Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-21 / 12. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2010. március 21. !► 3 Áldozat volt-e Krisztus halála? ► Az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület március 11-i alkalmán Véghelyi Antal lelkész, az Evangélikus Élet rovatvezetője tartott előadást az Áldozat volt-e Krisztus halála? téma alapján. Az előadást követő beszélgetésben szokatlanul élénk, markánsan különböző véleményeket megfogalmazó hozzászólások hangzottak el. Ez is jelzi, hogy a téma és az előadás egyaránt megmozgatta a jelenlévők értelmét, szívét és bizony indulatait is. Nem véletlen: Krisztus kereszthalálának értelmezése alapjaiban határozza meg hitbeli látásunkat. Az áhítatot Széli Bulcsú kispesti lelkész tartotta az íKor 1,30 alapján. Az egybegyűltek szívére helyezte, hogy Isten akkor is cselekszik, munkálkodik, amikor azt mi nem látjuk, ahogyan a számítógép is a háttérben dolgozik, mielőtt a monitoron megjelenne az eredmény. Olykor viszont szemünk láttára cselekszik, ezzel erősítve hitünket. Legfőbb munkája az, hogy életünket Krisztus Jézusban élhetjük. Az előadó, Véghelyi Antal a tőle megszokott precíz és logikus fogalmazással beszélt, gondolataiból szabad interpretáció helyett célszerű csokrot gyűjtenünk. Az ószövetségi népet körülvevő világban a kultikus áldozat a mágia eszköze volt. Az áldozat bemutatója az istenségre akart hatni. A kultikus áldozat ezért nem egyéb, mint üzleü aktus, az áldozathozó előre „befizet valamire", vagy utólag „megfizet valamiért”. A kultikus áldozat így az isteni erő emberi célok szekerébe történő befogásának eszköze. Az áldozathozó célja, hogy kontrollra tegyen szert az istenség akarata és ereje fölött. Az Ószövetségben a valóban Isten által elrendelt kultikus áldozatoknak nincs közük a mágiához, mert céljuk nem az, hogy az áldozatot bemutató hasson Istenre, jóindulatra hangolja maga iránt, rávegye kérése teljesítésére vagy arra, hogy hunyjon szemet bűne fölött. Ellenkezőleg: az áldozattal Isten akar hatni annak bemutatójára. Az áldozati állat vére egyszerre kell hogy emlékeztesse az áldozót a maga bűnére és Isten iránta való irgalmára, aki most az ő vérének kiontásától eltekint. Véghelyi Antal Istennek nem azért van szüksége Krisztus halálára mint áldozatra, hogy az ember bűnét az ártatlanon torolja meg, és így vegyen elégtételt azért a sértésért, amely az ember bűne miatt őt, a szent Istent érte. Nem, szó sincs elégtételadásról. Krisztus, a második isteni személy azért vette magára az emberi létet, hogy a bűnbe esett emberi nemet a sátán fogságából kiszabadítsa és Isten számára visszahódítsa. Ebben az Atyától kapott küldetésében az emberré lett Jézus a legvégsőkig kész volt elmenni, egészen élete odaadásáig a kereszten. Bizony súlyos tévedés az Anselmus nyomán a 11. században kialakult egyházi tanítás, amely szerint Isten gyönyörködik egyszülött Fiának mint áldozati Báránynak a szenvedésében. Szó sincs erről. Istennek atyai szíve szakad meg, amikor az ártatlan Jézust szenvedni és meghalni látja. Isten számára igenis áldozat volt kitenni a Fiút mindannak, ami születése pillanatától itt, a földön várt rá. És Jézus számára is áldozat volt vállalni ezt a küldetést. Nem engesztelő áldozat, hanem a Jézusban - tehát nemcsak halála érdemében - bízók valóságos újjáteremtésének a kezdete. A bűnök eltörlésével bizony Isten szolgál az embernek! Már az ószövetségi népnek is szolgált vele, de az emberré lett Isten Krisztusban töltötte be maradéktalanul ezt a szolgálatot. Isten a bűnért nem fogad el semmiféle áldozatot és elégtételt! Ilyen összefüggésben és ilyen értelemben Jézus halálára neki nem volt szüksége. Isten nem áldozati halálért, hanem önmagáért bocsát meg, mert szeret. De mit használna nekünk, hogy megbocsátotta és eltörölte bűneinket, ha továbbra is ott kellene vergődnünk rabtartónk, az ördög láncán! Krisztusnak azért kellett meghalnia, mert ezt a láncot másként nem vehette le rólunk. Sokan éppen Krisztus kereszthalálának érdemére hivatkozva akarnak kibújni a mindennapi kereszthordozásból fakadó szenvedések alól; míg másokra tesznek elviselhetetlenül nehéz igát, áldozatsors vállalására kényszerítve őket, addig a Krisztus életét és halálát szabadító műként felfogó hívőt az jellemzi, hogy miközben Krisztus nyomdokán járva naponként felveszi a maga keresztjét, Ézs 58 szellemében leoldja a másokra bűnösen rátett igát. ■ Kovács László Pro Űrbe Győr díj a Péterfynek Folytatás az 1. oldalról A díj átadására az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján tartott ünnepi díszközgyűlésen került sor. A díjátadás előtt a Honvéd ligetben álló 48-as emlékműnél megrendezett városi ünnepségen adtak műsort a Péterfyiskolások. A díjátadás után kértük rövid beszélgetésre az iskola igazgatónőjét, Hallgatóné Hajnal Juditot.- Meglepte a kitüntetés?- A legteljesebb mértékben. A közgyűlés után városunk alpolgármestere hívott fel, és mondta el, hogy a díjat egyhangú szavazással ítélték oda pedagóguskollektívánknak. A legnagyobb örömöt számomra az jelentette, amikor megtudtam, hogy a felterjesztő Ittzés János püspök úr volt. Ismerjük őt, hogy milyen igényes önmagával és környezetével szemben is. Az, hogy ő erre a díjra méltónak találta a tantestületet és az iskolát, nagy megtiszteltetés.- Hogyan gondol most a tantestülettagjaira?- Nem szeretnék itt most nagy szavakat megfogalmazni, de egy jó iskolában csendes csodák történnek akkor, amikor becsukódik egy osztályterem ajtaja, amikor egy pedagógus egyedül van a gyermekekkel. Ilyenkor és ott kell megszületniük azoknak az értékeknek, amelyeket aztán a gyermekek beépítenek saját életükbe, hogy azok által ne csak iskolájuknak és családjuknak, hanem városunknak és nemzetünknek is hasznára váljanak. Az a meggyőződésem, hogy pedagógus kollégáim elkötelezetten és hivatástudattal próbálják ezt á célt elérni. Úgy gondolok a tantestületre, hogy öröm nap mint nap belépni az iskola kapuján, öröm velük mindennap találkozni. Az iskola egyik fő ereje az, hogy igazi közösséget alkot a tantestület.-Ez a díj kötelezi az iskolát a további nívós oktató-nevelő munkára...- Pontosan így van. Nagy ösztönző erőt jelent számunkra ez a kitüntetés, de elég kreatív és innovatív a tantestület ahhoz, hogy ennek a most már valóban magasra állított mércének meg tudjon felelni. Hosszú egyébként a leltár, sok minden jár még a fejünkben, amit szeretnénk elérni, megvalósítani. Végig kell gondolnunk, hogy melyek azok a további kapcsolódási pontok, amelyek ehhez a városhoz kötnek bennünket. Most azonban még az öröm és a hála pillanatait éljük, ám holnap tanítási nap következik. Újra becsengetnek az iskolában, és mi tovább végezzük szolgálatunkat. ■ Kiss Miklós Tanúságtétel Jézus Krisztus halála ügyében Közeledik a nagyhét, itt van már az ajtónk előtt. Még egy hét, és célegyenesbe fordul a passiótörténet. A böjti hetekben, de különösképpen is az előttünk lévő napokban a názáreti Jézusnak, Isten és Mária Fiának, a világ Megváltójának szenvedésére és kereszthalálára emlékeznek a keresztények. De nem csak emlékeznek, mert ez az esemény - bár egyszer történt - ma is, most is él bennünk. Valóban „velünk élő történelem" amely örök érvénnyel hirdeti: Isten halálosan szeret bennünket. Eszembe jut a pár évvel ezelőtt oly nagy port felverő film, A passió. Egymástól nagyon eltérő vélemények és olykor nyilvánvaló előítéletek csaptak össze miatta és körülötte. Okos, higgadt szakértők fejtették ki vele kapcsolatos álláspontjukat, máskor meg pattanásig feszült indulattal fogalmaztak a megszólalók. Én is láttam. Volt, amivel nem értettem egyet, de alapjában véve nem volt ellenemre. Most mégsem valamilyen későn született filmkritikát írok, hanem tanúskodni szeretnék. Erre is egy pár évvel ezelőtti élményem késztet. Egy, a Krisztus Urunk kereszthalálát és húsvéti diadalát középpontba állító rádiós megszólalásom után levelet kaptam egy hittestvérünktől. Ha eszembe jut ez a levél, azóta is mindig elszomorodom. Nem tagadhatom, ehhez az is hozzájárul, hogy tudós, a felsőoktatásban dolgozó, gyülekezeti tisztségviselő testvérünk írta. Nem kevesebbet közölt velem, mint azt, hogy Jézus Krisztus halálának és feltámadásának az összefüggésében ő tudja a megoldást. Húsvét magyarázata ugyanis szerinte az, hogy Jézus Krisztus a kereszten valójában nem is halt meg a szó igazi értelmében. Tetszhalott volt csupán, így hát minden érthető! A kereszt botránya immár nem botrány, húsvét meg az emberi értelem számára is megfejthető esemény. Amikor a levelet olvastam, földbe gyökerezett a lábam. Azóta is kétség mardos: jól tettem-e, hogy nem válaszoltam a levélre? De az a magabiztosság, amely soraiból áradt, megbénított. Annak, hogy most ez és így születik meg az aktuális Égtájolóban, ez a néhány év óta nyugtalanító emlék az egyik fő indítéka. És a félelem - csak nem gondolkodnak még számosán így hittestvéreink között? Az 1980-as évek vége felé nálunk Magyarországon is sokan úgy olvasták és terjesztették az egyik amerikai orvosi hetilapban 1987. március 15- én napvilágot látott jelentést, hogy ez a végső és igazán ütős bizonyíték az evangéliumok tudósításának igazolására. Ezzel megoldódott a probléma, hiszen ez az orvosok által készített jelentés - szerintük - végérvényesen igazolja hitünket. Ebből a jelentésből idézek néhány mondatot: „A római kivégzések törvényes bevezetése rendszerint korbácsolás-ÉGTÁJOLÓ sál történt. A szokásos eszköz a rövid korbács volt, amely több bőrszíjból állt, a szíjakra pedig vasgolyókat vagy hegyes birkacsontdarabkákat kötöztek. A zsidó törvények legfeljebb harminckilenc ütést engedtek meg, a római törvények ilyen korlátozást nem ismertek. A korbácsolás súlyossága az azt végrehajtó katonáktól függött. Eredménye az áldozat legyengítése vagy akár halála is lehetett. Orvosi szempontból a korbácsolás igen fájdalmas, tekintélyes vérveszteséggel járó feltépett sebzéseket okozott, következményeként sokkos állapottal. A vérveszteség mértéke megszabta, hogy meddig élt az áldozat a kereszten. Jézust - a források szerint - súlyosan megkorbácsolták, -így állapota a keresztre feszítés előtt mindenképpen rossz, de lehet, hogy kritikus volt. [...] A keresztre feszítés után a haláltusa az áldozat állapotától, a korbácsolás és a vérveszteség súlyosságától függően három-négy órától három-négy napig tartott. [...] Jézus aránylag rövid - három-hat órás - szenvedés után, hirtelen felkiáltva halt meg a kereszten. Mikor a római katona lándzsájával a mellkasába szúrt, onnan vér és »víz« folyt ki. A rövid ideig tartó haláltusa az erős korbácsolás okozta nagy vérveszteség következménye lehetett. A lándzsa ütötte sebből kifolyó »víz« származhatott hirtelen kialakult, mellhártya vagy szívburok körüli folyadékgyülemből, a vér pedig a jobb szívpitvarból vagy kamrából.” Az orvosi jelentés szerzői végül leszögezik, hogy a történelmi és az orvosi adatok azt bizonyítják, hogy Jézus biztosan meghalt a kereszten. Csak az a bökkenő, hogy ezt a jelentést is idéztem az említett rádiós megszólalásomban, és erre érkezett az említett levél! Hiába a jelentésben olvasható megállapítások, de hiába Mel Gibson félelmesen realisztikus filmje, A passió is! Viszolygást kelthet, részvétet ébreszthet a szenvedésnek ez a brutális ábrázolása, de az evangélium igazságát ilyen érveléssel nem lehet győzelemre vinni! Aki meggyőzetett, vagy ezután lesz meggyőzött, azt mindig Isten igéje győzte és győzi meg, amely élővé és hatóvá lehet emberek szívében - ahol és amikor Istennek tetszik. Nincs, nem is lenne tehát más dolgunk nekünk sem, mint egyszerűen tanúskodni arról, ami megíratott, és amiről ő maga is olyan nyomatékosan beszélt már előre tanítványainak: „Mostfelmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a prof éták megírtak. A pogányok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad.” (Lk 18,31-33) Kedves Olvasó! Csak néhány mondat még. Az első kettőt Pál apostoltól idézem; jó lenne, ha elgondolkodnánk rajtuk. A korinthusiaknak így ír: „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje!’ (íKor 1,18) A galatáknak pedig ezt mondja: „Ó, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, akiknek szeme előtt úgy írtuk le Jézus Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg!” (Gál 3,1) Végül egy énekvers: „De ne csak kínod tudjam, / Okát is megértsem, / Hogy te gúnyt, halált, Uram, / Szenvedtél énértem. / Oka annak én vagyok, / Én és tenger vétkem, / Kínjaid ezért nagyok. / Célod üdvösségem.” (EÉ 204,3) Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
