Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-28 / 13. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2010. március 28. *■ 7 A megrendítő erejű passiójáték titka Interjú Benkóczy Péter lelkésszel ► Bújt már Jézus bőrébe, öltötte magára Péter apostol alakját, játszott el más tanítványokat. A bibliai történetek rögtönzéseire épülő Meglepetés Színház egykori tagjaként Benkóczy Péter sokféleképpen végigélte már Jézus szenvedéstörténetét. A bibliodráma-vezetői és pszichodráma-asszisztensi végzettséggel is rendelkező kőbányai evangélikus lelkésszel a passiójáték és a passióolvasás titkairól beszélgettünk.- Karácsonykor majdnem minden gyülekezetben eljátsszák a gyerekek Jézus születésének történetét, viszont a passióhoz nagyon ritkán nyúlnak hozzá így. Mi lehet ennek az oka?- A szenvedéstörténetet is - a virágvasárnaptól nagypéntekig tartó időszak eseményeit is - el lehet játszani, játszatni úgy, mint afféle pásztorjátékot. Kiosztják a szerepeket, Jézust beöltöztetik fehérbe, töviskoszorút tesznek a fejére, a többiek is kapnak egyszerű jelmezt, koronát, palástot, kardot és így tovább. A gyerekek megtanulják a maguk néhány mondatnyi szövegét, és kész is a darab. A kérdés az, érzelmileg megérintődnek-e közben, hitélménnyé válik-e számukra - és a nézők számára - az előadás... Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, van néhány szempont, amit jó figyelembe venni. Például a rendezőnek - a lelkésznek, a hitoktatónak, a pedagógusnak - mérlegelnie kell, vállalja-e a bolondozás kockázatát. Mert a gyerekek koruknál fogva fogékonyak rá. Ha szenteste az istentiszteleten az egyik pásztor vagy a három király valamelyike az előadás közben, mondjuk, kikacsint, vagy kiölti a nyelvét, azt maximum megmosolyogjuk - de elnézzük, elnéznénk-e ugyanezt a már felnőtt Jézust alakító gyermeknek is? A Kisjézus megszületésének történetét tipikusan idealizáljuk; csengő énekszó hallatszik, angyalok repdesnek, meseszerűvé válik a történet. A passió szenvedéssel teli valóságán azonban nem lehet és talán nem is szabad szépíteni. És itt megint csak egy nagyon nehéz kérdéssel találkozik a „rendező”: hogyan beszélgessen a gyerekekkel - akik nagy valószínűséggel személyiségfejlődésük másmás szakaszában járnak, és különböző ismeretekkel, tapasztalatokkal bírnak - a szenvedésről, az elmúlásról, a gyászról és a halálról... Számít az is, hogy milyen Jézus-képet mutatunk be a gyermekeknek: pásztor, testvér, barát vagy ítélőbíró. Minél közelebb érzik magukhoz Jézus „figuráját”, annál megrázkódtatóbb maga az élmény. „Jézus a barátom, aki meghalt értem.” Ez döbbenetesen közeli viszonyt feltételez, egyben érthetetlen dráma is lehet a gyermekek számára!...-Az idősebb korosztályokkal, a felnőttekkel ilyen szempontból valóban egyszerűbb lehetne a dolog. De ők vajon rávehetők-e arra, hogy részt vegyenek egy passiójátékban?- Ahhoz, hogy valaki, ha nem is színpadra, de színpadi helyzetbe álljon ki, szükséges egyfajta egészséges exhibicionizmus, amit kikényszeríteni nem lehet, maximum egy kis bátorítással elő lehet csalogatni. Ha valaki nem önként, belső indíttatásból vállalja a darabban való részvételt, és nem „küzd” meg magában azzal, hogy milyen szerepet is ölt magára, akkor nem lesz hiteles az alakítása - különösen, ha a történet központi figuráiról, Péterről, Pilátusról, Júdásról, legfőképpen pedig Jézusról van szó.- Akár résztvevőként, akár nézőként találkozunk a passiótörténettel: mennyire lehet, mennyire tudunk elszakadni a hagyományos ábrázolásmódoktól, mondjuk attól a képtől, hogy Jézus márpedig hosszú hajú, szakállas férfi volt? Elképzelhető például, hogy lány alakítsa őt?- Akkor is születhet hiteles, megrázó erejű előadás, ha a történetet, ° mondjuk, 21. századi keretek közé helyezzük. Mert nem az számít, hogy a Jézust megformáló személy alacsony-e vagy éppen magas, rövid hajú vagy szakállas-e vagy sem. Csak az a fontos, hogy hiteles legyen, és , hogy meglássuk rajta, megérezzük belőle - illetve az egész darabon keresztül - a krisztusit. Ha egy nyilvános előadáson Jézus szerepét nő játssza, az provokációnak, szándékos megbotránkoztatásnak tűnhet, ezért ezt kerülném. Megítélésem szerint sokak számára ez már átlépi a blaszfémia, azaz istenkáromlás határát. Ez esetben felborulnak a szerepek is, tisztázatlanná válik, hogy az egyik szereplő hogyan viszonyul a másikhoz. Kérdés: ez esetben a tanítványok vajon nőként tekintenek Jézusra? Vagy hogy ez ne okozzon problémát, a tanítványok is asszonyok? És mi játszódik le mindeközben a nézőkben? Egy „zártkörű” bibliodráma-csoport helyzetében másról van szó, hiszen ha ott egy nő formálja meg Jézus szerepét, nem feltétlenül női szerepet vesz fel, hanem férfiét, azaz nem a nőnemű Jézust játssza el. A színpadra állítás alkalmával mindenképpen kerülném ezt a helyzetet.-Az imént a megbotránkoztatást említette...- Mielőtt színre visszük a szenvedéstörténetet, nemcsak azt kell számba vennünk, hogy kiknek és kikkel adjuk elő, játsszuk el a történetet, hanem azt is el kell döntenünk, hogy mit akarunk elérni vele. Jézus kereszthalálát akarjuk a középpontba állítani? Vagy arra akarjuk irányítani a figyelmet, hogy mit jelent Krisztust követni, az ő tanítványának lenni? János szemszögéből nézzük végig az eseményeket, aki végig ott volt Jézus mellett? Péter szemszögéből, aki háromszor megtagadta a Mestert? A többi tanítvány szemszögéből, akik elmenekültek? Vagy az áruló Júdáséból, a kezeit mosó Pilátuséból, és így tovább? Bármelyik megközelítési módot választjuk is, más és más fénybe, megvilágításba kerül a történet. Azt gondolom, hogy a történet végkifejlete mindenképpen mutasson rá Krisztusra és arra, amit véghezvitt! Valamint magára a vele való kapcsolatra.- Beszéltünk már arról, milyen nehézségei lehetnek a passiózásnak. A legtöbb gyülekezetben - talán pont ezért (?) - a „hagyományos"passióolvasást választják.- De ebbe is lehet dramatikus elemeket vinni! Például a hangszínek változatosságával. A spirituális töltettel bíró részeket olvashatja a lelkész, a narratív, elbeszélő, a körülményeket leíró részek felolvasásába pedig bevonhatja a gyülekezet egy-egy tagját. Egy csendes templomban, ahol mindenki a szövegre figyel, a háttérből beszűrődő váratlan zajok is- az izgatott tömeg morajlásának felidézése, a dobókockák „csörgése”, a kalapácsütés vagy a kárpit kettéhasadásának a hangja - nagy hatással lehetnek a hallgatóságra. Ugyanígy a fényekkel is játszhatunk. Például amikor ott tartunk a felolvasásban, hogy Jézus kileheli a lelkét, lekapcsolhatjuk a lámpákat, a szürkületben egy-két gyertya fénye pislákol csak...- Akárfelolvasással, akár eljátszva „jelenítjük meg” a nagy hét eseményeit, történjen-e utalás arra, hogy Jézus halálával azért még nem ért véget a történet, sőt nagyon is folytatódott? Ha úgy tetszik: feltámadjon-e Jézus a darab végén?- Akkor jó a dráma, és a lelkűnkben folyó dráma, ha minden a helyén, a maga idejében szólal meg. Nagypéntek a szenvedés megjelenítésének és megélésének ideje. Éppen ezért biztos, hogy a történet eljátszását Jézus halálával fejezném be. Abban azonban már nem vagyok olyan biztos, hogy a passiójáték kiválthatja az igehirdetést, hogy önmagában is megállja a helyét, hogy nem kell - akár a darab felvezetéseképpen - magyarázatot fűzni hozzá. Valamiként utalni kell arra, hogy Jézus kereszthalála, Istennek az az elhatározása, hogy ezt véghezviszi, nem úgy általában történt a világért- ami persze igaz -, hanem személy szerint miattam és értem! Ez a fajta személyesség a döntő. Csak ha ezt felismerem, ha intenzíven megélem a nagyhét eseményeit - a virágvasárnapi „népünnepélyt” éppúgy, mint az utolsó vacsora intimitását, a kereszthordozás stációinak brutalitását és nagyszombat kétségekkel teli fájdalmát, gyászát -, csak akkor „születhet meg” bennem húsvét felszabadító ünnepe, csak akkor érthetem, érezhetem meg, mit jelent Krisztus fényt és életet hozó feltámadása. ■ Vitális Judit NAGYCSÜTÖRTÖK - MT 26,20-30 Az öröm vonzásában A kovásztalan kenyerek, azaz a páska ünnepének első napjának estéjén Jézus és tanítványai örömünnepre jöttek össze, hogy megemlékezzenek Izrael Egyiptomból való szabadulásáról. Az ünneplést nem árnyékolta be sem az, hogy Jézus tudatosan készült a halálára, sem az, hogy ezen az estén a tanítványok közül kivált az áruló. Az egykor elnyert - a zsidóság identitását máig megalapozó - szabadságot és az eljövendő, a Jézussal való kapcsolatban gyökerező szabadságot ünnepelték. Utolsó, asztal mellett elmondott szavaival Jézus az Isten országában rájuk váró örömre utalt, arra a napra, amikor majd tanítványaival együtt újra élvezni fogja a szőlőtő termését. Hálazsoltárok éneklésével zárták a vacsorát, mielőtt kimentek az Olajfák hegyére. Az örömünnep előzményeit részletesen feltárják az evangéliumok. Jézus és a tanítványok közös útjának számos olyan állomását ismerjük, amelyen együtt élhették át Isten szabadító erejét és szeretetét: gyógyításokat, várakozást ébresztő - gyakran példázatos - tanításokat, az ellenfelek provokációit visszaverő csattanós válaszokat. Különösen fontosak lehettek a tanítványok számára azok az élmények, amelyek arra bátorították őket, hogy úrrá lehetnek - mégoly jogos - félelmeiken és aggodalmaikon: „Ne aggódjatok tehát (...) De keressétek először az ő országát és igazságát...” (Mt 6,31.33) Jézus mellett megtanulhatták, hogy a követése során elszenvedett veszteségek jelentéktelenek azokhoz a nyereségekhez képest, amelyekkel a mennyei Atya megáldja azokat, akik a Jézus által mutatott utat járják. Talán elindultak annak a megértése felé is, hogy a halál sem választhatja el őket Isten szeretetétől: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik” (Mt 10,28) A közös út kiemelkedő állomásán, az utolsó vacsorán Jézus ar-. ra készült, hogy tanítványai számára hitelesítse azokat a lehetőségeket, amelyeket az Isten országának vonzásában már korábban megmutatott nekik. Jézus azzal teszi rá tetteire és tanításaira a végső, hitelesítő pecsétet, hogy egészen odaadja magát tanítványainak. „Odateszi magát” - szoktuk mondani arra az emberre, akin észrevesszük, hogy nemcsak beszél, nemcsak távolról, biztonságos fedezékből irányít, nemcsak mások bőrét viszi a vásárra, és nem másoktól vár áldozatot, hanem erejét, egzisztenciáját, életét ajánlja fel fedezetéül azoknak az elveknek, amelyeket hirdet. Jézus is „odateszi magát” ezt ismerhetjük fel újra és újra, amikor azt mondjuk, hogy az utolsó vacsorán tanítványait megajándékozta önmagával, az úrvacsora szentségével. Az úrvacsorával élni annyit jelent, hogy a Jézussal való közösséget kézzel foghatóan megélni: azzal a Jézussal való közösséget, aki maga tette magát számunkra - tettei és szavai hitelesítéseként - kézzelfoghatóvá. Az öröm vonzásában megszülető asztalközösség keretében kapnak értelmet az úrvacsora szereztetési igéinek súlyos szavai is: „bűnök bocsánatára”. Megtanultuk, hogy az úrvacsora komoly dolog, alapos felkészülés után térdeljünk csak az Úr oltárához. Megtanultuk, hogy át kell éreznünk: koldusok vagyunk. Megtanultuk, talán gyakoroljuk is, hogy az úrvacsoravétel előtt bűnvallást kell tennünk, legalább a gyülekezeti közös gyónás szavaival, de, ha lehet, konkrétan, személyesen, a megbántott testvér füle hallatára is. S ez mind igaz, jó, ha nem felejtjük, és ezek szerint készülődünk. De ha csak ennyit tudunk, keveset tudunk. A „bűnök bocsánatára” ugyanis elsősorban nem arról szól, hogy nekünk milyennek kell lennünk, ha meg akarjuk élni Jézussal egy asztalnál a vele és a testvéreinkkel való közösséget, hanem arról szól, hogy mit kapunk az asztalnál. Az Isten országáról szól, amely Jézus szavai szerint már közel jött hozzánk, amelyben helyreállhat az Istennel és az egymással való sérült kapcsolatunk, amelynek a valóságát Jézus teljes odaadásával hitelesítette számunkra. Evangélikus úrvacsora-értelmezésünk fontos hangsúlya, hogy az oltár felé vezető utunkon nem kell magas küszöböt átlépnünk, úgy kérhetem a felvételemet az úrvacsorái közösségbe, „amint vagyok...” A visszafelé vezető úton viszont, amely konfliktusokkal terhelt kapcsolataimba vezet, már ne legyek ugyanaz, aki az előbb voltam: dolgozzon rajtam és bennem az Isten országának az ereje. Ahogyan az elbocsátásban halljuk: „Akik megtapasztaltátok a bűnbocsánat örömét, építsétek a testvéri közösséget az emberek között megbocsátással és önfeláldozó szeretettel!” Textusunk meghökkentő módon húzza alá ennek az értelmezésnek az első felét. Az utolsó vacsorán Jézus együtt étkezik az árulóval is. Világosan beszél az árulásról, a benne rejlő gonoszság súlyáról, még azt sem rejti el, hogy melyik tanítványára gondol, mégis együtt marad vele az asztalközösségben. Nem hagyja ott, nem küldi el; az evangélista elbeszélése alapján arra kell gondolnunk, hogy Júdás akkor is jelen volt, amikor Jézus megtörte a kenyeret, és körbeadta a poharat. Tudott a szándékáról, de nem mondta fel a vele való közösséget. Lehet, hogy Jézus az utolsó pillaAZ ÜNNEP IGÉJE natig arra vágyott, azért könyörgött, hogy az áruló gondolja meg magát, és forduljon vissza a végzetes úton? Lehet, hogy látta Júdásbán a megtérésnek azt a parányi lehetőségét, amelyet Júdás nem látott, és nem hagyta, hogy kibontakozzék benne? Nem tudjuk, hogy Jézus mit gondolhatott, ezek csak találgatások, de ha mindazt számba vesszük, amit Jézus az Isten országának titkáról mondott, talán nem alaptalan feltételezések. Az viszont az evangélista elbeszélésén alapuló tény, hogy Júdás is részese volt az asztalközösségnek. Nem Jézus és nem is a többi tanítvány bontotta fel a vele való közösséget. Mai világunkban, amikor híressé, érdekessé lehet válni annak révén, hogy valaki kivel nem vállal közösséget, kivel nem áll szóba, kit nem hallgat meg, kinek a köszönését nem fogadja, és kivel nem fog kezet, fontos üzenetet hordoz a teljes asztalközösség lehetősége. Azé a teljességé, amely egyedül méltó az Isten országának öröméhez. ■ Dr. Csepregi András Imádkozzunk! Jézusunk, te arra bátorítottál bennünket, hogy kérjünk, és kapunk. Segíts, hogy engedjünk biztatásodnak. Ámen.
