Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-07 / 10. szám
2 ■m 2010. március 7. FORRÁS Evangélikus Élet BÖJT HARMADIK VASÁRNAPJA (OCULI) - ÉZS 43,22-25 Nyugtalanító prófétai szavak Oratio oecumenica Szerető mennyei Atyánk! Téged szólítunk meg imádságunkkal, aki hozzánk vezető és előttünk feltáruló utakon ismerteted és osztod meg velünk önmagad. A keresztséget adtad nekünk ajándékul, igéddel magadhoz gyűjtesz, az úrvacsorával pedig megtartasz jelenlétedben és a legerősebb közösségben. Tudjuk jól, te vagy az, aki Fiadon, Jézus Krisztuson keresztül szolgáltál és fáradoztál értünk bűneink miatt, holott nekünk kellene szolgálni téged. Mindenható Atyánk, szomorúan és szégyenkezve valljuk meg, hogy áldozatod ellenére bennünk és körülöttünk alig-alig növekszik az élet. Kérünk ezért, könyörülj a magunkkal és másokkal kapcsolatos türelmetlenségünkön. Köszönjük, hogy időt, lehetőséget, kegyelmet adsz nekünk ahhoz, hogy igédhez szelídüljön az életünk, és jó gyümölcsöt teremhessünk. Add meg, Urunk, hogy néped a te világosságod útján járjon. Urunk, amikor személyes életünk terhei is szinte hordozhatatlanul nagyoknak tűnnek, ne engedj megfeledkeznünk teremtett világodról. Gyógyíts meg kishitűségünkből, amikor „nagy ügyekért” kérünk, és add a mustármagnyi hit reménységét. Békítsd össze az ellenfeleket, add, hogy ne a fegyverek teremtsenek rendet a világban. Add, Urunk, hogy a sebzett és megzsarolt természet kiáltásait is meghalljuk és megértsük, és önmagunk megzabolázása árán segíts begyógyítani sebeit. Kérünk, Istenünk, adj erőt elhordoznunk a hitünket próbáló körülményeket. Terhet jelent számunkra az értetlenség, a megfáradás, a céltévesztés, a megosztottság, az igazságtalanság. Urunk, aki elhordozásra kész lélekkel ajándékozol meg minket, éltesd bennünk a reménységet, hiszen a te győzelmed nyomán bárhol és bármikor új élet támad. Könyörgünk az egész keresztény egyházért, amely láthataüan hálóként van jelen az egész világon. Add, hogy láthassunk és élhessünk megújulást hazai egyházunkban, melynek közösségeiben talán sokakat ez a vasárnap is az egymástól kapott sebekre emlékeztet. Taníts inkább a testvérek és elesettek terhét hordani, semmint egymást megterhelni. Segíts egymást önmagunknál többre becsülni, jobban tisztelni és egyházunkat és téged szívből szeretni. Újítsd meg a pásztorokat és egyházunk népét, hogy így járjuk a vezetés és a szolgálat útját, saját példánkkal igazítva erre az útra a gondjainkra bízottakat. Istenünk, a te mennyei, örök erődbe ajánljuk az árvákat és özvegyeket, a testben vagy lélekben megfáradtakat: a betegeket, a haldoklókat, az elhagyottakat és magányosokat, a szegényeket és hajléktalanokat és mindazokat, akik mellett nem áll senki. Mi, akik tebenned örök támaszt találunk, legyőzhetetlen, gyógyító szeretetedbe ajánljuk őket az egész világgal és önmagunkkal együtt. Add, Urunk, hogy szemeinket egyedül rád emelhessük, hiszen csak tőled várhatunk segítséget, csak nálad van a reménység. Ámen. figjLuther www.myluther.hu Zaklatott világban élünk. Éppen ezért szeretnénk, ha legalább a templomban találnánk egy kis nyugalmat. Isten igéje böjt harmadik vasárnapján azonban úgy nyugtat meg bennünket, hogy előtte alaposan felkavar. Prófétai szót hallunk, amely rávilágít a helyzetünkre: arra, hogy Isten irgalma nélkül minden próbálkozásunk kudarcra van ítélve. Isten igéje szembesít bennünket a hűtlenségünkkel és az engedetlenségünkkel. A próféta szavai a babiloni fogság idején szóltak. A fogság évtizedeivel kapcsolatban leginkább arról szoktunk beszélni, hogy a zsidó nép életben hagyott maradéka micsoda iszonyatos megalázottságban, nyomorúságban tengette a napjait. Ami kétségkívül igaz is, csakhogy nem szabad elfelejtenünk, hogy a választott nép Babilonban nem áldozat volt, hanem Isten jogos ítéletének súlya alatt szenvedett! Hosszú évek, évszázadok gonoszsága, önzése, hitetlensége, engedetlensége, embertelensége és istentelensége vezetett oda, hogy marcona őrök felügyelete alatt idegen földre kellett költözniük, és a kitelepítettség nyomorúságában csak sóhajtva emlékezhettek templomuk füstölgő romjaira. Merthogy hiába volt minden korábbi prófétai figyelmeztetés és még inkább Isten oltalmazó dicsősége, a választott nép nem volt engedelmes, nem szolgálta Urát teljes szívével és egész életével. És hogy célt ne tévesszen a prófétai szózat: az intés ma nekünk, a mostani választott népnek, Krisztus egyházának szól. Ami baj, kétségbeesés, káosz, tragédia körülvesz bennünket, és körbefonja mindannyiunk életét, annak nem áldozatai vagyunk, hanem mindez a bűnünk egyenes következménye. A bűnünk pedig végső soron mindig az, hogy Isten helyett valami mást keresünk, valami mással érjük be. Nem őt hívjuk segítségül, hanem okosabbak akarunk lenni nála. Nem neki adjuk a szívünket, hanem mindenki másnak, aki magasabb árat kínál, és olcsóbb önrészt követel érte. Nem őt akarjuk dicsőíteni, hanem inkább a magunk dicsőségével vagyunk elfoglalva. Isten igéje ezért önvizsgálatra és bűnvallásra hív, amikor feltárja a helyzetünket. A prófétai szó megmutatja azt is, hogy elégtelen mindaz, amit mi magunk megteszünk annak érdekében, hogy megbékéljünk Urunkkal. Ha a szavak szorosabb értelmét nézzük, a próféta persze nem mondott igazat. Az ugyanis kétségtelen, hogy a választott nép a babiloni hódítás előtti időkben hellyel-közzel minden szertartást elvégzett a mózesi törvény előírásai szerint. Aligha maradt el rendszeresen az istentisztelet. Az oltár körül nyilván naponta patakokban folyt a vér. Később, Jézus korában is így volt ez. Papok szorgoskodtak a szentély körül, farizeusok vigyázták nemcsak a maguk, de az egész közösség erkölcseit és vallásos életét, a sivatagban pedig aszkéta szekták igyekeztek még komolyabban venni a törvény előírásait. Ugyanez van ma is, közöttünk is. Járunk templomba, énekeljük az énekeinket, többé-kevésbé tartjuk magunkat az egyházias szokásokhoz. Böjt van, a bűnbánat ideje. Talán bizonyos napokon még modern korunkban is tartózkodunk a húsételektől, vállalva a világ gúnyos pillantásait. Talán elgondolkozunk az életünkön. Talán lelkünk megnyugtatására többet ülünk a templompadban, mint az év más napjain. Lehet, hogy komoly önvizsgálatra és gyónásra is rászánjuk magunkat. De vajon elég-e mindez? Nem nyugtalanítja-e a szívünket a gazdag ifjú kérdése: mit tegyek? Mit tegyek még, hogy végül elnyerhessem az örök életet? Mi az, amivel kedvében járhatok Istennek? Nem zakatol ott a fülünkben a szerzetes Luther gyötrelme: hogyan találok rá az irgalmas Istenre? A prófétai szó megadja a választ a kérdésre, amikor mindent a feje tetejére állít: nem te szolgáltál nekem, hanem én vagyok az, aki mindent megtettem érted. A böjt heteiben sem az a döntő, hogy mennyire érezzük bűnösnek magunkat, milyen módon és milyen közegben merjük ezt megvallani, mennyi hamut szórunk a fejünkre, és mi mindenről mondunk le, csak hogy kegyesebbeknek érezhessük magunkat. Tanuljuk meg egyszer és mindenkorra: Istennel való kapcsolatunk, üdvösségünk kérdésében sohasem az a döntő, hogy mi mit teszünk, vagy mire vagyunk képesek - hanem egyedül az, hogy Isten mit tesz értünk. Isten döntő, irgalmas és mindent reménységet felülmúló cselekvése pedig egyértelmű és világos Jézus Krisztusban. Ahogyan a bűnei miatt nyomorgó egykori választottaknak már kinyilvánította az ő prófétájuk által Babilon vizei mellett: ti nem engem kerestetek, és nem engem szolgáltatok, de én önmagamért eltörlöm a bűneiteket! A VASÁRNAP IGÉJE Böjtölésünk nem lehet egyszerűen csak parttalan bűnbánat. Noha a bűnbánat és a bűnvallás Istentől jön, és persze nélkülözhetetlen is, böjtünk nem szólhat egyedül önmagunkról. A középpontjában - csakúgy, mint egész életünknek - Krisztus keresztjének kell állnia. Isten cselekvése lehet csak az alapja és az erőforrása a mi cselekvésünknek. Egyházi szolgálatunknak, hagyományos vagy éppen újszerű kegyességünknek, örömünknek, a szabadulásba és a szebb holnapba vetett reménységünknek. A böjt derekán forduljunk ezért hittel Jézus Krisztus felé. Ő Isten Báránya, aki maga lett Urunk döntő, mindent átrajzoló, minden emberi megszokottságot felforgató felelete nyugtalanító kérdéseinkre. Mi nem tudunk segíteni magunkon, de ő megtett értünk mindent, ami szükséges. Fogadjuk a szívünkbe igéjét, hogy a hitünk hozzá kapcsoljon, és irgalmának gyümölcseit élvezzük a böjti időben. Krisztus elvette a bűnünket: reményünk az, hogy vele együtt örvendezhetünk majd az örökkévalóságban is. ■ Tubán József Imádkozzunk! Úr Jézus, Isten Báránya! Vedd el a bűnünket, és indíts bennünket annak a felismerésére, hogy minden erőfeszítésünk kudarcra van ítélve, ha te nem állsz mellénk kegyelmesen. Tekints ránk irgalmasan, és add, hogy naponta bizalommal a te kezedbe helyezzük elhibázott életünket. Ámen. * SEMPER REFORMANDA „Csak a Krisztus halálára nézz, és életet találsz. A bűnt ne a bűnösökben, a magad lelkiismeretében vagy a megátalkodott kárhozókban szemléld. El vagy veszve, ha ezt teszed. A bűnt csakis a kegyelem jelképében kell nézned s ugyanezt a képet minden erővel a szívedbe vésned.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó Józseffordítása) Gyökössy Endre Hogyan böjtöljünk ebben a modern világban? Böjt alatt mi rendszerint az étel-ital megvonását értjük. Szájunk megregulázását. Valóban. Jézus korában, sőt vagy másfél ezer éven keresztül különös szükség is volt erre, mert gyakran a gyomor bűnei, az ételfalak zárták el tőlünk Isten halk és szelíd szavát. Úgy érzem, manapság sokkal inkább a szemünket és a fülünket kell megböjtöltetni, hogy Isten halk és szelíd hangját meghalljuk, amely felülről és mégis belülről akar hozzánk szólni. Mi a feladat, a „leckénk” a halk és szelíd szó meghallása érdekében? Mondjuk egy héten legalább egy nap ne nyissuk ki a rádiót, televíziót, ne olvassuk el az újságok szomorú, riasztó, keserves, rossz híreit - az antievangéliumot, az ellenörömhírt -, amelyek bajokról, háborúkról, gyilkosságokról, sikkasztásokról, gazdasági és hatalmi küzdelmekről szólnak; ehelyett csöndesedjünk el. Tudom, nem kevesen vannak, akik azt mondanák erre, hogy ez szinte képtelenség. Ennél sokkal egyszerűbb egy héten egyszer a gyomrot megböjtöltetni - és ez így is van. Nekünk azonban fontos ezt a fajta böjtöt gyakorolnunk. Csak így, szemünket-fülünket böjtöltetve tudunk olykor-olykor lényünk alaphangjára hangolódni, hogy így megtudjuk, mi rejlik bennünk. Mit mond a csönd; miről, kiről beszél lényünk mélye? Békés, tiszta hangok, képek jönnek-e elő vagy zavaros, nyugtalanító, elintézésre váróak? Vagy éppenséggel a nagy semmi?... Azért is szükségünk van hangböjtre, hogy rezonálóképesek legyünk a belső-felső hangra, a Lélek szavára. Csak elcsöndesedve, szemünket, fülünket böjtöltetve tudunk kapcsolatba kerülni Isten Leikével.
