Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-16 / 33. szám
4 2009- augusztus 16. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Bajorok Bonyhádon Az ifjúság a bonyhádi önkormányzat fonyód-bélatelepi táborában találkozott, kihasználva az időt közös játékra, fürdésre, kirándulásra. Ismerkedhettek Pannónia múltjának és jelenének néhány fejezetével, a geológiai múlttal és a szőlőkultúrával - nem kevésbé a szabad tűzön való gulyásfőzés rejtelmeivel és árnyalataival Badacsonyban, a hajdani Pelsót (a Balaton latin neve) oly igen kedvelő rómaiak emlékeivel Fenékpusztán és a haza felvirágoztatásáért oly sokat tett felvilágosult Festetics család emlékeivel Keszthelyen. Az idősebbek az egész napos fárasztó utazás után Révfülöpre érkeztek meg. Kedden pihengettek, sétálgattak, sétahajóztak, és barátkoztak a Balaton-felvidék hegyeinek képével Az ifjúság szombaton városismereti vetélkedővel töltötte a délelőttöt, az idősebbek pedig a Völgységi Múzeumot és a város tűzoltómúzeumát tekintették meg. Mindkét helyen szakszerű német nyelvű vezetésben volt részük. Az erdingiek látogatása véletlenszerűen egybeesett több városi eseménnyel. Az önkormányzat képviselő-testülete augusztus 7-én ünnepi testületi ülést tartott abból az alkalomból, hogy Bonyhád húsz éve ápol partnerkapcsolatot a németországi Baden-Württemberg tartományban fekvő Wernau városával. Az ünnepi ülésen tiszteletbeli bonyhádi polgárrá fogadták Armin Elbl wernaui polgármestert, a magyarországi gyökerű Alfred Freistädter tanácsnokot Friedrich Falkenstein, Saller Éva és Alfred Freistädter és levével. Szerdán múltbeli utazást tettek Kékkútra, a háromszáz éves parasztházhoz, Nagyvázsonyba, a Kinizsi-várba és közelében álló templomunkhoz, melynek elődjében Szeniczei Bárány György, a tolna-baranya-somogyi egyházmegye török hódoltság utáni megszervezője, a magyarországi pietizmus jeles képviselője prédikált a 17-18. század fordulóján. Csütörtökön - útban Bonyhádra - meglátogatták az ókori egyház számára oly nagy próbatételt jelentő császárkultusz Pannónia Inferior tartományi székhelyét, a romjaiban is lenyűgöző Gorsiumot a mai Tác mellett. Pénteken öregek és fiatalok, vendégek és bonyhádiak Bátaapátit keresték föl, ahol több, a németség kitelepítése folytán Erdingbe került hittestvérünk gyökerei - közöttük a testvér-gyülekezeti kapcsolatot kezdeményezőkéi - erednek. Mély benyomást tett rájuk a - közepesen és gyengén sugárzó - atomhulladék végleges elhelyezésére szolgáló atomtemető és az elnéptelenedő gyülekezet valaha szebb napokat látott temploma. Este a két gyülekezet megjelent tagjai együtt grilleztek-vacsoráztak a vendégek szállásául szolgáló gimnáziumi kollégium - többszörösen és fennhangon megcsodált - udvarán.- aki egyébként magyar népitáncegyüttest vezet -, illetve a két evangélikus gyülekezet partnerkapcsolatának kezdeményezőit: a Bonyhádról kitelepített Saller Éva (született Frech) asszonyt, aki emellett tevékeny részt vállalt az óvodák és a város szociális intézményeinek támogatásában is, valamint a magyar állampolgárként a vajdasági Ókéren született Friedrich Falkenstein nyugalmazott lelkészt, aki sokat tett a bonyhádi templom tatarozásának finanszírozásáért. A német vendégek látogatása alatt zajlott továbbá a hajdani híres bonyhádi szarvasmarhafajta emlékére és regenerálása céljából rendezett mezőgazdasági konferencia, illetve a IX. Tarka fesztivál - ökörsütéssel és gulyásfőző versennyel -, valamint a Tolna megyei német kisebbség Sommerfestje, azaz nyári fesztiválja. A nap a népünnepélyen felállított önkormányzati sátorban elköltött közös vacsorával ért véget. A vasárnapi, német nyelvű közös istentisztelet után (a felkért vendégigehirdető, Dániel Tenberg erdingi igazgató lelkész egy váratlan haláleset miatt sajnos nem jöhetett el) a vendégek útra keltek. Jövőre várják a bonyhádiakat. ■ - ÄH -Egy füst alatt esket és keresztel az anglikán egyház „Kettő az egyben szolgáltatást” vezetett be az angol egyház: házasodó híveinek felkínálja, hogy egyúttal gyermekeiket megkereszteli. A szokatlan lépésre a való élet vette rá az anglikánokat. A felmérések ugyanis azt mutatják, hogy a brit gyerekek negyvennégy százalékának hajadon az édesanyja. Az anglikán egyház tizenhatezer parókiára juttatta el új útmutatását, amelyben az esküvők és keresztelők, illetve születési hálaadások együttes megtartására biztat. A klérus egy része örömmel fogadta az ajánlást, ám olyanok is akadnak, akik szerint a kezdeményezés aláássa a házasság szentségéről szóló egyházi tanítást. Az egyház állásfoglalása szerint a változtatás csupán egy meglévő igényre adott válasz, s ettől még továbbra is azt hirdetik, hogy a szexuális élet a házasságon belül helyénvaló. N MTI Testvérem, John, Miklós, Mária és Tamás Radnóti Miklósnak van egy különös, fiatalkori verse. Már a címe is meglepő: 1932. április 24., alcíme pedig így hangzik: John Love, testvérem. A vers születési körülményeit, korabeli újsághírt idézve, így határozza meg Radnóti: „John Love, fiatal néger költőt New York néger negyedében, St. Vincentben, a King White nevű moziban, versének elmondása közben a Ku-Klux-Klan emberei agyonverték a pódiumon, és testét kidobták a szellőztető ablakon. A tetteseknek nyomuk veszett.” 2009 augusztusában különleges aktualitást nyer ez a vers, és korántsem csak azért, mert Radnóti Miklós száz évvel ezelőtt született. John Love, testvérem! A Tiszán láttalak forogni a híd alatt ma. Örvény vagy most, hogy megölték benned a verset s barna szemeden hogy féreg ül. Növekedj! Nézd, kövér eső sétál a pejszínü égből. Kapd magadhoz és fojtsd el! a földre ne essék! Mert nagy a Ku-Klux-Klan s néki esik. Övé a kenyér, szöllő és legelő! a tej föle itt is néki ráncosodik! Megöltek. Most örvény vagy testvér. Guta is légy! mely pörg és ha ugrik, helyre talál! Együtt dolgozunk John Love; örvény vagyok én is és guta! Kenyér, szöllő, legelő és tej tapsol, ropogva, hogy összehajoltunk! Megrendít, ahogy Radnóti teljes mértékben osztozik egy tőle távol élt ember sorsában. Itt még csak szavakban - aztán tizenkét évvel később ténylegesen is. Mert egy brutális eszme őrült hívei őt is megölték. John Love-ot azért, mert néger, Radnóti Miklóst azért, mert zsidó volt. Versében a költő immár nem a távoli Amerikában látja sorstársát, hanem a Tisza partján. Mert a bűn és a szenvedés nem köthető helyhez. Valakit kidobnak egy amerikai mozi szellőzőablakán, és holtteste a Sopronhoz közeli Abdán bukkan fel. Egy embert az óceánba löknek, és tetemére a Tiszán bukkannak rá. Igen, a szenvedés és a bűn fölötte áll térnek és időnek. Radnóti utalása a Tiszára akkor támadt életre bennem, amikor értesültem arról, hogy a héten ismét öltek a titokzatos sorozatgyilkosok. Ezúttal a Tiszántúlon, a Nyíregyházához közeli Kislétán törték rá az ajtót egy cigány asszonyra és leányára. A negyvenöt éves Balogh Máriát szitává lőtték, tizenhárom éves leányát életveszélyesen megsebesítették. Ugyanaz az értelmetlen brutalitás, mint néhány hónapja Tatárszentgyörgyön, ahol apára és fiára gyújtották rá a házat, és a két menekülőt hátulról lőtték agyon. John Love néger volt, Radnóti Miklós zsidó, Balogh Mária és a többi áldozat cigány. A bomlott agyú gyilkológépeket az előítélet és a gyűlölet vezette. Ők nem törődtek azzal, hogy John Love hogyan szaval, ők nem ismerték - az időközben katolikus hitre tért - Radnóti szerelmes költeményeit vagy a Nem tudhatom... című verset, és nem érdekelte őket, hogy Balogh Mária dolgos asszony volt. Szólnom kell, kiáltani szeretnék. A názáreti Jézus nevében emelem fel szavam, aki zsidó volt, de lehetett volna néger vagy cigány. Mert ő mindig vállalta a közösséget a szenvedővel, ő mindig osztozott az üldözöttek sorsában. Meddig még? Mikor csitul már el az értelmetlen gyűlölet? Mikor lesznek képesek a rendfenntartó erők megvédeni a kiszolgáltatottat és a bűnüldözők megtalálni a tetteseket? És mikor élhetnek már biztonságban és félelem nélkül asszonyaink, gyermekeink? A napokban halt meg egy varázslatos ember, Cseh Tamás énekes is. Gimnazista korom óta szeretem őt, aki immár két nemzedék koboldja volt. Nemcsak kultikus előadóművész, Bereményi Géza sokunk életérzését kifejező verseinek szuggesztív tolmácsolója volt, hanem egy sajátos játék keretében indián törzsfőnök is. „Füst a szemében” ez volt az indián neve. Talán ezért állt mindig kissé hunyorogva a színpadon. És varázsolt. Hadiösvény című könyvében így idézte fel a sajátos bakonyi indián tábor születését: „1961-ben egy hegyi tisztáson felvertük az első indián sátrakat. Tiszta törvényekre, egyszerűségre, átlátható, értelmezhető világra vágytunk.” Mert, tegyük hozzá, a világ nem ilyen. Nem volt ilyen a hatvanas években, amikor Cseh Tamásék lázadni mertek, de nem volt ilyen a harmincas években sem, amikor John Love-ot verték agyon, a negyvenes években, amikor Radnótit gyilkolták meg, és nem ilyen a kétezres években sem, amikor Balogh Máriát ölik meg. Cseh Tamásnak nem az értelmetlen emberi gyűlölség miatt kellett tragikus hirtelenséggel meghalnia, hanem hároméves szívós küzdelem után. Nevét és helytállását mégis ebben az összefüggésben kell említenünk. Az indián életben benne volt a dac és a lázadás, az elnyomottakkal való azonosulás és valami természetesen tiszta értékrend. Mert az indiánok nem értették, hogy a fehérek miért akarják elragadni az ő ősi értékeiket, és fel nem foghatták, hogy náluk a kimondott szónak miért nincs hitele. A néger, a zsidó és a cigány után az indiánt siratom. Aki méltósággal viselte betegségét is. Aki egy interjúban néhány hónapja így felelt a „Nem fél a haláltól?” kérdésre: „Nem rettegek. Inkább kíváncsi vagyok, hogyan fog megtörténni. Lehet, hogy így, fokozatosan. De nekem megengedte a Jóisten, hogy elrendezzem, amit el kell. Amiről mindenki úgy gondolja, hogy majd egyszer, de van még rá idő, hosszú az élet.” Ez a hit adhatott lelkierőt Cseh Tamásnak. Ezért dobta el, immár nagybetegként, idén áprilisban az őt Bakonybél díszpolgáraként ünneplő közönség szeme láttára a botját, hogy előttük indián táncot lejtsen. Sok szenvedőnek adhat erőt ez a gesztus. Az említett interjúban ezt is mondta Istenről: „Hálás vagyok neki. Hálás, mert hagyott énekelni.” A halálra méltósággal készülő Cseh Tamás láttán új értelmet nyernek az általa már évtizedekkel ezelőtt is énekelt sorok: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?" Soha nem fogom elfelejteni azt a megrendültséget sem, amellyel Cseh Tamás fogadta az Ando Drom cigány zenekar előadását, melyen az ő régi dalának feldolgozását hallotta tőlük. Úgy hangzott, mint valami roma himnusz. „Egy mosókonyhában / - szükséglakásban - / éjszaka volt, sötét. / Utcáról kaptam a fényt. / De én tisztán láttam ott, / minden megvilágosodott. / Magamat láttam tíz év múlva itt, / hallottam ezt, a mostani dal hangjait. / És attól féltem, nehogy majd ez legyen, / csak tíz év múlva ne ez a dal legyen.” A szám végén Cseh Tamás szemmel láthatóan könnyeivel küszködve ölelte át a zenészeket, és kezet csókolt a cigány asszonyoknak. „Testvéreim vagytok” - sugallta ez az ölelés. „John Love, testvérem” - írta Radnóti. Egy néger, egy zsidó, egy cigány és egy indián. A testvéreim. Hiszem, hogy Jézus asztalánál vannak. Ismerik egymást, összetartoznak. Verset mondanak, énekelnek, majd felállnak és táncolnak. Jézus is velük táncol. ■ Fabiny Tamás f
