Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-28 / 9. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2010. február 28. » 7 Tél végi tűnődések az élet értelméről ^ Tél vége felé, a megújulásra, tavaszra várva, jégtől-fagytól elgyötörtén, fényszegény dermedtségben keressük-kutatjuk az értelmét a legemberibb kérdéseknek. A hosszú, hideg napokon, a négy fal közé zárva a könyvek, a szépirodalom hívogat. Szubjektív válogatás következik néhány igazán szép irodalomból... ■ Kőháti Dóra Tamási Áron Ábele mondja: „Mi végre vagyunk a világban? Azért, hogy valahol otthon legyünk benne...” Ki ne tette volna még fel magának ezt a kérdést: miért is élünk ebben a világban, mi az értelme az életünknek? S addig-addig kérdezzük, míg valamilyen megnyugtató, kielégítő választ nem találunk. „...hogy valahol otthon legyünk...” Igen, talán mi is valami hasonlót fogalmazunk meg, mint Ábel: hogy valahol otthon legyünk benne. Hogy azt a hat-hét évtizedet, amennyi megadatik, viszonylagos nyugalomban, békében, biztonságban, harmóniában élhessük le. Legyenek körülöttünk emberek, akiket szeretünk, legyenek céljaink, legyen egy élet távlatában perspektívája a létezésünknek. Szeretnénk otthon lenni egy kicsi, négy fallal határolt - mondjuk - hatvan-hetven négyzetméteren. És szeretnénk „otthon” lenni a végtelenben, a világmindenségben, a teremtettségben is. Ezen a Földön, amely a lakóhelyünk. Röviden szólva: a testünk és a lelkünk is otthonra vágyik. Ezt keressük abban a pár évtizedben, amennyi jut. Megtaláljuk? Megtaláltuk már? Hol keressük? Bizony sokan - gyanítom, a föld népességének nagyobbik hányada - nem találták még meg. Miért? Talán mert elakadtak valahol félúton. A célban érzik magukat akkor, amikor tulajdonképpen még csak a rajtvonalon jutottak túl. Az élet értelmét sokan abban találják meg, hogy a kényelmüket megteremtsék. Tágabb értelemben: a kedvező anyagiak, a sikerek, az elismerés, a jómód keretei között, a „négy fal” határolta életfeltételek jelentik a célt. És innen nem is vágyakoznak tovább jutni, sőt minden erejükkel azon vannak, hogy ezt megőrizzék, még inkább: gyarapítsák. Ez a boldogság. Ez a boldogság? Mert van, kell lennie a lelkűnknek is otthonának. Az idő, a tér, a végtelen egészében is otthon kell nekünk, tágabb tér, mint hatvan-hetven négyzetméter, több idő, mint hatvan-hetven év, nagyobb szabadság, mint évente két hét külföldön, nagyobb perspektíva, mint egy főnöki dicséret vagy egy előléptetés, nagyobb értékek, mint egy vadonatúj autó. Más is kell, mint egy sikeresen megoldott feladat, egy „kihívás”. Olyan otthon kellene, ahol lehet elesni is, elbukni is, kudarcot vallani is - szabad, lehet gyengének, betegnek, öregnek is lenni, mégis van helyünk ebben az otthonban, nem néznek ki mint feleslegest, terhet, hátráltatót. Nem rekesztenek ki, ha megfáradunk, ha úgy érezzük, feladjuk, sem ha magányosak vagyunk, vagy kevés, semmi az erőnk. Ez lehet az igazi otthon, az a „világ” amelyben jól érezhetjük magunkat, amely miatt elmondhatjuk, hogy igen, evégre vagyunk a világban, hogy ilyen otthonra leljünk benne. S talán nem túlzás azt mondani, hogy ha ezt megtaláltuk, elértük életünk egyik célját. Ha pedig nem, akkor az - tragédia. Küzdj ünk, s bízva bízzunk Apropó, tragédia - Az ember tragédiája. Ádám (héber szó, annyit jelent: ember), azaz az ember tizenöt színen át keresi az élet értelmét. A paradicsomból való kiűzetéstől kezdve végig, a történelmi korokon át, forradalomban, kommunában, az űrben - és kérdez, állít, tagad, vitázik, ahogyan tesszük mi is, a saját életünkben, a saját „kiűzetésünk” percétől. Figyelemre méltó, hogy Madách éppen Lucifer szájába adja az egyik fontos paraméterét a földi embersorsnak: „Csak azt ne hidd, hogy e / sár-testbe van / Szorítva az ember egyénisége” - mondja a III. színben. Hát igen. Több az ember, mint test, és több a sorsa, mint beszorítva lenni az anyagvilágba. Ennek az igazságnak - még ha itt éppen Lucifer is az, aki kijelenti, és szavait hajlamosak vagyunk gyanakvással, kétkedéssel fogadni - az elfogadása már ad egy választ a kérdésünkre (Mi végre vagyunk a földön, miért élünk?), de még nem a végső választ. Ádám kiindulópontnak tökéletesen jó. „Csak azt ne higgyük...” mert ha így hisszük, akkor ez azt jelentené, hogy bármit cselekszünk, bármit mondunk, bárhogyan érzünk, szeretünk, gyűlölünk, megbánunk, megbocsátunk - szinte mindegy is, úgyis elmúlik, velünk együtt, mintha soha nem is létezett volna. S ha nem látjuk elég értékesnek, elég sokat ígérőnek, garantáltan simának az életet, akkor akár el is dobhatjuk magunktól - mert hát ez is mindegy? Hiszen ha nem más az Ura, hanem, úgy hisszük, mi magunk vagyunk urai sorsunknak, életutunknak, akkor ezt is megtehetjük? Ádám, az ember és vele együtt mi is tovább kell, hogy kérdezzünk, nem nyugodhatunk meg a végső válaszig: „Oh tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég / Rejtélyes és szent könyvedet előttem..!’ (VIII. szín) Mindaddig, amíg a „porban” keressük az élet, a létezés okát, értelmét, értékét, nem látunk mást, csak port. Azt, hogy az ember porból lett és porrá lesz, és semmit nem tud tenni, hogy ezt az örök törvényt megváltoztassa. S nem érti, hogy ennek mi az értelme. Ám csak változtassuk meg, mint Ádám, tekintetünk irányát, most ne nézzünk lefelé! Ha föl, az ég felé fordulunk, a végtelen felé - már jó irányba nézünk. Helyes a szóhasználat: rejtélyes és szent titok az, amelyet meg kívánunk tudni, szent az a „könyv”, amelyben olvasni szeretnénk. Ádám, az ember és mi, emberek igaz, hiteles, egzisztenciális választ csupán egy helyről kaphatunk a kérdéseinkre: s ez a hely: az Ég. Az „erő, tudás, gyönyör egésze”, azaz a mindenható, teremtő Isten tudja csak helyére tenni összezavarodott teremtményei fejében a dolgokat. S ha otthonra találhatunk ebben a világban, akkor az is csak e világ Urának kegyelméből lehetséges. De mi is a cél, amely felé tartunk? Mi a szándéka velünk a teremtő Istennek? Hiszen az ő teremtményei vagyunk, akiket nem bábunak, játékszernek, haszontalan élőlénynek alkotott. Valami szándéka van, mégpedig minden „Ádámmal” egyedi sorsot szabva mindenkinek. Mi ez? „A cél voltaképp mi is? /A cél, megszűnte a dicső csatának, /A cél halál, az élet küzdelem, /S az ember célja e küzdés maga...!’ (XIII. szín) Talán nem túl derűs képet fest e mondat? A cél - a küzdelem? Az élet - küzdelem? És ha gyávák vagyunk a harchoz? Ha elbukunk? Ha eleve hátrányos helyzetből indulunk? Ha mások eltaposnak? Vagy ha lusták, óvatosak, megalkuvók, közömbösek vagyunk, ha félreállunk? De hiszen ezek is mi vagyunk. Emberek. Mint Ádám. S az Úristen ismeri az „embereit”. Tudja, hogy kik vagyunk. Tudja azt is, hogy mindig „több” kell nekünk. Bizony, még az eszméknél is sokkal több. Valami konkrét, egy lökés, egy indítás, valami, ami erőt ad folytatni, vállalni a harcot, a küzdelmet, egy kapaszkodó kell, valaki, valami. Ahogy Ádámnak is kellett, amikor végső elkeseredésében („Dacolhatok még Isten, véled is”) a szirt szélére áll, hogy véget vessen a „komédiának” egy ugrással. S Ádám kap egy jelet, „élet-jelet”: Éva várandós. Tehát az emberiség tragédiáját mindenképpen végig kell élni. Isten Ádámot nem büntette meg ezért a „dacért” hiszen tudta, hogy mennyire kétségbeesett. Ekképpen az Úr a kitervelt öngyilkosság okát, az élet értelmetlenségét szüntette meg. Hogy azután kimondja a végső tanulságot is: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” (XV. szín) Hogy ember módra éljünk a világban Korunk, a 20-21. század embere is megéli a maga speciális tragédiáját. Nem könnyebbet, nem nehezebbet, mint más kor embere, csak másfélét. Mégis úgy tűnik, hogy e két század embere még jobban eltévedt az élet értelmének keresése útján, mint más időké. Nagyobb a zűrzavar a lelkekben, nagyobb a morális csőd, túl sok a káros, félrevezető hatás, a rossz szándékú, rossz utakra irányító útjelző tábla. Nehezebb az eligazodás. Hogy mennyire elemi vágyunk, hogy valaki segítsen, és megmondja, hogyan kell élni - nos, ezt mi sem mutatja jobban, mint a kilencvenes évek óta töretlen, sőt egyre erőteljesebb Márai-reneszánsz. A heti könyveladási statisztikákban Márai mindig az élen „végez”: a Füves könyv elűzhetetlenül birtokolja az első három hely valamelyikét. Konkurenciája legfeljebb egy másik Márai lehet, például A négy évszak, az előbbi kötet líraibb kiegészítése. Márai tudott valamit, amit ma, úgy tűnik, nem tudunk: receptet, egy életvezetési módot, kulcsot az élethez. Pedig, milyen furcsa, ma szinte minden megadatik (látszólag) az embernek ahhoz, hogy tartalmas, szórakoztató, színvonalas, hosszú életet élhessen. Értékeket is kínálnak felé, meg persze vacakokat is, csak győzzön válogatni, dönteni. Mit tudott Márai Sándor? Kevés író van az irodalomban, aki emelkedettebb, mégis emberközelibb módon tudott volna szólni olyan súlyos igazságokról, mint a világ, az ember, a sors, az élet, a halál... Ugyanakkor nem hallgatható el az sem, hogy éppen ő, hosszú élete végén, nyolcvankilenc éves korában, megfáradva, súlyos betegen, talán csalódottan - eldobta magától az életet. Ez tény. Talán sötétebbre árnyalja a képet. Ám úgy gondolom, ítélkezni fölötte nem a mi dolgunk. Tudta ő jól, hogy ki elé áll majd, s hogy el kell számolnia. Nagyszerű gondolatait ennek tudatában is kincsként őrizhetjük. Márai a Füves könyvben arra akarta megtanítani olvasóit, hogyan kell élni. Arra, hogy milyen nehéz, de milyen szép „lakni, enni, inni, aludni, betegnek lenni és egészségesnek maradni, szeretni és unatkozni, készülni a halálra és megbékülni az élettel”. Vallotta, hogy az ember keresi a feltétlen igazságot, és gyakran téved a részletekben... mert ember. De van szava Márainak arra is, hogy mi a teendő, „ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta az Isten”. Mi hát a lényeg? Márai szerint az élet értelme: ember módra élni; ha minden cselekedetünk és szavunk alján az a szándék van: nem ártani az embereknek. S ha megkísérlünk feltűnés, hiúság nélkül- segíteni az embereknek. A cél, akárcsak Ádámé, végigjárni az utat, amelyen végig kell menni, amelyből minden napunkra jut egy kis darabka. S „mely egyetlen célod, tehát lelked és a telkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet”. (Füves könyv, 12. pont) Útközben pedig egy hang- a lelkiismereté - időről időre megszólal: vétkeztél. Vagy: jól van... Hitvallása így hangzik: a Gondviselés „törődik velem, személyesen, büntet, vezet, elrendezi dolgaim, a mélybe taszít, minden pillanatban ellenőriz, építi körülöttem a világot és épít engem a világban, felhasznál. Aki ezt nem érzékeli idővel, vaksi és süket. Minden mögött a Gondviselés van: ebben is hiszek!’.(Füves könyv, 43. pont) Lehet-e más a létezés mélyén, mint megismerni, ahogyan Márai nevezte, a Gondviselést - én úgy mondom: a teremtő, megváltó, megszentelő Istent? Engedni, hogy „vaksi és süket” emberből látó és halló, céltalan, hányódó élőlényből harmonikus, tudatos, cselekvő személyiséggé tegyen? Ha már megajándékozott minket az Úristen az élettel, akkor tartozunk azt emberhez méltó módon leélni. Úgy, mint aki kapta, s mint aki egyszer el fog vele számolni. S úgy is, mint aki meg nem érdemelten, de mégis kaphat feloldozást, mert nem „csak” teremtett, hanem megváltott ember is. Végül... Mint Márai, utolsó leheletünkkel mi is megköszönhetjük teremtő Atyánknak, hogy emberek voltunk, és elmondhatjuk: „...az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb?Nem történhetett’.’(Füves könyv, 202. pont) DNS-védelem alatt a Nyírség templomainak kegytárgyai Világszínvonalú technológiát alkalmazva DNS-védelem alá kerülnek a Nyírségi Református Egyházmegye templomaiban található kegytárgyak. Gaál Sándor, az egyházmegye esperese február 18-án Ramocsaházán sajtótájékoztatón jelentette be, hogy harmincnyolc templom értéktárgyaira kerül az egyedi azonosító jel. Megjelölik a több száz éves úrvacsorái és keresztelői kegytárgyakat, a szertartási eszközöket, az imaházi hangszereket, köztük a különleges orgonákat, harangokat, sőt a ritkaságszámba menő bútorzatot is. Az egyházi vezető kiemelte, hogy a nyírségi református imaházakban található kegytárgyaknak, eszközöknek és bútorzatnak az eszmei értéke szinte felbecsülhetetlen, az eredetivel megegyező pótlásuk manapság már lehetetlen is. Az egyházmegye lelkésztestülete ezért határozott a DNS-elven működő védelem alá helyezésükről, amellyel esetleges eltulajdonításukat akarják megelőzni. Kovács Miklós, az azonosítást végző nyíregyházi Artep Kft. cégvezetője közölte, hogy Magyarországon, ahol a társaság kizárólagos forgalmazója a DNS-technológiának, először alkalmazzák egyházi létesítményekben a védelmi rendszert. A tárgyakra egy szabad szemmel láthatatlan, csak speciális eszközzel „olvasható” plasztikkorongot helyeznek, amelyre lézerrel gravírozzák az azonosító jelet. Létrehoznak egy központi adatbázist is, amelyhez a rendőrség hozzáférhet, és lopás esetén azonosítani tudja a tárgyat. így könnyen megállapítható, hogy melyik templomból tulajdonították el, és megtalálása esetén a hatóság visszajuttatja az érintett egyházközségnek. A cégtulajdonos hangsúlyozta, hogy a DNS-védelemnek a bűnmegelőzés tekintetében is igen nagy a jelentősége, ugyanis „a megjelölt tárgyakat nem érdemes ellopni, hiszen azonosíthatók, emiatt orgazdák sem veszik meg őket a bűnelkövetőtől”. M MTI Vatikáni toplista Könnyűzenei toplistát tett közzé múlt héten a Vatikán lapjaként működő L’Osservatore Romano. A legjobb pop-rock albumokat felsorakoztató top tízes listán szerepel Michael Jackson 1982-es Thriller albuma, a Pink Floyd együttes The Dark Side of the Moon című korongja vagy a Beatles 1966-ban megjelent, Revolver című lemeze. A vatikáni napilap szerint a „jó zenéhez vezető út” olyan lemezekhez vezet el, mint Paul Simon 1986-os Graceland vagy Carlos Santana Supernatural (2005) című lemezének dallamai. A L’Osservatore Romano ajánlása szerint a lakatlan szigetre indulók túlélőcsomagjában mindenképpen ott kell lapulnia David Crosby Ifi Could Only Remember My Name című korongjának (1971), a Fleetwood Mac együttes Rumours (1977), Donald Fagen Nightfly (1982) című lemezének, az ír II2 rockegyüttes Achtung Babyjének (1991) és az Oasis (What’s The Story) Morning Glory? (1995) című albumának is. H MTI
