Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-28 / 9. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2010. február 28. m- 3 Nagygyűlésről a háznagy szemével ► Kulisszatitkok tárultak fel az evangélikus nők klubja február 20-i alkalmán. Az előadó, Tóth-Szöllős Mihály nyugalmazott evangélikus lelkész a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) 1984-ben Budapesten megrendezett világgyűlésének akkori háznagyaként ugyanis azokba a dolgokba is belelátott, amelyek a konferencia hátterében, a színfalak mögött történtek. Az egykori háznagy - aki egyébként a sajtóosztály vezetőjeként az Evangélikus Élet korábbi felelős szerkesztői tisztét is betöltötte - érdekfeszítő előadásmódja révén a klubalkalmon megjelent hallgatóság szinte újra átélhette a több mint huszonöt évvel ezelőtt történteket... Az előadó leghosszabban a világgyűlés megnyitó istentiszteleténél időzött el. Nem véletlenül, hiszen ez a résztvevők közös élménye volt, a női klub tagjai közül többen maguk is ott voltak a Budapest Sportcsarnokban, mások pedig a tévéközvetítés révén lehettek szemtanúi az ünnepi alkalomnak. Tóth-Szöllős Mihály csillogó szemmel idézte fel a kezdés pillanatait: „Filmrendező fiam a tévébemondó hangját követte a fülhallgatón keresztül, s mikor felemelte a kezét, adtam tovább a jelet Trajtler Gábor orgonaművésznek.” Ma már talán megszokott ez a mozdulat, hiszen nem csupán a rádió, hanem évente két-három alkalommal a Magyar Televízió is közvetít evangélikus istentiszteletet egyházunk valamely templomából. De az akkor más volt - hiszen hazánkban ez volt az első élő televíziós evangélikus istentisztelet-közvetítés! És ez ország-világ előtt nyilvánvalóvá tette, hogy az egyház él. Tizenkétezer ember ült ott a sportcsarnok nézőterén, egyházmegyénként szektorokba osztva. Merthogy Tóth-Szöllős Mihálynak az is a feladata volt, hogy minden szépen, jó rendben történjék. Ennyi embert csak úgy lehetett leültetni, hogy előtte pontosan megtervezték munkatársaival - köztük Inotay Lehel mérnök-lelkésszel -, hogy kit melyik ajtón keresztül engednek be az arénába, a csoportokat hogyan mozgatják. Ugyancsak alapos átgondolást igényelt az úrvacsoraosztás megszervezése. Hetvenkét helyen osztották a szolgálattevők - egy magyar és egy külföldi lelkipásztor, valamint két ifjúsági segítő - a szentség jegyeit, az ostyát és a bort. Ennek a hatalmas tömegnek a „megúrvacsoráztatása” alig huszonöt percet vett igénybe. Az átgondolt szervezésre aztán a nagygyűlést követően sokan voltak kíváncsiak. Tóth-Szöllős Mihályt még Németországba is meghívta egy ottani püspök, hogy adja tovább azt a gyakorlati tudást, amelynek birtokába csupán egy ilyen nagyszabású alkalom lebonyolítása révén juthat az ember. S míg az egykori háznagy a női klubos hallgatóságot is egyre több kulisszatitkokba avatta be, többször elhangzott szájából a mondat: jó volt akkor evangélikusnak lenni! Az asszonyok csak egyet tudtak érteni ezzel, egyikük meg is jegyezte, hogy milyen büszkén viselte azokban a napokban a nagygyűlés emblémájával ellátott kitűzőt. A világkonferencia lógóját Mezősiné Tóth Ágota tervezte. A résztvevők nagy örömére ő maga is el tudott jönni a klubalkalomra. Tóth- Szöllős Mihállyal együtt mesélte aztán el, hogy a magyar zsűri nem is az ő pályamunkáját fogadta el, a Lutheránus Világszövetség illetékesei mégis az ő grafikáját választották ki a konferencia emblémájának. „Krisztusban reménységgel a világért” - hangzott a világgyűlés jelmondata, amelyet tökéletesen ábrázolt a lógó: a földgolyó hálózatán átnyúló, horgonyban végződő kereszt. Ez a reménység, amelyről akkor a sportcsarnokban többezres tömeg tett bizonyságot, azóta is a keresztények megtartó ereje. „A reménység a keresztben van” - utalt Ágota rajzának központi gondolatára megnyitóbeszédében Kibira tanzániai püspök, az LVSZ akkori elnöke is. „A mi reménységünk nem állhat meg a koporsónál” - zárta személyes vallomásával a délelőttöt Tóth- Szöllős Mihály. Reménységünk az örök életre szól, amely mellett minden más eltörpül. Látszólag csupán egy konferencia kulisszatitkaiból ismerhettek meg néhányat e februári 20-i alkalom résztvevői. Valójában azonban egy nyugalomba vonult, ám az egyházáért, Krisztus ügyéért továbbra is égő lelkipásztor vallott pályájáról. Arról a bevégzett futásról, amelynek minden mérföldköve - lelkészi hivatása, esperesi, újságszerkesztői szolgálata - arról tesz bizonyságot, hogy aki Krisztusba veti reménységét, valóban nem szégyenül meg. Imádságában az ősi hitvallást idézte: „Üdvöz légy, kereszt, egyetlen reménységünk!” ■ BPM Jézusról beszélt Bajnai Gordonnak az evangélikus lelkész ► Bajnai Gordon miniszterelnök február 12- én az oroszlányi Ságvári Endre Általános Iskolában járt, majd Keleti Györggyel, a körzet szocialista képviselőjelöltjével együtt Bököd központjában felavatta a települést Oroszlánnyal összekötő utat. Az avatáskor Kása Gergely bokodi beosztott lelkész is jelen volt, és személyes üzenetet adott át a miniszterelnöknek. Nekünk, keresztényeknek Isten igéjét minden alkalmas és alkalmatlan pillanatban hirdetnünk kell, személyválogatás nélkül. „Tegyetek tanítvánnyá minden népet!” - adta parancsul nekünk Jézus Krisztus. Talán sokan nem mernék megtenni azt, hogy az evangélium örömüzenetét elmondva megszólítsák Bajnai Gordont. Ám Kosa Gergely evangélikus lelkész az Útmutató aznapi igéje alapján késztetést érzett arra, hogy üzenetet adjon át a miniszterelnöknek.- Az aznapi ige így szólt: „Ha száddal Úrnak vallód Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz” (Róm 10,9) - mondta Kosa Gergely az evangélikus.hu-nak. - Ennek az igének az első része érintette meg a szívemet és a lelkemet. Úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, és meg kell szólítanom Bajnai Gordont. Megbeszéltem a polgármesterrel és a kormányőrséggel, hogy odamegyek hozzá, és pár szót váltok vele, valamint adok neki hitmélyítő könyveket. A lelkész Bajnai Gordon szemébe nézve ezt mondta: „Érted is meghalt Jézus Krisztus a kereszten, vére érted is kiontatott. Fogadd el az Isten általi bűnbocsánatot, és térj meg.” Bajnai Gondon erre megköszönte a köteteket.- Én megtettem egy lépést, és remélem, hogy a miniszterelnök úr el fogja olvasni a neki adott könyveket. Imádkozom, hogy a Szentlélek munkálja benne a megtérés gyümölcseit - fűzte hozzá a lelkész. ■ Horváth-Bolla Zsuzsanna (Forrás: evangelikus.hu) Sorsod Borsod? A címmel az idei filmszemlén bemutatott dokumentumfilmre utalok, ám a kérdőjelet már én tettem a végére. A közelmúltban többször is jártam egyházkerületünknek ebben a régiójában, legutóbb lelkészértekezleten. Hat- és tízéves korom között, papgyerekként, Miskolc volt az otthonom. Szerettem a vasárnap délelőtti gyerekbibliaköröket, de még jobban a délutáni szeretetvendégségeket. No, nem az egyébként nyilván színvonalas előadások vagy hitébresztő igehirdetések miatt, hanem mert a végén mindig volt tombola, ahol apró-cseprő tárgyakat lehetett nyerni. A tányérokra kikészített süteményeket pedig a háziasszonyok mindig úgy borították be szalvétával, hogy annak sarkait összepöndörítették. Olykor sikerült egy-egy zserbószeletet a pöndörítés sértetlenül hagyásával elcsennem. Az is felkeltette kíváncsiságomat, hogy kétféle teát, citromosat és borosat szolgáltak fel. Miskolcon három evangélikus gyülekezet is van. Gyerekként a magunk belvárosi templomán kívül nagyon tetszett a diósgyőri, hiszen az közvetlenül a vár mellett állt, és a vasgyári, amely a maga széles tornyával tényleg úgy nézett ki, mint egy erős vár. A ma már legendás hatvanas évek voltak ezek. A Luther-udvarban, ahol együtt fociztunk a szomszédos fiúkkal, egyikünk Albert Flóri, másikunk Eusebio akart lenni. Amikor aztán ránk sötétedett, félretettük a labdát, és táncdalfesztivált rendeztünk. Előbb Szörényi Leventét utánozva énekeltük - úgy nyolcévesen -, hogy „még fáj minden csók” majd Kovács Katiként üvöltöttük, hogy „nem leszek többé a játékszered” Amikor pesti látogatók jöttek, mindig büszkén mutattuk nekik a villanyrendőrt, a város akkor még egyetlen közlekedési lámpáját. A sarkon asszonyok makukát árultak, amit a pestiek nem értettek, hiszen ők azt szotyolának hívták. A miskolci parókia ablakából hosszan be lehetett látni a Hunyadi utcát. Amikor a DVTK otthon játszott, a villamoson fürtökben csüngtek az emberek. Május elsején pedig teherautók vonultak az ablakunk alatt, platójukon mindenféle szocialista vállalat élőképe. Legtöbbet a Lenin Kohászati Művekről hallottam. Meg az új gazdasági mechanizmusról. Amiből a kisebb bolti vásárlásokkal már megbízott fiúcskaként annyit tapasztaltam, hogy a vaj 5 forint 60 fillérről hirtelen 6 forint 60 fillérre drágult, ám aztán számomra felfoghatatlan módon még olcsóbb lett, és csak 5 forintba került. Most akkor jó ez az új mechanizmus vagy rossz? - kérdeztem magamtól, és talán nem én voltam az egyetlen, aki nem tudta a választ. Sorsod Borsod? Az én életemet kétségtelenül meghatározta a négy itt töltött év. Gyerekkorunkra általában romantikával tekintünk vissza, a valóság nyilván akkor sem volt ilyen derűs. A mai helyzet azonban több mint mellbevágó. Az ipar megszűnésével sorra bezártak a gyárak, ezért nagyon sok a munkanélküli. A családok többsége a létminimum alatt él. Akik egykor rendszeresen támogat -ÉGTÁJOLÓ zac. ták az egyházat, azok ma segélyért kopogtatnak a lelkészi hivatalban. Leginkább a közbiztonság kétségbeejtő. Szinte minden lelkésznek van egy története feltört gépkocsiról, kifosztott perselyről, elrabolt mobiltelefonról és a fenyegetettség számos jeléről. Ne kerteljünk, legtöbb a romák által elkövetett agresszió. Az egyik templomba a minap négy fiúcska szaladt az istentisztelet előtt, a legnagyobb talán tízéves volt. „Hol tartjátok a pénzt? Merre a persely? Tettetek már bele?” - kérdezték fenyegetően. Mások a templomba igyekvők táskáját fogdossák vagy rángatják. Az egyházi alkalmakkal kapcsolatban számos gyülekezetben óvintézkedéseket kellett bevezetni. Négy óra után semmiféle alkalom nem kezdődhet. Kérik, hogy egyedül senki ne menjen templomba, és ne induljon onnan haza. Az istentisztelet alatt bezárják a templom ajtaját, csak csengetésre lehet bejutni. Nem tanácsolják a híveknek, hogy iratokat vagy pénzt hordjanak maguknál. Több gyülekezetben azt kérik, hogy a perselybe szánt összeget is inkább postai csekken küldjék el. Sorsod Borsod? írásommal bátorítani szeretném az itt élő evangélikusokat, az itt szolgáló lelkészeket. Mert nagyon nehéz ez a terep. Az itteniek fanyar humora szerint Borsodban csak a sör világos. A szórványhelyzetet és az abból adódó feladatokat néhány számmal szeretném érzékeltetni. A megyében a legutóbbi népszámlálás idején 749 ezer ember élt, közülük 5914-en vallották magukat evangélikusnak. Ez a lakosság 0,8 százaléka. Borsod- Abaúj-Zemplén megye kilenc egyházközségének választói névjegyzékében összesen 2046 evangélikus szerepel. Ez a megye lakosságának 0,27 százaléka, vagyis a megyében ezer lakosból nem egészen hárman tartoznak egyházunkhoz. Utánanéztem a változásoknak: ez a szám hét év alatt negyedével csökkent. Az egyházi épületek fenntartása és a szolgálat támogatása ezért egyre kisebb csoportra hárul. A népszámlálással kapcsolatban nem tanulság nélküli az az adat, hogy az 5914 evangélikus mintegy harmada falun él. Többnyire elnéptelenedő kistelepüléseken. Mi következik mindebből? Természetes, hogy a lelkészek illetményét többnyire központi forrásból kell kiegészíteni. Meg kell becsülni nehéz szolgálatukat, ugyanakkor el is lehet várni tőlük a hívek rendszeres látogatását, a szinte háztól házig haladó missziót. Az istentiszteletek és a lelkigondozás új formái iránt is nyitottságot kell mutatni. Létkérdés a romák közötti szociális és lelki munka. Ebben a helyzetben megnő a média szerepe. Legyen természetes, hogy a hívek figyelmét felhívjuk az evangélikus rádió- és tévéműsorokra. Azok pedig érdemben foglalkozzanak a „végeken” élők sajátos helyzetével. Csak remélni lehet, hogy egyházunk honlapja sok háztartásba eljut, ám azt szomorúan látom, hogy nincs minden gyülekezetnek saját - pláne rendszeresen frissített - honlapja. Egyházi hetilapunk a szórványban élők számára különösen értékes hírforrás és lelki táplálék lehet. Megnéztem az ezzel kapcsolatos adatokat is. A megyébe összesen 83 példány jár az Evangélikus Életből. 35-en egyéni előfizetők, 48 példányt a templomi iratterjesztésben lehet megvásárolni. Nem sajtóhiba: az egész megyébe 83 példány jut el lapunkból. Sorsod Borsod? Emberileg ez talán súlyos teher. De Urunk számára nincs lehetetlen. A zsoltárossal együtt mondhatja minden itt élő testvér: „Uram, (...) te tartod kezedben sorsomat’.’ Borsod! Sorsod Isten kezében van! Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
