozni anyám / és téged szeretni, gyönyörű, szép hazám.” Ajánlom ezúton Pelikán Pálnénak és újságunk olvasóinak, olvassák el Böröcz Sándor evangélikus lelkész Kiáltás a mélyből című könyvét. Őt és sok hozzá hasonló, ártatlanul meghurcolt, hazaszerető, istenfélő, tehetséges embert gyötörtek meg ártatlanul. Mit jelentett nekik a magyar zászló, a magyar irodalom, az Istenbe vetett hit! Amikor hazaértek a poklok poklából, Szibériából - itthon ez várta őket egy karanténban. Idézek: 299. oldal: „X. Y. vezérőrnagy... Önöket várja a népköztársaság. Igyekezzenek megtalálni a helyüket, és becsületes dolgozói lenni országunknak. Fehér lappal indulhatnak. Kitörő mámor, lelkesedés, taps köszönti a szép szavakat. Bacsek Pista társunk feláll, és engedélyt kér: »Mielőtt fehér asztal mellett megérintjük a magyar kenyeret, hadd énekeljük el a Szózatot.« ... Mint mikor bosszúból hófehér menyasszonyi ruhát leöntenek tócsalével, úgy zuhant ránk a három szó: »Azt nem lehet!« Hatszáz körüli ember döbbent csendje.” 300. oldal: „Aztán egy-egy embert kéretnek beszélgetésre. Társamnak, egy katolikus papnak a következőt mondják: Tisztelendő úr! Mi most magát szabadon engedjük... aztán fogja ám be a pofáját, hol volt, mit evett, mit dolgozott, mert ha valamit meghallunk, akkor innét többé ki sem megy.” A „rendszerváltás” után húsz évvel még most sem lehet beszélni ezekről a dolgokról, a kommunizmus áldozatairól? Van olyan hittestvér, akinek bántja a szemét a nemzet jelképe a templomban? „S óh! a csillagzatot, mely alatt születtem / Mi örömmel áldom - mely büszkén hirdetem / Azt, hogy magyar vagyok!” (Dukai Takách Judit) Az újság szerkesztőinek köszönöm azokat a csodálatos verseket, amelyeket a fent nevezett számban közöltek. Most is időtállók. Helyettünk is szólnak. Sokszor elolvastam. „...a reménység pedig nem szégyenít meg mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által’.’ (Róm 5,5) Jó egészséget, sok sikert Isten áldásával! Erős vár a mi Istenünk! Szita Aranka aranydiplomás tanító (Egyházashetye) A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidített, szerkesztett formában közölje. A levelek nem feltétlenül tükrözik az Evangélikus Élet szerkesztőségének álláspontját.
