Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-25 / 43. szám
6 -m 2009. október 25. FÓKUSZ Evangélikus Élet Egyszer, valamikor az ötvenes évek végén vagy a hatvanas évek elején magyar társaság ült együtt egy londoni vendéglőben. A már jól összeszokott londoniak között volt egy vendég is, budapesti újságíró. Csupa nagyjából egykorú férfi lévén jelen, magától értetődően mindenki mindenkivel tegeződött. Ám egyszer csak a budapesti vendég az ellenforradalom szót találta használni 1956. október 23-ára. Senki sem tiltakozott, senki sem vitatkozott, csak attól kezdve minden összebeszélés nélkül, ösztönszerűen mindenki magázta a vendéget. Attól kezdve nem tartozott közéjük, még arra az egyetlen estére sem. Idegenné vált. Sőt, ellenségé. Több helyen is áll a Bibliában, hogy minden bűn megbocsáttatik, de a Szentlélek káromlása sosem bocsáttatik meg. A mi számunkra, akik valamennyien az 1956-os forradalom szellemi gyermekei, politikai neveltjei vagyunk, a forradalom káromlása ilyen soha meg nem bocsátható bűn. Miért állíthatom, hogy az 56-os forradalom mindnyájunk eszmei szülője, formálója? Azért, mert mindannyiunk politikai gondolkodásában 1956. október 23-a - elnézést a frivol hasonlatért - olyan, mint a tánciskola közmondásos kályhája: a kezdő növendék csak onnan elindulva emlékszik a megtanult lépésekre. Lehet, hogy a forradalomról alkotott fogalmaink nem egyeznek, lehet, hogy emlékeinket más és más személyes élmények alakították, színezték, de mindannyian pontosan tudjuk, hogy akkor melyik oldalon álltunk, azóta melyik oldal igazát erősítették meg számunkra közel fél évszázad hazai eseményei, és a mai Magyarország politikai arénájában küzdő felek melyike képviseli szerintünk leginkább a forradalom annak idején teljes tisztasággal meg sem fogalmazott eszméit. Melyik próbál, ha boüadozva és olykor taktikai kerülőkkel is, de nagyjából a forradalom által megjelölt ösvényen haladni. Ezt persze megnehezíti az, hogy 1956. október 23. klasszikus forradalom volt, nem államcsíny, nem titkos bizottságok, összeesküvők boszorkánykonyháiban eleve kifőzött tervek végrehajtása, hanem egy végletekig feszített húr elpattanása, egy megkínzott, megalázott nemzet felhördülése. Az ötvenhatos forradalom hófehér lángjának spektrumát a politikai analízis prizmája tömérdek színre, sokszor egymással ellentétes szándékra, reményre, eszményre bonthatja fel, de ezek együttesen, ha talán csak néhány dicsőséges napra, mégis makulátlanul fehér fényt alkottak. A képzavar bűnét vállalva hadd mondjam: olyan tűzoszlopot, mint amely Mózesnek adott irányt a pusztában az ígéret földje felé. Miből állt, miből táplálkozott ez a fény, és főleg hogyan válhatott tízmillió ember közös reményévé, céljává? Úgy, hogy elsőnek nem tervező agyakban, hanem kétségbeesett szívekben fogalmazódtak meg az elemei. Tízmillió ember talán nem tudta, hogy pontosan mit akar, de azt mindegyikünk meg tudta fogalmazni, hogy mit nem akar. Nekem gyanús az olyan forradalom, amely kialakult vezetőgárdával és programmal lép fel. Az olyan forradalom, amely tudja, hogy mit akar. Számomra az az igazi forradalom, amely csak abban biztos, hogy mit nem akar. Az 56-os forradalom tudta, hogy nem akarja tovább tűrni a nemzeti és egyéni megaláztatásokat, a hazudozást, minden önálló gondolat meghurcolását, a Októberi gondolatok nemzet infantilizálását, kulturális hagyományainak meggyalázását. Hogy ezek helyébe mit kíván, annak megfogalmazásához tíz nap nem volt elegendő. A szólás- és sajtószabadság, a semlegesség, a többpártrendszeren alapuló parlamenti demokrácia óhaja alapjában csak az addigi helyzet ellentéte volt. A fuldokló mindenekelőtt levegőt akar, de a lélegzés nem életcélja, csak életben maradásának első és legsürgősebb feltétele. Mi, akik a Bem-szobor, a Parlament, a rádió előtt tüntettünk, aligha értettünk volna egyet sok ezer tüntetőtársunk mindegyikével, akik közül a legtöbb délelőtt még azt sem tudta, hogy délután tüntetni, este pedig talán lőni fog. Lehet, hogy ha forradalmunkat élni hagyják, hetek, hónapok alatt kirajzolódnak valamiféle nemzeti egyetértés, közös nevező körvonalai, olyan közös céloké, amelyek elég képlékenyek egy ideiglenes kompromisszumhoz, melynek alapján aztán parlamentáris körülmények között, külső kényszer és belső brutalitás nélkül megindulhat az országos vita a jövőkép fölött. Az is lehet, hogy hamarosan, napok vagy hetek örömmámora után megkezdődik az ideológiai és hatalmi harc azok között, akik elsőnek fogalmazzák meg és tárják az ország elé pozitív céljaikat. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy egy győztes forradalom után nem juthattak volna szóhoz semmiféle jövőről folyó vitában azok, akik a forradalmat előidéző fizikai és szellemi terror vezetői, végrehajtói vagy vazallusai voltak. Sokukat utolérte volna a nép haragja, a többit hallgatásra ítélte volna a nép megvetése. Győztes forradalmakra általában nem jellemző a megbocsátás erénye, és minden forradalmi győzelem után felmerül egy erkölcsi kérdés: hol van a múlttal való szakítás és a megtorlás között a határ, mikor válik a jogos és szükséges számonkérés és igazságszolgáltatás új terrorrá? Meddig mehet el a nagylelkűség, mielőtt ostoba és felelőtlen taktikai megalkuvássá válnék? Babits Mihály szerint „bűnösök közt cinkos, aki néma” - csakhogy igazi terror idején mindenki néma; az is, akit a bitófa tett némává, és az is, akit a bitófa puszta árnyéka. Azt jelentené ez, hogy mindenki bűnös volt, aki nem lett mártír, vagy nem menekült el? Ötvenhatnak nem voltak ilyen problémái. Nem egészen két hét szabadságért éveken át tartó rettegéssel, megaláztatással, sok-sok száz élettel, megszámlálhatadan börtönben töltött esztendővel fizettet a nemzet. Mondhatjuk-e ezért, hogy a forradalom egyértelműen vereséget szenvedett? Értelmeden véráldozat volt-e a harc? Erre igazából csak úgy lehetne válaszolni, ha tudnánk, hogy miként alakult volna Magyarország sorsa 1956 őszétől mostanáig a forradalom nélkül. Minden történész tudja, hogy milyen ingoványos területre vezet az ilyen, nagyobbára amúgy is meddő találgatás. A nemleges választ a kérdésre talán az adja meg, amivel kezdtem: valamennyiünk jelenlegi politikai gondolkodását befolyásolta, formálta, ami 56 őszén történt. Nem csak a miénket, akik külföldi szórványban élünk, nem csak a miénket, akik már éltünk a forradalom idején, és elég idősek voltunk ahhoz, hogy megértsük, ami körülöttünk történik. Nemcsak a miénket, akiket hivatásunk vagy természetes érdeklődésünk politikus gondolkodáshoz vezetett, hanem az egész ma élő magyarság minden tagjáét, otthon és külföldön, politikai állásfoglalás vagy akár csak ilyen irányú érdeklődés nélkül is, mégpedig függetlenül attól, hogy annak idején vagy most a forradalom oldalán álltunk, illetve állunk-e. Ez már önmagában jelentős: 1956 lángoló októbere meghatározó két vagy három magyar nemzedék, és ki tudja, talán megszámlálhatatlan utánunk jövő nemzedék minden tagja számára is. De a magyar forradalom nem csak a mi számunkra volt meghatározó. 1956 októbere végzetes csapást mért Hruscsov békekampányára, amely voltaképpen - mint az egykori szovjet birodalom egész békepolitikája - arra irányult, hogy ha lehet, fegyveres harc nélkül, ha nem lehet, akkor kliens-államok helyi háborúi révén terjessze ki a szovjet uralmat vagy befolyást az egész világra. A nyugati kommunista pártokat ezrével, tízezrével hagyták el tagjaik, e pártok egy része teljesen szakított a szovjet politikával, a nyugati értelmiségnek az a része, amely a kommunizmusban a kapitalizmus minden betegségére ellenszert, a kommunista diktatúrák minden gaztettében és ostobaságában egy feltérképezetlen, de alapjában véve jó irányba vezető úton való botladozást látott, legalább egy időre magához tért révültségéből. A harmadik világ előtt is lehullott, vagy legalább félrecsúszott a kommunista rendszer igazi vonásait fedő álarc. A Budapest utcáin harcoló micisapkás munkásgyerekek történelemleckét adtak a Sorbonne, az Oxford és a Harvard sok neveltjének és tanárának. Magyarország néhány napra, néhány hétre nagyhatalommá vált; erkölcsi nagyhatalommá, amelynek sorsa meghatározó lett a huszadik század hátralevő részére. Ezekhez a többé-kevésbé kézzel fogható eredményekhez hozzá kell még sorolnunk, sőt nagyon hosszú távon legfontosabb gyanánt kell hozzásorolnunk azt a hatást, amelyet 1956 októbere nem egy-egy magyar, hanem az egész magyarság gondolkodására, tartására, történelmi tapasztalat- és mitológiaanyagára tett. Ugyanúgy gondolkodnánk-e arról a történelmi közösségről, amelyhez akarva-nem akarva tartozunk (ha másért nem, hát azért, mert a külvilág ehhez sorol bennünket), ugyanúgy gondolnánk-e kollektív önmagunkra három egymást követő évszázad szabadságharcai nélkül? Minden ország, minden nép történetének vannak pillanatai, amikor felülemelkedik önmagán. Ezek a pillanatok nem avatják szentté, nem teszik másoknál nemesebbé, de megbékéltetik önmagával, és példaképp szolgálnak büszkeségre kevésbé jogosító időkben. Lendvai Pál Magyarok - kudarcok győztesei című könyvében azt írja, hogy a magyarság egész történelme alatt újra meg újra győztesként tudott kikerülni megsemmisítő vereségekből. Megsemmisítő vereség volt-e november negyediké október 23-a száA váci börtön előtt látható 56-os emlékművet 2006-ban állították annak £ emlékére, hogy 1956. október 27-én több száz politikai foglyot szabadított ki a forradalom mára, és győztesként kerültünk-e ki belőle? Semmiképpen sem volt megsemmisítő a vereség, ha meggondoljuk, hogy utána Magyarországot nem lehetett többé úgy kormányozni Moszkvából, mint addig. Talán még az ellenforradalom legsivárabb, legsötétebb napjaiban sem. Ha másért nem, azért, mert a nemzet önmagára ismert. Tíz napig nem kellett hazudozni, és a tíz nap alatt mindenki megértette, hogy az ország lakosságának messze túlnyomó többsége számára a kommunista rendszer elfogadhatatlan. Eszelős ideológiai szigorát enyhíteni kellett, míg végre magának a tartományi helytartónak a szájából hangozhatott el az az eszmeileg megalkuvó kijelentés, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van” Viszont, mielőtt azt találnánk mondani, hogy a nemzet győztesként került ki a látszólag vesztett csatából, gondoljuk meg, hogy megalkuvásra ha talán nem is éppen megalkuvással, de elfogadó, beletörődő vállvonással válaszolt. Szíve, indíttatása szerint nem volt uralkodói mellett, de kézzelfogható megnyilvánulásaiban ellenük sem volt. A normalitás felé tett szerény és gondosan kicentizett lépéseket azzal jutalmazta, hogy úgy tett, mintha Magyarországon minden normálissá vált volna. Sokan még büszkék is voltak arra a megalázó megállapításra, hogy „Magyarország a legkényelmesebb barakk a szovjet koncentrációs táborban”. Ezt mi, akik 1956. november negyediké után eljöttünk az országból, soha semmiféle erkölcsi jogon az otthon maradottak szemére nem vethetjük, de a teljes történelmi igazsághoz éppúgy hozzátartozik, mint a benzinnel töltött tejesüvegek és a tankokra kitűzött, szovjet címertől megtisztított magyar zászlók. Ennek a társadalmi atomizálódásnak, a rendszerrel egyenként kötött személyes kompromisszumok sokaságának, és persze nem utolsósorban az ezt kihasználó rendszer ravaszságának lett a következménye a kilencvenes évek közepére a „három-hatvanas kenyér” a jó magaviseletét és minimális munkát lakótelepi kislakással, Trabanttal jutalmazó évek visszasírása sokak részéről, akiket három-négy évtizeddel korábban még nagyralátóbb vágyak, nemesebb, és főleg közös remények fűtöttek. A kommunizmus halott, rothadó tetemét végül is az húzta félre a felemelkedés útjából, hogy az elnyomó nagyhatalom új utakra tért, és tudtára adta magyar helytartóinak, hogy ha csődbe jutnak, nem számíthatnak többé a megszállók tankjaira. Amikor tehát az 1956-os forradalom emlékét ünnepeljük, nem kell vereséget gyászolnunk, de közvetlen, gyakorlati és erkölcsi eredményekben megmutatkozó győzelmet sem ünnepelhetünk. Ám 1956-ban a magyar nép mégis két elévülhetetlen értékű győzelmet aratott: győzelmet a hazugság és győzelmet a félelem fölött. Bármit hozzon is a jövő, erre a kettős győzelemre örökké büszkén tekinthetünk vissza. Büszkén, és abban a reményben, hogy Magyarországon soha többé nem kell vérrel fizetni a szabadságért. ■ JoTiscHKY László írásunk eredetileg az Angliai Magyar Tükör című folyóiratban, a Magyarok Angliai Országos Szövetségének lapjában jelent meg 2006 júniusában. Fenti illusztrációnkon Búza Barna szobrászművész 1956-os emlékplakettje látható (fotó: Sifter István).
