Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-21 / 8. szám
io •« 2010. február 21. élő víz Evangélikus Élet Az 50-es szám alatti néni titka Rend ■ Dr. Schrott Géza Ha jó gazda vagy, az ősz kikövetelte tőled, hogy a kertet, a hobbiüvegházat rendbe tedd, mert csak akkor lehet a tavaszt jól kezdeni. Télen hadd pihenjen, az az erőgyűjtés ideje. A jól előkészített, laza föld szívesebben fogadja az új életet. Az egész évben gyűjtött, megérlelt komposzt a fellélegző földbe kerül, és február végétől szinte kéri a magokat. A dolgok egymásra épülése, az élet következetessége meggondolni való csoda. Ez a csoda nem tűri a szemetet, a rendszertelenséget. Tanárember számára a kert hasonlít az iskolához. Az okosodó kis emberpalánták lelkét, fejét és testét fel kell készíteni a későbbi, nehezebb időkre. Persze nem szabad ijesztgetni őket, de a teherbírásukat, érdeklődésüket erősíteni kell. Mindent mértékkel. Van-e nagyobb öröm, mint amikor osztálytalálkozókon azt látod, hogy szép, erős, tiszta tekintetű fiatalok vesznek körül, akik tudják, hogy mit akarnak? Látszik rajtuk, hogy megtalálták a helyüket az életben. Gondolkodásukban, mozdulataikban, jó esetben az emlékeikben te is benne vagy. Beérett a munkád. A kert más nagyságrendű, de hasonló örömöket tartogat. Nőnek a palánták, nyárra már érik a paprika, a paradicsom, szép az uborka. Öröm látni, leszedni és az asztalra tenni. Ha jó a metszés és az idő is, az őszibarackfák szép termést ígérnek. Azokban is benne vagy. Látom, ahogy a fúrdőnadrágos unokák beleharapnak, és a gyümölcs szaftja a hasukig csurog. A fák koronáit alakítva eszembe jut néhány nehezebb eset, amikor a nevelés metszőollóját többször és keményebben kellett kezelnem. Érdekes, hogy a fa is mindig a radikálisabb metszést hálálja meg. Azok a gyerekek, akiktől keményebben követeltem, akiknél a szorítom-engedem elvet szigorúbban értelmeztem, messziről köszönnek, megvárnak, kérdezősködnek hogylétem felől. De olyan is van, aki elfordítja a fejét, pedig a tenyeremen hordtam. Nem tudok rá haragudni, mert ő ilyen. Talán az én hibám is. Róla csak az jut eszembe, hogy én is hányszor voltam (vagyok?) hálátlan. Februártól a párom szorgalmasan hordozgatja palántanevelő tálcáimat egyik ablakból a másikba. Az iskolákban a félév eredménye sejteti az éves termést. Már a tanítványaim tanítványai nyesegetik az emberpalánták felesleges hajtásait, és erősítik a jókat. „Nem hiányzik az iskolád?”- kérdik. Az egyre nagyobb szorításban vergődő iskola, az anyagi gondok örök vesztese már nem hiányzik, csak a gyerekek. Pedig szép volt iskolát vezetni, építeni, és jó visszamenni, mert az egy kicsit az én házam is. A lényeg nem ez, hanem a gyermekek világa. Minden egyéb csak eszköz. Ez a kert csak a családomat szolgálja. Meg az én örömömet. Itt jó néha felnézni a magasba és mindent megköszönni. Kell a friss zöldség, a zamatos gyümölcs. De az a másik, a gyermekek kertje azért nekem mindig megmarad. Válaszra se méltatom az ilyen megjegyzéseket: „Észnél vagy? Inkább pihenj! Én száz forintért megveszem a szupermarketben a sárgarépát.” Őszintén sajnálom az „aggódót” mert semmit se tud semmiről. Biztosan műanyag karácsonyfája volt vibráló piros-kék kínai égősorokkal, és nem sok könyvnek jutott hely a polcon a nippek és porfogó kagylóvacakok között. Nagyon kell a rend. A kertben is, a fejben is, meg a szívben is. ■ Füller Tímea Úgy kezdődött, hogy utáltuk. Különös, csúf és rejtélyes öregasszony volt az ötvenes házszám alatt lakó néni. Az ablakát éjjel-nappal sötétítőfüggöny fedte, a magas kerítés mögül a kertjéből csak a félig kiszáradt körtefa látszott ki az utcára. Ő maga állandóan feketében járt; hajlott háta, az álián éktelenkedő szőrszálak és mindig piszkosnak tűnő keze mindmind taszítottak bennünket. Alkonyaikor és nagyon korán reggel találkoztunk vele többnyire, ilyenkor az ajtóban állt, vagy a kispadon ücsörgött, szája állandóan remegve mozgott, de a hangját nem lehetett hallani, mintha varázsigét mormolna folyvást, és semmibe meredő tekintettel simogatta kopott kötényében doromboló bolhás fekete macskáját. Mi, gyerekek messzire elkerültük a barátságtalan külsejű nénikét. Az árokban ugrándozva, szöcskékre vadászva vagy óriási faágakkal bajt vívva múlattuk az időt. Fára másztunk, titkolóztunk, élveztük a szabadságot, az összetartozást, egymás társaságát, önfeledt gyermekségünk megannyi boldog kincsét. De egészen közömbös mégsem volt nekünk a néni az ötvenes szám alatt. Félelemmel teli kíváncsiság motoszkált bennünk, valahányszor megpillantottuk. Ezernyi kérdés ficánkolt bennünk: miért nem húzza el a függönyt soha, mit rejthet a magas kőkerítés, hogyan, vajon hogyan lehet neki a legeslegszebb és legcsábítóbb gyümölcsű körtefája az egész környéken, és miért nem szedi le mégsem sebbek hamar találtak magyarázatot.- Biztos boszorkány - suttogta Simike minden találkozásunkkor, és közelebb bújt nővéréhez, Terkához. Zotya meg én, Sanyi már dörzsöltebbek voltunk, tudni véltük, hogy ilyesmi csak a mesében létezik, de azért a szívünk mélyén kimondatlanul mi is hittünk a néninek valamiféle varázserejében. Teltek az évek, s közben a ház körüli titokzatos homály fátyolos, zsongó sejtelmekkel lengte körül gyermekkorunk boldog napjait. Egy ősszel aztán nem bírtunk tovább a kíváncsiságunkkal. Zotya meg én egy késő őszi délutánon a titkos fánkon rendkívüli tanácskozást tartottunk. Simikét túl kicsinek, Terkát pedig pletykásnak ítéltük ehhez a férfias vállalkozáshoz, csak ketten akartuk valahogyan fellebbenteni a fátylat a rejtelmes kert titkáról és a néni bűbájos tevékenységéről. A teendőket hamar felosztottuk egymás közt: Zotya úgy tudott fára mászni, mint egy fürge mókus, én a hangtalan lopakodás mestere voltam, így rám maradt a ház rejtelmeinek felfedése, amíg barátom kóstolót szed a szemét gyönyörködtető, illatos körtékből. Október vége volt, csípős, tiszta, hideg este, amikor tervünk végrehajtásához láttunk. A hátsó kert felől közelítettünk lassan, óvatosan. A szívem a torkomban dobogott: ki tudja, mi lesz, ha észrevesz minket az öregasszony. A ház közelében elváltunk egymástól. Egy krizantémbokor mögött hallgatózva lestem a pillanatot, amikor beosonhatok. Izgalmamban úgy zúgott a fülem, hogy a saját légzésemet is förtelmes fújtatásnak véltem hallani. Csend volt, csak az este kis hírnökei, a tücskök ciripelték egyhangú nótájukat, és a hűvösödő szél susogott. Végül elszántam magam, és nesztelen, gyors léptekkel az ajtónál teremtem. Nyitva találtam. A konyhában szinte visszahőköltem az üres, félelmetesen kihalt mozdulatlan csendtől. Lélegzet-visszafojtva lopakodtam beljebb a házba. A lámpa sehol sem égett, pedig a függönyökön át már csak az alkonyi homály szűrődött be. Lassan megszokta a szemem a gyér fényt, körülpillantottam. Régi, faragott homlokú szekrény állt az egyik fal mellett, magasra vetett ágy a másiknál, a sarokban tükrös asztalka sok fiókkal. Valamikor biztosan itt fésülhette hosszú, szépséges haját egy gyönyörű lány - gondoltam akaratlanul is. A szemközti falon újabb ajtó vezetett a következő szobába. Már majdnem elindultam felé, amikor hirtelen egy gyenge sóhajtást hallottam egészen közelről. Rémületemben moccanni sem mertem. Hogy lehet, hogy eddig nem vettem észre senkit a szobában?! A fogam vacogott ijedtemben. Talán láthatatlanná is tud válni ez a titokzatos néni, és most a varázserejével engem is elbájol, ki tudja, miféle rút kecskebékává vagy síkos bőrű kígyóvá. Reszketve vártam sorsom alakulását, de percekig nem történt semmi. Már-már felengedett bennem a dermesztő félelem, és reménykedni kezdtem, hogy csak a képzeletem űzött rút tréfát velem az imént, amikor halk köhécselést és újabb mély sóhajt hallottam. A hang az ágy felől jött. Ekkorra azonban megerősödött némiképp a lelkem. Kíváncsiságom erősebb volt a rettegésnél, óvatosan elindultam az ágy felé, hogy végére járjak a dolognak, ki is a titokzatos hang gazdája. Puha macskalépésekkel közelítettem, és bizony tátva maradt a szám, amikor megpillantottam a magasra rakott ágyneműk között a nénit. A lemenő nap utolsó sugarai sárgára és narancsszínre festették az égbolt alját, szép színes fényüknél csodálkozva bámultam az idős asszonyt, aki kibontott hajával az egész párnát betöltve, mosolyogva nézett rám, mint egy kedves, várva várt vendégre. Sose gondoltam, hogy ennyi rengeteg és ilyen gyönyörű haja lehet neki. De még ennél is jobban meglepett a mosolya, mert derűs volt, fiatalos, és szép. Zavaromban még köszönni is elfelejtettem, utólag tudom, jobb volt így mindkettőnknek, mert ő kicsit rekedten, de végtelen örömmel a hangjában azt mondta felém fordulva:- Hát eljöttél végre, Magdókám?! Úgy örülök, hogy itt vagy! Gyere közelebb egy kicsit, hadd lássalak, tudod, nem olyan jó már a szemem, gyenge a fény is, na, hajolj ide, bogaram. Hirtelen el sem tudtam képzelni, mitévő legyek. Nem mehettem oda, nehogy megismerjen, szólni sem mertem, nem valami lányos a hangom. De nem féltem tőle egy cseppet sem, inkább szomorú voltam, hogy nem vagyok Magdóka, hanem csak a második szomszédék Sanyija. Végül mégis kitaláltam valamit. Ha az ember suttogva beszél, nem lehet ráismerni a hangjára, ezt már tudtam, a filmekben az ismeretlen telefonálók mindig így tettek.- Kicsit meg vagyok most fázva, nem mennék közelebb, nehogy el tessék tőlem kapni.- Milyen figyelmes gyerek vagy. Tudtam ám, hogy ilyen lehetsz, éreztem mindig. Na, de mondd csak, meddig maradhatsz? Tudod-e, hogy a szobád ugyanúgy van, ahogy hagytad? Nem változtattam meg semminek a helyét, még a függönyt sem húzom el soha, nehogy kifakítsa a szép szőnyegeidet meg a babaruháidat. Csak takarítani megyek be időnként, meg... meg ha nagyon hiányzol. Mennyi sok ideje nem jöttél el hozzám, nem is tudom, hogy tudtad így elfelejteni a te szerető nagyanyádat... A szívem hevesebben vert, lám, a titkokra lassan fény derül, csak el tudjak még szabadulni innen valahogy. Az agyam zakatolt, mit mondhatnék neki, ami megvigasztalja, vagy legalább nem szomorítja el olyan nagyon, hiszen maradni nem akartam. Végül az izgalomtól kiszáradt torokkal azt suttogtam:- Most el kell mennem, de hamarosan megint eljövök, jó? A néni kétségbeesetten próbált felülni az ágyban:- Jaj, ne menj még el, szívem, hisz épp csak egy perce érkeztél! Legalább reggelig maradj, akkor leszedhetnéd a körtéket a fádról, neked tartogattam, egy szemet sem adtam el, pedig kérik, minden évben lenne rá vevő, de én nem adom, az csak a tied, Magdókám, tudod-e? Nagyon megsajnáltam. Annyira szánalmas volt, ahogy próbálta magánál tartani az unokáját minden erejével, aki ráadásul még csak el sem jött hozzá. Egy nagy hazugság az egész. Egy darabig csendben maradtunk, aztán már nagyon féltem, hogy megismer, hát gyorsan elbúcsúztam tőle, újra megígérve, hogy hamarosan ismét találkozunk. Beletörődve hanyatlott vissza a párnáira, rengeteg haja zizegve-susogva terült szét az arca körül.- Legalább a körtéket vitted volna el. Milyen kár értük, milyen kár... - suttogta maga elé lemondóan. A körték - jutott eszembe hirtelen Zotya. Valószínűleg azóta elég rendesen meg lett könnyítve annak a fának a terhe.- Ó, a körtéket leszedem még gyorsan, elviszem, amit bírok, jó? - szóltam vissza megnyugtatóan. A néni hálásan mosolygott rám.- Vidd csak, kicsim, persze, tied itt minden, tudod. Már a konyhaajtónál jártam, amikor még utánam kiáltotta:- Isten veled, aztán ne feledkezz el arról, amit ígértél! Fellélegeztem: legalább elégedetten válunk el egymástól. * * * A többiek tátott szájjal hallgatták a kalandunkat. Az egész annyira meseszerű és mégis oly valós volt, hogy napokig nem tudtunk betelni vele. Mindennap új meg új részletekre kérdeztek rá a barátaim. Simikét az érdekelte leginkább, hogy nem volt-e vasorra, varázspálcája, repülő seprűje a néninek. Terka azonban elgondolkodva, figyelmesen hallgatta a beszámolónkat.- Ki lehet ez a Magdóka? Még sohase láttam egyetlen látogatót sem a háznál. Miféle unoka az ilyen, aki rá se néz a nagyanyjára? A körte sem volt leszedve, ahogy én visszaemlékszem, még sohase. Itt valami titok lappang - állapította meg nagy komolyan, a homlokát ráncolva. Mi Zotyával nem nyomoztunk, hisz mindenki jól járt: a néni boldog volt az eltűnt körték miatt, mi meg örültünk az ízletes zsákmánynak. Végül egy nap fény derült Magdóka kilétére. Már délelőtt a suliban alig bírtunk magunkkal, és még ebéd előtt összegyűltünk a rejtekkuckóban, ahol zavartalanul meg lehetett beszélni a fontos dolgokat.-Figyeljetek! - kezdte Terka. Izgalmában olyan nagyra nyitotta dióbarna szemeit, hogy az ember képtelen volt máshova nézni. - Megkérdeztem anyukámat, ki ez a Magdóka, és képzeljétek, ez a kislány már hat éve meghalt. Egy autóbalesetben az egész családjával odaveszett, azóta nem látogatja senki a nénit, és ő csak várja-várja az unokáját. Borzasztó, nem?! - rázta a fejét, és szomorúan nézett ránk. Tényleg rossz volt erre gondolni, de sehogy sem értettem, miért érint ez bennünket ennyire. Persze, hogy jó lenne, ha maradt volna valakije a néninek, de ezen a dolgon igazán nem lehet változtatni, még ha belebetegszünk is a búsulásba. Terka azonban komolyan nézett ránk:- Segítenünk kell neki. Már csak azért is, mert megígérted - fordult felém szigorúan.- Na, ne! Én még egyszer nem leszek Magdóka, arról ne is álmodj! - hárítottam el a célzást. - Egyébként is, előbb vagy utóbb rájönne, hogy fiú vagyok, és akkor nemcsak csalódott, hanem még dühös is lenne. Szerintem ez az egész hülyeség. Hagyjuk! Gyertek ebédelni! - álltam fel határozottan. De Terka visszanyomott a helyemre.- Hallgass már végig, te ostoba! A fene se akarta, hogy Magdóka legyél.- Hát akkor? - néztem rá csodálkozva.- Nyugi - mondta nagyon lassan és kimérten. - Én leszek Magdóka. * *' # így lett a néninek egy új unokája, aztán még egy meg még egy és még egy, míg csak az egész csapatunk bejáratos nem lett hozzá. Hancúroztunk a kertjében, megettük az össze.s maradék körtéjét, aztán ahogy jött a tél, jócskán pusztítottunk az aszalt szilvájából is. Persze időnként fát is vágtunk, tüzet is raktunk, összegereblyéztük a leveleket a kertben... Én még csigatésztát pödörni is megtanultam nála, bizony, pedig az először lehetetlen feladatnak tűnt. soha a gyönyörű gyümölcsöket? A ki-
