Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-04-11 / 15. szám
EVANGÉLIKUS HETILAP 75. évfolyam, 15. szám ■ 2010. április 11. ■ Húsvét ünnepe után 1. vasárnap Ára: 250 Ft „Naplóját sem másért kezdi el, mint azért, hogy méltóképpen megküzdhessen azzal az önmagával, akit megérintett, túlságosan is befolyásolt korának szellemisége. Széchenyi úgy tudott szembenézni önmagával, ahogyan senki sem.” Döbling rácsos ablaka ► 6. oldal „Az M24-esen ugyanis kétirányú a forgalom: lejtmenet és hegymenet. De hirtelen nem lehet irányt váltani, és nem is szabad visszafordulni.” Átkötés az M6-osról az M24-esre 3. oldal „És ezzel utolért egy újabb öregkori kísértés: kételkedünk a már elnyert bűnbocsánat érvényességében, és ettől meggyengül a hitünk...” Időskori kísértések !► 11. oldal Április 11. - a magyar költészet napja !► 8-9. oldal Az áldozatok igazsága !► 4. oldal Értékmentés - selejtezés helyett !► 5. oldal A szeretetszolgálat legnagyobb európai vállalkozója !► 5. oldal Torna és áhítat !► 13. oldal Tippek a Google böngészőjéhez 15. oldal Elvette reménytelenségemet Jn 20,1-18 A nagyhéten tekintetünk Jeruzsálem felé irányult, hiszen a szent városban, illetve a falain kívül zajlott Jézus passiója. Itt történt ugyanakkor a legnagyobb csoda is: a feltámadás. A nagyhétnek és húsvét ünnepének megvan a maga dramaturgiája és dinamikája. Az egykori jeruzsálemi események sajátos fénytörést kaptak a szentföldi evangélikus püspök és LVSZ-alelnök, dr. Munib A. Younan idei húsvéti köriéveiében. Szeretettel ajánljuk olvasóink figyelmébe ennek néhány részletét azzal a kéréssel: imádkozzunk a Jeruzsálemben és környékén kisebbségi helyzetben, sok próbatételben élő keresztény testvéreinkért. És imádkozzunk saját egyházunkért, valamint azért a sok nyomorúság és feszültség között élő, választások előtt álló országért, amelyben élünk. Testvéri köszöntéssel: Dr. Fabiny Tamás püspök Van bárki a földön, aki ne tapasztalta volna meg a reménytelenséget? Ez a tapasztalat olyannyira természetes, hogy úgy gondolom, mindannyian jól ismerjük jeleit: könnyek, ellankadás, zavart gondolkodás, félelem, visszahúzódás. így könnyen el tudjuk képzelni, hogyan érezhetett a magdalai Mária, amikor Jézus üres sírjához érkezett. Pár nappal azelőtt látta Urát és Szabadítóját, Jézust keresztre feszítve. Azért ment a kertbe, hogy megkenje drága olajokkal szeretett Mesterének halott testét. De amikor megérkezett, nem végezhette el ezt a megszokott rituálét. Jézus teste eltűnt. „Elvitték az én Uramat!” - kiáltotta sírva. Az Ura, aki reményét jelentette ebben és a következő életben, eltűnt. Mária futott, hogy elvigye a hírt a tanítványoknak, akik azonnal odasiettek a sírhoz, hogy megbizonyosodjanak a szörnyű igazságról - Jézus teste valóban eltűnt. Azután - mondja az ige - reményt vesztve hazamentek. De Mária maradt — talán gyászolni, talán hogy megfejtse a misztériumot. Nem tudhatjuk, mi minden futott át megtört szívén és meggyötört elméjén. Az üres sír mellett állva ismét betekintett, mint aki újra meg akar bizonyosodni a szomorú valóságról. Ekkor meglátott két angyalt. „Miért sírsz?” - kérdezték. Majd egy férfi, akit nem ismert, szintén megkérdezte: „Miért sírsz?” Ugyanazon szavakkal válaszolt, amelyekkel a tanítványoknak: „Elvitték az én Uramat!” Könnyei, mozdulatai ugyanezt kiáltják: „Elvitték az én reménységemet!” Jeruzsálem, a feltámadás helyszíne a remény városa kellene, hogy legyen. Azonban itt sokan, izraeliek és palesztinok egyaránt könnyen azonosulnak Mária szomorúságával. Úgy érezzük, nincs remény. Sírunk. Ellankadunk. Nem tudunk tisztán gondolkodni. Félünk. Visszavonulunk politikai állásfoglalásunkhoz, véleményünkhöz, és becsukjuk az ajtót. A szélsőségesen gondolkodók szent iratokkal próbálják politikai helyzetüket megerősíteni, és ezzel mintegy vallási köntösbe bújtatják a konfliktust. A lerombolt házak, a vérfoltok, a bizalmatlanság, az erőszak, a félelem, a gyűlölet, a katonai akciók sötét, ijesztő sírként láttatják velünk helyzetünket. Az üres sírba tekintő Máriához hasonlóan mi is azt mondjuk: „Elvitték az Urunkat. Elvették reményünket. És nem tudjuk, hova tették!” Mi a Szentföldi Evangélikus Egyházban érezzük, hogy fontos küldetésünk van. Máriához hasonlóan ezen a földön vágyunk a békére és az igazságra. Ahogyan Jézus Máriát a feltámadás apostolának hívta, úgy vagyunk mi, palesztinai keresztények a reménység apostolai küzdelmeink és reménytelenségünk ellenére. Gyülekezeteink, iskoláink és intézményeink fontos szerepet töltenek be a remény keresésében és megmutatásában Palesztina társadalmában. Gyülekezeti tagjaink napi küzdelme a keresztény bizonyságtételben bátoríthatja barátainkat és testvéreinket világszerte. Erőfeszítésünk a palesztinok és az izraeliek közötti hídépítésben arra készít fel bennünket, hogy békében élhessünk majd egy politikai megegyezést követően. Párbeszédünk a muszlimokkal és zsidó hitűekkel arra ösztönözhet más keresztényeket, hogy határokat lépjenek át a béke építésében, ebben a megtört világban. Ahogyan Pál mondja Jézusról: „Mert ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat, az ellenségeskedést az ő testében’.’ (Ef 2, i4-i5b) Amíg hiszek a feltámadott Krisztusban, a kétségbeesés soha nem lesz úrrá reménységemen. Krisztus megbíz és elküld bennünket - ahogyan Máriát is -, hogy elmondjuk a világnak: ő feltámadt. És ahogyan Máriának, nekünk sem a sírban kell a reménységet keresnünk. Mert Jézus nincs ott - kint van az élők között, hív minket, hogy kövessük őt a békéltetés szolgálatában. Urunk nincs többé a sírban, de ott van azoknak az életében, akik vágynak az igazságra, a megbocsátásra és a megbékélésre. Indítson téged is arra ez a remény, mely Jeruzsálemben kezdődött a feltámadt Krisztussal, és ma is folytatódik bennünk, hogy bátran mondd velünk és minden hívővel: Krisztus feltámadt, valóban feltámadt! ■ Dr. Munib A. Younan püspök (Horváth-Hegyi Áron fordítása) ■ Lupták György Húsz éve harminchét voltam. Öt gyermekemből hárman már megvoltak, öt-, három-, illetve egyévesek. Húsz éve lobogtam a lelkesedéstől. Senki nem tudta, merre tartunk, csak azt tudtuk: végre valami mozdult, erjedésnek indult. S jöttek az első szabad választások - a járni tanuló kisgyermek első tétova lépései. Tapasztalatlan voltam, mert a korábbi _ 99,9 százalékos részvételű választácű S sok unalmához képest valami egé!3 szén mást éltem át. A tét súlyát: 3 most végre számít az én hangom is. o Ugyan csak egy a sokmilliónyi közt, de végre értelme van. Komolyan hittem - gyermekeim majd egy szebb, jobb világot kapnak örökül. Most ötvenhét leszek. Családunk hétfősre növekedett időközben. Sőt a nagyobbja már kezd kirepülni a házból. Igen, eltelt húsz év. Fellángolások és csüggedések - emlékmorzsák. A taxisblokádkor a „kertek alatt” vezettem először hozzánk látogató marosvásárhelyi testvérgyülekezetünk busznyi népét Kiskőrösről Budapestre. Néztem a busz lyukas padlóján az alattunk futó aszfaltot, ahogyan kerülgettük az útzárakat. Majd a „Bokros-csomag" bejelentése, amelyről az ártándi határátkelőn értesültem a Kossuthot hallgatva. Szüleimmel együtt először s utoljára járhattam végig Erdély gyönyörűséges hegyeit-völgyeit. S hazatértünkkor ez a hír fogadott. Hosszú esti séták felcseperedő gyermekeimmel. „Apa, mesélj a kommunizmusról!” - s ami számomra örömmel eldobott teher volt, az nekik izgalmas múlttá lett. Legalább ennyi maradt, történelemmé szelídült a megélt valóság. S húsz év mérlegét megvonva üres kezem a levegőt markolja csupán. Szertefoszlott álmok „következmények nélküli országa” lettünk. Azzal írtuk be magunkat a történelembe, hogy lehetőségek sorozatát puskáztuk el, de nagyon. Isten nagyon szeretett bennünket. Nem ültetett a nyakunkra tatárt, törököt, osztrákot meg szovjetet. Kezünkbe adta a lehetőséget, élhettünk vele. Rettenetes a felismerés, amikor nem lehet mást okolni, idegen elnyomóra hárítani a felelősséget. Hanem az csakis a miénk, és egyedül a miénk. Lehetett végre szabadon gondolkodni. És a szabad gondolatot szabad volt el is mondani. Lehetett végre dolgozni s azt tenni, amit érdemes. Lehetett reménykedni, hogy a tisztességes-becsületes munkának kézzelfogható lesz az eredménye is. És lehetett szabadon templomba járni. Lehetett ifjúsági egyesületet alapítani, lehetett nyári táborokat szervezni és a táborozókkal a soproni utcán városmissziót szervezni. Mindent, mindent lehetett és szabad volt tenni, élni a jót, építeni egy mosolygós Magyarországot. De a húsz év szabadsággal nem tudtunk élni. S amit elrontottunk, mi magunk rontottuk el. Az eredmény teljes erkölcsi és gazdasági lezüllés. Kaptunk még egy esélyt. Hogy most végre jól döntsünk. Józanul, megfontoltan és sötét indulatok nélkül. Végre építeni, előrébb segíteni édes magyar hazánkat. Egyházaink mára elveszítették azt az erkölcsi többletet, amelyet húsz éve ugyancsak ajándékként kaptak. Mert az eredendő küldetés, a misszió helyett elsőbbséget élvezett az elrabolt ingatlanok visszaszerzése. Templomaink üresebbek ma, mint húsz éve. És keserűség, kiábrándultság, indulat dübörög az emberekben. Összeszorított fogak csikorognak, kezek szorulnak ökölbe. Aki bírja, a túlélésre hajt. Tisztesség? Erkölcs? Kit érdekel ma már... Egy a lényeg, talpon maradni bármi áron. S a megoldást a többség nem a templomokban keresi. De az ember nem arra született, hogy a földbe döngöljék. És április van. „Aperire” - mondja a latin. Megnyitni - fordítjuk mi. A hónap Aperire római istenről kapta a nevét. Kinyíló-megnyíló természetet, virágba borult fákat, a fagyos-havas tél után derűs napsütést, áldást hozó tavaszi esőket várunk. És józanságot. A földművelő ember előre eltervezi, mikor mit tesz. Mit hova vet vagy telepít. S megfontolt, határozott léptekkel megy, és végzi a dolgát. Mint tette apja meg a nagyapja, előtte az ősök, generációkon keresztül. Itt nincs helye kapkodásnak, meggondolatlanságnak. S főként nincs helyük az indulatoknak. A tavasz, az április a jövőépítés ideje. A kapkodó, a megfontolatlan nem fog jó termést, élvezhető termést aratni. Április van, a megújuló lehetőségek hava. Kaptunk még egy esélyt. Hogy most végre jól döntsünk. Józanul, megfontoltan és sötét indulatok nélkül. Végre építeni, előrébb segíteni édes magyar hazánkat. Mert: „A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.” (Márai Sándor: Füves könyv) A szerző a Bács-Kiskun Egyházmegye esperese
