Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-14 / 11. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2010. március 14. *• 7 „Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő máig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő legyen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában’.’ (Németh G. Béla: Petőfi Sándor élete és egyénisége. In: A magyar irodalom története. Szerk. Klaniczay Tibor, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982) ■ Bárdos Szilvia „Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének síromból, s hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Petőfi” - írta Kosztolányi Dezső. De valószínű, nemcsak ő, hanem a legtöbb magyar anyanyelvű ember is ezt válaszolná gondolkodás, habozás nélkül. Akiket megérintett a varázsa, azokat nem tántorítják már el a felületes életrajzi adatok, a dübörgő szavalatok, ai költőt szoborrá merevítő elemzések sem. Ők mindenekelőtt a szeretni való költőt és embert látják meg benne, s éppen örök fiatalsága, nyughatatlansága miatt érzik kedvesnek, közeli ismerősnek. Az evangélikus Petőfi Sándor neve és költészete összefonódott a szabadság fogalmával. Ez a legerősebben sugárzó eszme, mely rövid életét, költői világát beragyogja. Élete és költészete is szoros egységben forrt össze. Élettörténete 1848. március 15-től haláláig (eltűnéséig) a forradalom és a szabadságharc történelmi eseményeihez kapcsolódik. Több versének közvetlen politikai hatása volt és van. A forradalom kitörése előtt írt Nemzeti dala mindmáig a nemzet indulójaként hangzik fel. Talán nincs a magyar történelemben még egy olyan nap, mint március 15-e, amelyről annyit Petőíí Sándor Miért zárjátok el az útamat? Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok. Veszélyben a hon, s tettre híja föl Minden fiát, S reményeim szikláin állok én, Lelkemre százszoros viszhang kiált. Szilárd reményem, mint a sziklakő, Mely nem remeg, Hogy helyemen majd becsület marad, Hogy a hazáért sokat tehetek. A tettek vágya, tettek ereje, Mint vad patak, Folyt rajtam át, amelynek habjai Szilaj morajjal mélybe omlanak. Fölnézek a nyárdéli napba és Nem fáj szemem, Lenézek örvény fenekére és Lenézek bátran, nem szédül fejem. Közönséges napokban csak megáll Más is helyén, De majd ha minden ember tántorog, Ottan leszek majd, s nem tántorgok én! És jőni fognak rettentő napok, Amilyeket Csak álmodik most holdas éjeken Az őrülésig rémült képzelet. Nem várok én dicsőséget s dijat Munkáimért... Kötelességet ingyen tenni kell, S kötelesség munkálni a honért; És a dicsőség? isten hírivei Tovább mehet, Nem kell nekem kacér leány, midőn Ölelhetem hű feleségemet. Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok. (Pest, 1848. július) A SZABADSÁG ÜSTÖKÖSE Petőfi egyetlen hiteles portréja - dagerrotípia hallhattunk, olvashattunk volna. Petőfi szerepéről, a Nemzeti dal felolvasásáról és a nép megszavaztatásáról, a cenzúra eltörléséről is megemlékezünk minden évfordulón. Tudjuk, hogy a forradalom és a szabadságharc elválaszthatatlan a nevétől; szinte tőle halljuk minden évben, hogy itt az idő... Ünnepi műsorok főszereplőjévé tesszük megidézett alakját; verseit kívülről tudja a magyar. A kortárs Jókai is így írt erről: „Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép; mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel.” A márciusi eseményeket követő hónapok ellentmondásosságáról, a felemás átalakulásról, Föl, föl, hazám, előre gyorsan, Megállni félúton kívánsz? Csupán meg van tágítva rajtad, De nincs eltörve még a lánc! (Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk..., 1848. április) Reviczky Gyula Márczius tizenötödikén Hivatlanúl is megjösz minden évben, Szép márczius, bilincs-oldó tavasz! De azt a régi márcziust nem érzem; A naptár mond csak annak; nem vagy az; A hit kidőlt, a szívnek semmi lángja; Fásultan él a kor s eszméletlenül, Múlton mereng a költő és dalába Villám s haragvó mélabú vegyül. Megalkuvás iránya most a kornak; Ábrándnál egy kis állás többet ér, Egy zsíros konczért százan marakodnak, Hogy egynek jusson mentül több kenyér. Az igazságot, elvet megtagadják, S ki értük harczra kelne, nincs olyan, Csak szóvirág ma a magyar szabadság S az érte hősen ontott vérfolyam. Nem, ez nem az a márcziusi szellő! Nem a szabadság éltető lehe, Egy alvó népet új életre keltő, Hogy százados rablánczát tépje le! A nagy, a negyvennyolczas márcziusnak Nincs más emléke: néhány béna kar, S távol, hol czitrom és narancs virulnak, Honán kívül a legnagyobb magyar! Ezért löktél hát annyi hősi sírba, Hogy a mi véred, óh hon, megmaradt, Mohó ajakkal, éhesen kiszívja Egy ingyenélő parazita-had?... Ezért áldoztál annyi vért, vagyont hát, Hogy megtagadjanak gyáván előbb S örököd' oszt' arczátlanul felosszák Kétszínű, romlott, léha kegylesők?... Csak vissza e sivár korból! Nem ég itt Ember-méltóság tiszta ihlete! Álmodjuk, hívjuk vissza azt a régit!... S ha van még a magyarnak istene: Őt kérjük, adjon még egy csoda-kardot, Bűvös csapásitól hadd hulljanak A hitvány léhütők, kik mint a barmok Csak ettek-ittak és meghiztanak. a költő gyötrődéseiről már kevesebb szó esik. Ő volt ugyanis az, aki nem fogadta el a szükségesnek hirdetett politikai kompromisszumokat, s legtöbbször elégedetíen maradt. Mindig az események előtt járt, és siettetett is mindenkit. Megszállottnak, túlzónak tartották őt, kétségbe vonták jogát, hogy cselekedjen. Júniusban már azt írta naplójába, hogy egyike a leggyűlöletesebb embereknek, s néhány nappal később csúfos vereséget szenvedett Szabadszálláson - mint képviselőjelölt. Mert választóbeszédében semmi kedveskedés, hízelkedés, üres ígérgetés nem volt, így rosszakarói könnyűszerrel ellene fordíthatták a népet. Ő volt az egyetlen, aki nem alkudott - ahogy Ady Endre írta róla. Tragédiája itt kezdődött el. Nem látták meg benne „az embert, az örök haladás héroszát” ahogy Kosztolányi nevezte őt egy tanulmányában; nem látták, hogy ő a jövőért harcol. Idővel ő is azok közé került, akiket folyton magyaráztak, megmagyaráztak, időnként kisajátítottak; akiket igazán csak „részleteiben jól válogatva" szeret a hatalom. S ez ellen egyet tehetünk: magunk vesszük birtokba őt, magunk olvassuk el újra és újra verseit, hogy költészetén keresztül jelenjen meg előttünk, szülessen újjá legalább minden tavasszal... így lesz példakép és mérce. „Halála? Tán meg se halt... Mert ha élete olyan volt, mint a tündöklő égitest a költészet és a harc mennyboltján, halála a legendák ködébe burkolta. Mintha természetfeletti erő ragadta volna el a csatatérről, egyetlen nyom, egyetlen biztos emlékjel nélkül. így hát a költő üstökösként maradt meg az utókor tudatában, szikrázó csúccsal - rövid életével - és a legendák hosszú uszályával, amelyek körülveszik végső óráját.” (Mihai Beniuc: Ahogy megálmodta. In: Petőfitől - Petőfiről, Tankönyvkiadó, Budapest, 1973) Kányádi Sándor írásában Petőfit a magyar költészet Jézus Krisztusának nevezi, kinek „sír-Utassy József Zúg Március Én szemfedőlapod lerántom: kelj föl és járj, Petőfi Sándor! Zúg Március, záporos fény ver, suhog a zászlós tűz a vérben. Hüvelyét veszti, brong a kardlap: úgy kelj föl, mint forradalmad! Szedd össze csontjaid, barátom: lopnak a bőség kosarából, a jognak asztalánál lopnak, népek nevében! S te halott vagy?! Holnap a szellem napvilágát Toppantják ránk a hétszer gyávák. Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: szólj még egyszer a Szabadságról! jával is úgy vagyunk, mint a názáretiével (valahol csak meg kell gyújtani a kegyelet gyertyáját, valahová csak le kell tenni a hódolat koszorúját); (...) nem tudom, de akkora költő volt, akár minden faluban lehetne sírja; talán nem is a földön, a földben, hanem valahol ott fönn a magasban pihen, s ez rajta a szemfödél: »magasan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet!...«” (Kányádi Sándor: Tisztelgés. In: Igaz Szó, 1969/7.) A szerző magyartanár, a Szőnyi István Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény igazgatója Reményik Sándor Petőfihez Az ország elvétetett tőlünk, Elvétetett a hatalom, És a dicsőség is elvétetett, Felbontatott és eltöröltetett Közöttünk minden földi kötelék. Térdig porban és övig hamuban Mi mégis a Te nemzeted maradtunk: Petőfi nemzete! Mert megmaradtál Te! És Benned megmaradt az ország, És megmaradt a hatalom, S a dicsőség is, a mi dicsőségünk, Most és mindörökké. Az ország megmaradt, Ó, nem a földi ország, A szemfedős, a könnyel áztatott. Nem az, nem az! A mi világtól elfordult szemünk Immár a földi ország égi mását Tebenned keresi. Honfoglalónk Te vagy. Ha őseink csak földet hagytak ránk: Te reánk hagytál egy darab eget, Egy örökrészt a porló rög felett. Kisajátíthatatlan birtokot. Az álmaiddal benépesítettél Egy új hazát, Szabadság és szerelem gyarmatát: Egy magyar csillagot. És megmaradt a hatalom. Nem a kard élén csillanó erő, A kard, az eltörött, Nem az ágyúk torkából ásító, Az ágyúk hangos torka néma lön, Nem tűzben, vérben edzett vértezet, Nem az, nem az, Elvette tőlünk azt a végezet. De mi most Reád szegezzük szemünk, A páncélunk Te vagy. Te vagy tűzálló, kemény fedezékünk. Lelked örvénylő mélységeiben Adatott nekünk örök menedék. És nekünk ez elég. A vezérünk Te vagy. Mint verseid, a „rongyos katonák” Akiknek éhség s igazság a bére: Álljuk seregparádéd sorfalát. És megmaradt a dicsőség is. Ó, nem az oktalan kevélykedés, Világ színe előtt hetvenkedő! Nem a cifrálkodó magyarkodás. Ez más, ez más! Nagyon nagyot zuhantunk. De megmaradt a büszke öntudat, A Te öntudatod, A mi öntudatunk: Ha balsorsverten, ha koldusszegényen: Vagyunk, vagyunk! És akarunk még lenni!... Az ország elvétetett tőlünk, Elvétetett a hatalom, És a dicsőség is elvétetett, Felbontatott és eltöröltetett Közöttünk minden földi kötelék. Térdig porban és övig hamuban, Mi mégis a Te nemzeted maradtunk: Petőfi nemzete! Mert megmaradtál Te! És benned megmaradt az ország, És megmaradt a hatalom, S a dicsőség is, a mi dicsőségünk, Most - és mindörökké!
