Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-25 / 43. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2009. október 25. » 7 Lehetne akár a mi papunk is... AÁ7 felcserélte foglalkozásait a hivatásra ► Szabó Mihály bizonyára az egyetlen lelkész Magyarországon, aki harminc év alatt végezte el a teológiát - persze nem hanyagságból, nem lustaságból, hanem azért, mert 56 után nem vették vissza az akadémiára. Támogatást kért az Állami Egyházügyi Hivatal akkori vezetőjétől, aki szó szerint kinevette: „Azt hiszed, ilyen emberekre van szükségünk, mint amilyen te vagy?” Nem lett igaza, Szabó Mihályra végül igenis igényt tartott a református egyház. Sőt ott lett lelkész, ahonnan eredetileg a Református Teológiai Akadémiára szóló ajánlólevelet kapta: Nagytétényben. Az akkori lelkipásztor ezeket a szavakat írta felvételi ajánlásában: „Szabó Mihály egyszer lelkész lehet akár nálunk is.” Szavai beigazolódtak - de csak több mint harminc év elteltével. Milyen ember tehát Szabó Mihály, akinek életét a Gondviselés mindig mederbe terelte, s aki szívesen mondja: szép életem volt? Múlt időben beszél, pedig életerős ember, nemrég költözött Rákoshegyre, gyepesíti a kertet, feléleszti a kerti kutat, locsol, s mesél életéről, amely nyitott könyvként tárul fel. Milyen ember volt 56-ban? Másodéves, amikor kitört a forradalom. A megtorlás időszaka személy szerint neki is tragikus volt. „Már a nyakamra tették a kötelet. Eljátszották a kivégzést: kivittek az akasztófához, de aztán nevetgélve visszavittek a zárkába” - emlékszik vissza az idős lelkész a sötét múltra. 56-ról akár külön regényt írhatna, hiszen élete épp a forradalom után futott zátonyra. Pályáját aztán sok-sok véletlen szegélyezte. Olyan sok, hogy az biztos nem lehet véletlen. Gondviselő véletlenek sorozata... „A fiam elmondhatja magáról, hogy az apja segédmunkás volt, amikor ő megszületett, technikus, amikor iskolába járt, diplomás mérnök, amikor egyetemista lett, nagytétényi lelkész, amikor megnősült” - fűzi hozzá. Hitetlenkedve kérdezem: hogyan végezhetett főiskolát 56-os múltjával? „Ez csoda volt. Együtt dolgoztam egy végtelenül buta emberrel, akinek jó káderek voltak a szülei, s fejükbe vették, hogy a fiuk tovább tanul. Ő nemigen tudta rendesen kitölteni a főiskolai jelentkezési lapot sem - magyarázza a fura fordulatot Mihály bátyám -, mi segítettünk neki, játékból magunknak is kitöltöttünk ilyen íveket. Ő meg sem nézte a paksamétát, vitte magával, be egyenesen a személyzeti osztályra, ott ezért már mi is - tévedésből - kivételezettek lettünk. így lettem főiskolás.” Később aztán minden munkahelyéről kiteszik, nyilván 56-os múltja miatt. Már mérnök, amikor megunja, hogy mindig utoléri az 56-os múlt. Maga viszi el az egyik bemutatkozó beszélgetésre a rá kiszabott bírósági ítéletet, de vakmerőén azt mondja, hogy ezzel az ítélettel akár népköztársasági érdemrendet is kaphatna. „Még megkaphatja” - mondja ki az akkor igencsak váratlan szentenciát leendő főnöke, aki már másként tekint 56-ra, mint sok akkori vezető. Szavai furcsa módon a kilencvenes években beigazolódnak, megkapja az 56-os érdemrendet, igaz, az már nem népköztársasági, hanem köztársasági. Életének sok más mozzanata is csak égi jelekkel magyarázható. Építkezés a családi háznál, betongerendák érkeznek, helyükre kell rakni őket. Egy rossz mozdulat, leesik több méter magasról, magatehetetlenül fekszik. Amikor édesapja megérkezik, csak annyit mond neki, hívj mentőt. A kórházban már-már lemondanak róla. Életveszélyes gerincsérülés, ebből ritkán gyógyulnak ki az emberek. Nem adja fel, lefejti magáról a gipsz egy részét, mozog, tornázik, olvas, ír... Amikor leveszik róla a maradék gipszet, az orvosok elhűlnek: neki össze kellett volna csuklania, de nem ez történik. Feláll, és egyenes derékkal, a saját lábán távozik. Súlyos betegen, a kórházban hallja a hírt feleségétől, hogy megjelent egy hirdetés: lehet jelentkezni a teológiára. Akkor jut eszébe, hogy neki van egy elvégzett tanéve. Bemegy aztán a teológiára egy ismerős professzorhoz, kérdezi, tanulhat-e ő is. Akkor már bőven betöltötte az ötvenedik évét. Az igenlő válasz meglepi őt is. Már javában egyetemista a teológián, amikor újabb baleset következik. Nagyon fontos tanácskozásra kell indulnia, de autóját beszorítja két másik kocsi. Hajnalban egyedül próbálja a szűk helyről kimozdítani az autót, hogy ki tudjon hajtani. Nem kellett volna... kórházba kerül, súlyos agyi katasztrófával. Kérdezik tőle: hol dolgozik, milyen munkája van. Sorolja: számítástechnikai cégnél vezető, gmk, lakásszövetkezeti munka, teológia... Az orvosok megróják: ez öt sírokéra is elég lenne! Felépül, de figyel az újabb égi jelre: ekkor fogadja meg, hogy nemcsak befejezi a teológiát, de lelkészi szolgálatot is vállal. A záróvizsgák persze nem egészen úgy sikerülnek, mint szerette volna. Még nehezére esik a beszéd, ezért becsúszik néhány közepes jegy. 1985-öt írunk. A teológiát tehát összesen harminc év alatt végezte el. Segédlelkészként korábbi jövedelmének töredékét sem kapja meg, de mint mondja, felcserélte foglalkozásait a hivatására. Szórványban is kellett szolgálnia Baranyában — nem kell mondani, mivel járt ez. Tucatnyi község tartozott hozzá, állandóan a környék falvait járta. Végül csak kerülővel tért vissza Nagytéténybe, ifjúságának templomába. A hatvanas években az akkori lelkész még megengedte neki, hogy vezesse a bibliakört. Akkor nem gondolta volna, hogy ő lesz itt a lelkész évekig, olyan lelkész, akinek szolgálati idejét végül háromszor is meghosszabbítják. A gondviselő véletlenek útja kiszámíthatatlan: most is csak a felső akaratban bízik, súlyos műtét vár rá. De bizakodik, tervei vannak - s kéri, telefonáljak. „Lehet, hogy még én veszem fel a telefont...” - zárja a beszélgetést. Szurkolok neki, még tennivalók várnak rá. ■ B. Walkó György Istenhez kötődő csoda Beszélgetés Szabados György zeneszerzővel az 1956-os forradalomról Lombarany ősz a Széna téren. Nézem a közeli 56-os emlékművet: a hatalmas bevásárlóközpont fém- és üvegépülete szinte összenyomja. Beszédes ez a kép: ennyi maradt a dicső forradalomból? És a nagyváros elviselhetetlen zaja, a rohanó emberáradat. Néhány közeli utca, és már ott is vagyok Szabados György zeneszerzőnél. A szoba sarkában a zongora most letakarva, az íróasztalon újságok, folyóiratok és lemezek. A falon képek, régi emlék mindegyik. Kis polcon a legkedvesebb könyvek. Csukva az ablak, csönd van, mégis gregorián énekek, operák, hegedű- és zongoraszólók zengenek bennem. Az elmúlt napokban vibráló és szabad improvizációit hallgattam. Szabados György hetvenéves. Először erről kérdeztem: milyen emlékeket őriz édesanyjáról, a gyermekkoráról?- Édesanyám - anno - három gyerek közül a második volt - kezdi az emlékezést -, s a nagyapa, a mérnök és muzsikus, nagyon hamar meghalt. 1948 után a család hihetetlen szegénységbe került, mert özvegy nagyanyámat megfosztották minden jövedelmétől. Ő több nyelven beszélt, és nagyszerű zenei adottságai voltak, nálunk otthon mindig afféle „piknikszalon” működött, még a Rákosi-korszakban is Ezeket anyám szervezte, aki ragyogó személyiség volt, közösséget fenntartó, színes egyéniség. Nem volt szigorú, inkább volt benne valami bohém művésziesség. Mikor zongorázni tanítottak gyerekként, én inkább improvizáltam. Ez nagyon erős adottság bennem. Anyám e lustaságom miatt egy kemény cseresznyefa bottal olykor el is fenekeit. A nagyobbik húgommal a zenében nőttünk fel, s amikor anyám a Székesfővárosi Énekkar tagjaként nagy művek előadásában vett részt, magával vitt a próbákra. Olyan nevek hozták a cukorkát nekem, mint Klemperer, Kleiber, Somogyi László... Szóval zenében éltem, és ez megmentett sok mai hülyeségtől.- Emlékszik a pillanatra, amikortól tudta, hogy zeneszerző lesz?- Érettségi után dőlt el, hogy elvégzem az orvostudományi egyetemet. Addig eszembe sem jutott, ez apámnak volt a szándéka. Középiskolás koromban már zenekarom volt a barátaimmal. A pécsi egyetemre sikerült bejutnom, ott jártam egy évet, majd Budapesten fejeztem be tanulmányaimat. Ezután mindenáron Pesten akartam élni, a zene miatt. Bombáztam az egészségügyi miniszter titkárnőjét az ügyemben. Ő a fővárosban egyetlen állást tudott felajánlani: közegészségügyi orvosi munkakört a XII. kerületben. Később üzemorvos lettem; gyógyítottam harminckilenc éven át, s ez idő alatt is ami belefért: a zene!- Merre volt október 23-án?- A Petőfi-szobornál, öt méterre álltam Sinkovits Imrétől, amikor a Nemzeti dalt ordította. Mert ordította. A lelkesedéstől, a nagy tértől és a sok embertől extázisba kerülve, egyszerűen szétszakította nyakán az inget. Zengett a csodálatos vers, és amikor vége lett, elkezdtük énekelni a Himnuszt, letérdeltünk és sírtunk. Ilyen volt a forradalom első órája. Láttam, jönnek a Rába személyautók, s a tetejükön ülnek az operatőrök. Nagyon sok 56-os anyag lehet, amit azután Zsigmond Vilmosék kicsempésztek Magyarországról. Negyedikes gimnazista voltam, ott ültem az amfiteátrum tetején Óbudán a barátaimmal. Ettük a tízórainkat, egy fiatalember röplapot nyomott a kezünkbe: ekkor és ekkor a Petőfi téren tüntetés lesz. Óra végén ugrottam föl a 17-es villamosra; nem voltam hajlandó megenni az ebédet, rohantam ki a szoborhoz. Ott álltam végig, utána együtt mentem át a hömpölyögő tömeggel a Margit hídon a Bem térre. Végighallgattam a forró délutánt, emlékszem, ahogy Veres Péter mondta a beszédét, de az embereknek ő már nem volt elég. A Külügyminisztériummal szembeni épület akkor laktanya volt, a katonák kimásztak a tetőre, és kirakták a nemzeti zászlót. Megjelent Bessenyei Ferenc, és elkezdte szavalni a Szózatot, de a harmadik versszaknál megakadt, kezébe nyomtak egy Vörösmarty-kötetet, föllapozta, és úgy folytatta.- Mi történt a Kossuth téren?- Ady „proletár fiúja” már nem kellett, Nagy Imrét akarta a nép. Csodálatos forradalmi hangulat uralkodott mindenütt. Lehetett érezni, hogy óráról órára változik minden. Egy-egy teherautó hozta a hírt, hogy a rádiónál elkezdődött valami. Több olyan jelenetet őrzök, ami filmre kívánkozik. Meggyújtották a Szabad Népet a kezükben az emberek, a lámpavasról láttam, ahogyan a százszázötvenezres tömegtől az egész tér lángolt. Nyolc óra után, már sötétben jött az újabb hír, hogy a rádiónál lőnek! Én reggel óta semmit nem ettem, későn este jutottam haza fáradtan és „lázasan”. Éjszaka nagy dörrenésekre ébredtem, a szemben lévő házakra már lőttek a tankok. Ettől kezdve ez egy külön történet, napokig lehetne róla beszélni...- Fájó-szép emlékek...- A sok élményből kiemelek még egyet. Amikor visszajöttek a szovjetek, a főváros tiltakozásul egységesen elhatározta, hogy egy órán keresztül gyertyák égnek az ablakokban, és senki nem lép ki az utcára. Mi is ott álltunk némán a Frankel Leó utcában, és senki, de senki nem lépett ki. Én a forradalmat szakrális élménynek és eseménynek tartom. Szabadságharcnak: tisztának és igaznak, hazugságtól, aljasságtól mentesnek. Ez nem egyszerű politikai háború volt. Amit ott megéltem, amit akkor az emberek átéltek", az egy szakrális csoda volt, Nekem az 56-os forradalom Istenhez kötődő élmény! És úgy éreztem, hogy ezt ki kell írnom, nem maradhatok némaságban. De azt is tudtam, hogy erről beszélni, művet írni nem lehet. De hát mégis, hogyan lehet? Mert kell. A zongorát csipeszekkel és radírcsíkokkal preparáltam, csodálatos hangzást értem el. Rájöttem arra, hogy ez a hangzás az elfojtott igazság hangja. S az általam írt szöveget is preparáltam, mert szólni róla csak így lehetett. Az események titkos története ’56 című művem a nyolcvanas évek elején született. Kobzos Kiss Tamás fölvállalta ezt a nem könnyű feladatot, s bevontam még két nagyszerű művészt is: üresek Mihályt és Grencsó Istvánt. Furulyák, fuvolák és basszusklariríétok játszották el szívünk zenéjét, a megilletődöttséget, az odaadást, a szomorúságot s a bennünk lévő szakrális érzést forradalmunk iránt.- Mi lesz az 56-os forradalom sorsa?- Mindennek, amit élünk, kettős élete van. Éljük az időt és az időtlenséget. Az 1956-os forradalom lelki, szakrális oldala az, ami időtlen. Ezért nem fog a feledés homályába veszni. Ami az idő része, az a történelmi rész. A politika. Ez sok zagyvaságot fog tenni vele. Remélem, lesz végre olyan uralom, olyan államiság, amely 56-ot büszkén fogja vállalni. 1956 elkezdődött a nagy Attilával, folytatódott Szent István királlyal, Mátyás királlyal, és sorolhatnám tovább, folytatódott Bessenyei Györggyel, a reformkorral, Széchényi Istvánnal, Hamvas Bélával. Az ő testamentumuk ez a forradalom. Tovább kell, hogy éljen. Erre vissza kell helyezkedni. És hiszem, hogy így is lesz. De van egy súlyos gond is: a magyar gondolkodás gyöngülése. Ennek ugyanúgy vissza kell térnie önnön örök csodájába.- A szellem és a kultúra újra fontos lesz?- Csak másodrendű kérdés a gazdaság, persze nélküle nincs semmi. A szellem a kultúra és a lélek. A teremtés hite. A kultúra mentén lehet és kell mindent elkezdeni, mindent a helyére tenni. Ha minden megérthető, átlátható, úgy a gazemberség lehámlik, ha előbb megváltottuk közösségünket, és a nagyszerű és jó megkapja megerősítését. Megkapja azokat a tartógerendákat, amelyekkel tovább lehet élni. Ez áll előttünk. Az 1956-os forradalom és szabadságharc napjai világosságot és erőt adnak. ■ Fenyvesi Félix Lajos
