Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-21 / 12. szám
2 -41 2010. március 21. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Szerető mennyei Atyánk! Hálát adunk neked, hogy Atyánknak szólíthatunk téged, és hogy te atyai szeretettel hallgatod meg kéréseinket. Kérünk, hallgasd meg most is könyörgésünket, és add meg bölcsességgel azt, ami legnagyobb ajándékod az ember számára, Fiadban az életet. Hallgass meg minket akkor is, ha eltékozoljuk, nem becsüljük, nem értjük ajándékod lényegét. Urunk, Istenünk! Látod, milyenek vagyunk. Elveszünk, ha nem józanítasz ki, ha nem érintesz meg. Elveszünk, ha nem rázol fel és nem emelsz fel. Elveszünk, ha nem maradsz közöttünk. Urunk, Istenünk! Látod, milyen életet, milyen világot alakítottunk ki magunk körül. Látod emberi kapcsolatainkat. Látod a nemzetek, az országok helyzetét. Igazad van, szégyenkeznünk kell, mert nem vagyunk igazán a te néped. Féltjük csupasz életünket, mégis számtalanszor belekergetjük magunkat a borzalmakba. Terror, erőszak, elszegényedés, mindenféle válságok, lelki elsivatagosodás, közöny. Sosem szűnnek, sosem múlnak. Fájdalmas, mégis belemegyünk a játékba. Urunk, Istenünk! Mindig van örömünk is. Mindig megtalálhatóak a hétköznapi csodák a családban, a munkahelyen, a gyülekezetben, szerte a világban és lelkünk legmélyén is. Ezért hálánk szava is hangozzék feléd és a köszönet, hogy életünk színekből áll, dallamokból, művészetből, mozgásból, érzelmekből. Urunk, Istenünk! Hisszük, hogy meghallgatsz mindenkit, aki hozzád kiált, és belelátsz annak a szívébe is, aki hallgat. Add békességedet nekünk, és erősíts minket hitünkben Szentlelked által. Téged kérünk, akinek szeretetétől nem választhat el senki és semmi, és aki a mi megfeszített és feltámadott Jézusunkban egyetlen Urunkként hajolsz le hozzánk. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Hatalmas egy szó a »pap«. Nincs nála kedvesebb, nyájasabb. Sokkal jobb hallani, hogy Krisztus pap, mint azt, hogy Úr vagy más egyéb. A papság lelki hatalom. Azt jelenti, hogy valaki közbelép, magára veszi a nép minden fogyatkozását, mintha csak a magáé volna, s könyörög érte. Átveszi Istentől az igét, amelylyel mindeneket vigasztal és segít. Ez a név még az atya és anya nevénél is kedvesebb, vigasztalóbb. Igen, ez a név mindent magába foglal." M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) www.myluther.hu BÖJT ÖTÖDIK VASÁRNAPJA (JUDICA) - 2MÓZ 32,30-34 _______í________________________________________________________ Isten radírja -avagy a Megbocsátások könyve Mózes, Isten szolgája szimpatikus ember. Együtt érez, sőt a szó eredeti értelmében együtt szenved népével, egész küldetéstudata megrendül népe bűne miatt. Ott áll középen, két világ között, közvetítőként: egyaránt elkötelezett Isten iránt és Izráel iránt. Mit is tehetne mást az aranyborjúeset után? Népe iránti szolidaritásból Isten felé fordul. Talán megkönyörül a Magasságos, talán sikerül lecsillapítani haragját... Mózes szimpatikus ember. Komoly és őszinte. Néven nevezi a bűnt, nem hallgatja el, nem bagatellizálja, nem tesz úgy, mintha ez az egész ügy őt nem is érintené. Valaki egyszer azt mondta: két ember között a legrövidebb út az egyenes beszéd. Ilyen egyenes, őszinte megnyilatkozás Mózes Izráelhez intézett beszéde is. Ugyanakkor azonban Mózes a megoldások embere is: nem ragad le a diagnózisnál, hanem a terápia lehetőségeit fontolgatja. Úgy érzi, nem teheti meg, hogy cserbenhagyja, sorsára hagyja övéit, a rá bízottakat, bármennyire ezt érdemelnék is. Mózes szimpatikus ember. Mérlegel, aztán tettre készen elindul. Visszatér Istenhez: megteszi még egyszer az utat a Sínai-hegyre, és megpróbálja elrendezni a dolgot a Magasságossal. Odaáll az Úr elé, és könyörög népéért. Tudja, hogy megmaradni végső soron annyit jelent: kapcsolatban maradni Istennel. Tudja azt is, hogy Istennek emberekre van szüksége ahhoz, hogy megvalósítsa a művét, az embereknek azonban inkább idolokra van szükségük, akikhez igazodhatnak. Látható isteneket kívánnak a Láthatatlan helyett: kézzel fogható biztosítékokat, képeket, tárgyakat, kapaszkodókat. Mégis bocsásd meg bűnüket! - könyörög Mózes a Magasságoshoz. Ha ők nem kapnak kegyelmet, akkor én sem akarok megmenekülni. Akkor engem is törölj ki a könyvedből, amelyet írtál! Hiszen mit ér így a küldetésem, szolgálatom? Ha nincs, akiket pásztoroljak, nem marad közösség mellettem, megnyugodhatok-e, hogy lám, én mentesültem a büntetés alól, megúsztam az ítéletet? Isten könyvet ír. Életek, sorsok, utak és tévutak lenyomata, őrizője e könyv. A Biblia ezzel a réges-régi képpel, „emberszabású" módon fejezi ki Isten szíveket vizsgáló, emberértékelő munkáját. Megannyi kérdőjel sorakozik: vajon kinek a neve marad benne, és ki az, aki kimarad? Isten radírt is használ? Ugyanebben a fejezetben, néhány verssel előbb arról olvasunk, hogy az aranyborjúügy statáriális ítélettel végződött. A nagy vétek után jogos és megérdemelt büntetés várt Izraelre. Ezt az elkerülhetetlen következményt - mint kíméletlen igazságot - tárja elénk 2MÓZ 32,25-29. Az Isten számára elkülönített emberek, Lévi fiai karddal az oldalukon bejárták a tábort: azon a napon háromezer ember veszett el a népből. Ez hát a nevek kiradírozása? A bosszú, a büntetés? Az egyik hagyomány tehát arról beszél, hogy az ítélet mint megmásíthatatlan döntés azonnali és elkerülhetetlen. A következő versekben, vasárnapi alapigénkben ugyanakkor teljesen más hang szólal meg: van még út tovább a pusztában. Nincs azonnali, végérvényes ítélet. Mózes dolga az, hogy vezesse a népet. Tovább, előre a számadás napja felé. De most még van remény. Van jövő. Nem hulltak porba az ígéretek. Vár még egy ország, valahol, az út végén, ahol majd igazi otthonra találnak a gyermekek, utódok. A kegyelem eredendőbb, mint a bűn. Persze, valami végérvényesen megváltozik. Már nem lehet olyan, mint korábban volt. A töréspont után - úgy világlik ki a történetből - Isten ezentúl már nem közvetlenül, hanem angyala által vezeti majd népét a pusztában, az ígéret földje felé. Ezzel végső soron azt nyilvánítja ki, hogy mégsem másítja meg ígéretét. Igaz, Izráel keménynyakú nép, engedetlen, és magától nem képes rá, hogy Istenre emelje a tekintetét. Ám Isten úgy határoz: kegyelmes tekintetét nem fordítja el róluk. ítélet és kegyelem. A vasárnap zsoltárában e két lelki tapasztalat feszültsége fogalmazódik meg: „ítélj meg, Istenem, és ments meg engem, mert te vagy oltalmazó Istenem.” Együtt van jelen az igazság és az irgalom, a vég és a kezdet. Az imádkozó nem vitatja bűnösségét. Nem akar jobbnak látszani, de ahhoz az egyedüli bíróhoz menekül, aki az irgalom forrása is. Hiszem, hogy Isten vezet egy másik könyvet is: a „Megbocsátások könyvét”. Vastag könyv ez, az ő bocsánatai, irgalmas tettei sorakoznak benne. Arról olvashatunk, hogy ki mindenkinek adott új kezdetet úgy, hogy eltörölte, kiradírozta vétkeit. Végeláthatatlan névsorral találjuk szembe magunkat - és benne valahol ott olvashatjuk saját nevünket is. Mert a kegyelem eredendőbb, mint a bűn. A VASÁRNAP IGÉJE Isten szimpatikus Isten. Mélyen megrendül tévútjaink, tagadásaink, vétkeink láttán. Együtt érez, együtt szenved velünk, árva népével. Néven nevezi a bűnt: nem bagatellizálja, nem tesz úgy, mintha ez az egész ügy őt nem is érintené. Ugyanakkor azonban ő a megoldások Istene: a diagnózison túl megmutatja a terápia útját. Nem hagyja cserben, nem hagyja sorsára az embert, aki egyedül rá számíthat. Tettre készen elindul. Útra kel újra és újra az emberért. S végül megteszi azt az utat föl a hegyre. Nincs más választása. A názáreti Jézus könyörög népéért. Tudja, hogy megmaradni végső soron annyit jelent: kapcsolatban maradni Istennel. Jézus emberei tudják: életünk földdel párhuzamos mínusz vonalát egy ponton átszelte a felülről hozzánk érkező kegyelem. A mínusz vonalból pluszjel lett: ezzel a többlettel, megajándékozottan indulhatunk tovább. A „Megbocsátások könyve” kinyílik. És fölfedezhetjük, hogy mi, mindnyájan benne vagyunk. A kereszttel megjelölt és meggazdagított tanítvány viszi tovább a hírt - a pluszjel evangéliumát: ő megáldott bennünket a kereszt jelével; a keresztével, amelyet számára készítettünk, hogy életünk legyen mindörökké. ■ Varga Gyöngyi Imádkozzunk! Élet Istene! Érj el újra szívünk közepéig hogy igaz hittel valljuk: A szeretet tőled eredő végtelen erő, a reményt, amely otthonra talál bennünk, te teljesíted be. A világot, amelyért eljöttél meghalni és élni, te vonod egészen magadhoz, amíg egyszer majd te leszel Minden mindenekben. „Hangozzék el feléd most ez a kérdés: Mit gondolsz, kinek kellett volna elveszni, és ezen a vasárnapon, Judica vasárnapján, azaz az ítélet vasárnapján, ítéld meg, kettőtök közül ki érdemelte meg a keresztet, Jézus vagy talán te? Ismered Jézust, ismered őt az evangéliumokból, ismered a tanításait, a tetteit, ismered a passiót, de ismered magadat is, testvérem. Ismered nagyon jól, tudod, mi van a szívedben, te tudod, milyenek a te cselekedeteid, milyen a te életutad. Nos hát, vesd össze ezt a kettőt, Krisztust és magadat, és ítéld meg, ki érdemelte meg kettőtök közül a keresztet? Én tudom, hogy neked sem mondhat mást a szíved, csak azt, amit az enyém mond: Amit, Uram, te szenvedtél helyettem, én érdemeltem.” (Részlet dr. Kékén András püspök 1949. április 3-án, a Deák téri evangélikus templomban elhangzott prédikációjából)
