Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2009-08-09 / 32. szám

12 41 2009- augusztus 9-IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet FRENYÓ ANNA NAPLÓJÁBÓL Czechoslovakia Eszmefuttatás létezésem értelméről egy újabb tapsolós templom kapcsán Ki legyen a párom? (3.) Mint a bibliai történetben a menyeg­zőre, úgy siettem fel a negyedik emeletre. Az egyik lépcsőfordulóban megálltam, és átvettem az ünneplő­cipőmet. Itt vagyok, jövök már, ké­szen állok, az ünneplőruhám is raj­tam van, engedjetek be engem is a menyegzőre! Egyre közeledett a zene, és a ne­gyedik emeleten tárt ajtóval fogadtak. „Jó, hogy eljöttél!” - mondta a ked­ves amerikai lány a bejáratnál, és ke­zembe nyomta az aznapi közös gon­dolkodás tematikáját. A United Co­lors of Benetton tárult elém. Gyönyö­rű szép afrikai nők, ázsiaiak, fehérek, csokoládészín kisgyerekek. Az egyik afrikai hölgyön szemrevaló cipő volt: kígyóbőr, hegyes orrú, zöld színű, hozzá hatalmas nagy zöld korongok­ból álló nyakéket viselt - nem tudtam levenni a tekintetemet róla. A dicsőítés legalább negyven per­cet tartott. Addig játszott a zenekar, és a kivetített szöveget mindenki állva énekelte. Volt, aki tapsolt vagy táncolt. Mint egy rockkoncert. Iga­zán felemelő volt. A dob, a basszus- és elektromos gitár meg az ügyes szintis akkordok, na meg a kisebb, színes összetételű gospelkórus jó munkát végzett. Nagy hatással volt rám. Tudtam én, hogy a rockzenének az a dolga, hogy felkavarja a lelket, de én akartam, hogy felkavarjanak. Én ott akartam lenni teljes valómmal. Persze amikor az amerikai pásztor arról beszélt, hogy Kelet-Európá­­ban milyen alacsony a hívők száma, például „Czechoslovakiában”, akkor azért a cinizmusom visszakapcsolt, hogy azért azt már nem Csehszlovákiának hívják, kedves Uram - de hát ezt az „apróságot” meg lehe­tett neki bocsátani. Nincs tökéletes temp­lom. Egy tradicionális gyülekezetben elalszom a lassú énekek alatt (vagy éppen pont szól hozzám az orgona, ez is előfor­dul), cserébe van esély rá, hogy a tartalom igazi, mély - de arra is, hogy semmitmondó. Egy újabb keletű, spirituáli­­sabb gyülekezetben, mint ez is, jó a beat, megmozgat, fiatalnak ér­zem magam és lendületesnek, de cserébe igen leegyszerűsített tar­talmakkal találkozom. Hát ezt adja össze az ember! Otthon sem volt ez másképp, csak ott volt egy gyülekezet - a De­ák tér -, amelyik az enyém, akármi történik is, akármilyen is. És nézhet­tem jobbra-balra, mehettem sokfe­lé kitekinteni, azért az otthonom a Deák tér volt, a Huligán tiszteletes és csapata. Egyébként összehasonlítva a Prenzlauer Berg-i tapsolós temp­lommal, ez a Berlin International Church sokkal színvonalasabb volt. Egyrészt sokan voltak, tele volt egy óriási nagy terem, ami jó érzés, irtó jól szólt a zene, és a pásztor is sok­félét és érdekes dolgokat mondott (el­tekintve Czechoslovakiától). Mond­ta például azt, hogy a nagy pillana­tainkat meg kell ragadnunk, mert egyébként el is mehetnek mellet­tünk a nagy lehetőségeink, amelye­ket az Élet ad nekünk. Hogy minden pillanatban ébernek és felkészült­nek kell lennünk a Találkozásra, a Tettre. Beszállni abba a kocsiba, amelyik értünk jött. Meglépni azt a lépést, amely a következő fokra elve­zet. El is lehet szalasztani mindent... Aztán arról is beszélt, hogy Berlin­ben kemény az életünk, nekünk, fi­ataloknak, akik itt összegyűltünk. „A legtöbben közületek nem itt fog­játok leélni az életeteket. Itt vagytok pár hónapot, pár évet, aztán vissza­mentek oda, ahonnan jöttetek, vagy továbbálltok máshova. Azalatt, amíg itt vagytok, kell a legtöbbet kihozno­tok az egészből. És nem könnyű itt. Berlin kemény város. Például itt nincs nyár. A télről meg inkább ne is beszéljünk. Aztán otthon már volta­tok valakik, tartoztatok valahova, volt feladatotok és közösségetek. Itt ez mind nincs. Olyanok vagytok, mint a kallódó falevelek.” Aztán biztatott, hogy keressen mindenki közösséget, és kamatoz­tassa ott a tehetségeit, építse a gyü­lekezetei, gazdagítsa az ottani em­bereket saját magával, és gazda­godjon általuk. Valami ilyesmit akarok én is. De az egészet gyakran mondvacsináltnak érzem. Olyan erőltetettnek. Tényleg az van, hogy otthon mindez megvolt - érdemes itt is erőt és időt belefek­tetni? Persze nekem lenne rá a legin­kább szükségem. Mert tényleg olyan vagyok, mint egy kallódó falevél. Olyan egyedül vagyok Berlinben, mint az ujjam. És ez független attól, hogy éppen van-e kinek a karjában melegedni, van-e kivel kávézni vagy elmenni moziba. Mert ez utóbbiak mind pillanatnyi, rövid ideig tartó te­vékenységek, amelyek hasonlókép­pen átmeneti megelégedettséget hoz­nak csak. Hosszú távon állandóan ott marad a hiány. Kié vagyok? Minek vagyok itt? Mi a dolgom? Sehova nem tarto­zom, hova tartozzak? És hiszem, hogy akárhol vagyok, a Mindenható szerelmese vagyok, és ő jobban kö­rülölel, mint bárki vagy bármi más, de ha ez nem manifesztálódik embe­rekben, közösségben, tekintetekben, beszélgetésben, érintésben, telefo­nokban, akcióban és reakcióban, ak­kor úgy kiszáradok, és meg is halok, mint a kis herceg öntözetlen, tüskés rózsája a távoli bolygón. És az jó, hogy hamarosan megint hazamegyek Magyarországra látoga­tóba, de nem megoldás, hogy ezek­ből a látogatásokból éljek. Mert Ber­lin mellett tettem le a voksot, és - még ha átmeneti pár évről van is szó a következő állomás előtt - túl rövid az életünk, hogy bármilyen szakaszt is átmenetinek tekintsünk benne. Fel kell építenem a fundamentumo­mat Berlinben. A párommal ez év áprilisában ünne­peltük a harmincnegyedik házassá­gi évfordulónkat. Nagyon büszkék vagyunk rá, mint ahogy büszkék va­gyunk a gyerekeinkre is, a huszon­nyolc éves, elsőszülött fiunkra és a huszonöt éves lányunkra. Mindkét-. tőjük a párkeresés-párválasztás kel­lős közepén! Ezért is foglalkoztat a té­ma, hogyan történik a kiválasztás, az egymásra találás. Saját tapasztalataim is vannak, emlékszem arra az időszakra, amikor fiatalon barátnőimmel éjszakákon át arról beszélgettünk, hogy ki való hozzánk, és ki nem, miért gondoljuk úgy valakiről, hogy igen, és miért úgy, hogy egyáltalán nem. Napjainkban az idő egy kicsit kito­lódott, a helyzet megváltozott. A fia­talok - legalábbis sokan közülük - ar­ra törekszenek, hogy a húszas éveik­ben felkészüljenek a felnőtt életre: is­kolába járnak, tanulnak, barátkoz­nak, ismerkednek egymással, munká­ba állnak, különböző munkakörökben szereznek új ismereteket, majd változ­tatnak - gyűjtik a tapasztalataikat. Ez így van a párkereséssel, párválasztás­sal is: figyelnek, kapcsolatokat alakí­tanak, változtatnak, újrakezdenek, és a tapasztaltakból levonják a következ­tetéseket. Mindaddig, amíg meg nem találják, akit keresnek, amíg meg nem találják azt a személyt, akiről azt gon­dolják, hogy ő az, akire vágytak, ő az igazi! Ő a hozzájuk való! S ez a nagy kérdés! Ki a hozzánk való? Ki és milyen legyen a párunk? £ £ * 1990-ben pszichológusként megis­merkedtem egy személyiségelmélet­tel, a tranzakcióanalízissel, amely nagyon-nagyon elgondolkodtatott. Szinte azt mondhatnám, hogy az ál­tala szerzett tudás megváltoztatta az önmagamhoz és az embertársaimhoz való viszonyomat. Segített az elmé­let abban is, hogy jobban megértsem, miért viselkednek így vagy úgy az em­berek egy bizonyos helyzetben. Ki mit miért csinál, hogyan viselkedik, ho­gyan dönt például egy konfliktusos vagy kritikus helyzetben? Azon is el­gondolkodtam, hogy milyen hatalmas jelentősége van az életben annak, hogy ki lesz a társunk. Jóban, rossz­ban! Azon is törtem a fejem, hogy an­nak idején én miért a páromat válasz­tottam, és vajon ő miért engem. A tranzakcióanalízist Eric Berne (amerikai orvos-pszichiáter) dol­gozta ki az ötvenes években. Ma Magyarországon is egyre több ember érdeklődik iránta, egyre több szak­könyv jelenik meg fordításban. Mi az elmélet lényege? Hogyan hasznosítható a mindennapokban? Például hogyan segíthet a párválasz­tásban? Amikor két ember egymással kap­csolatba lép, tranzakciót létesít, ez azt jelenti, hogy az egyik ember egy bi­zonyos ingert küld a másik felé, melyre a másik válaszol. A tranzak­ció a társas érintkezés alapegysége, amely elemezhető (analizálható), in­nen származik az elmélet elnevezé­se is. Eric Berne azt állítja, hogy az embernek megvan a lehetősége arra, hogy válasszon, hogy döntsön, mi­ként reagál egy ingerre. Ehhez jó, ha tudja, hogyan történik a döntés, a re­agálás. Berne egyik kulcsfogalma és fon­tos gondolata: az énállapot és az énállapotmodell. Mit nevezünk én­állapotnak? Az énállapot az egy­máshoz kapcsolódó viselkedésmó­dok, gondolatok és érzések együtte­se, az a mód, ahogyan egy helyzetben személyiségünk egy részét mozgósít­juk. Például: ha egy fiú meglát egy SZÓSZÓRÓ Rovatgazda: Balog Eszter lányt, akinek feltűnően ki van festve a szeme vagy a szája, gondolhatja azt: „Hú, ez túlzás!” vagy gondolhatja azt: „Izgalmas! Tetszik nekem” de még azt is gondolhatja, hogy „így akarja fel­hívni magára a figyelmet”. Példát lehetne hozni a lányok ol­daláról is. Egy csendes, visszafogott fiúról gondolhatják a lányok, hogy „biztos nincs elég önbizalma”, vagy azt, hogy „bátortalan” de van, akinek ez kimondottan tetszik, s azt mond­ja: „Az a fontos, hogy mit gondol, mi­lyen belül.” Miért reagálnak egy-egy helyzet­ben különbözőképpen az emberek? Eric Berne azt mondja, hogy minden egészséges embernek van három énállapota: a Szülői, a Felnőtti és a Gyermeki énállapota. (Az énállapo­tok neveit nagybetűvel írta, hogy megkülönböztesse a kifejezéseket a hétköznapi elnevezésektől.) A Szülői énállapot azt jelenti, hogy úgy viselkedünk, gondolkodunk, ahogy a szocializáció során a szülé­inktől, nagyszüleinktől, más fontos, meghatározó személyektől, például tanárainktól, hitoktatóinktól, edző­inktől tanultuk. Ez az énállapot na­gyon fontos, mert ez határozza meg, hogyan kell, hogyan illik egy helyzet­ben viselkedni. Mintha egy belső hang súgna: „Ezt nem szabad!” vagy: „Légy óvatos!” Néha a Szülői énállapot túl szigo­rú, erősen korlátozó, s ilyenkor az ember olykor túl kritikus, olykor bi­zalmatlan, gyanakvó lesz; néha pedig bátorító, erősítő ez az énállapot, eb­ben az esetben a személy elfogadó, toleráns és bizalommal lesz ember­társai iránt. A társas viselkedéshez szükséges szabályok is ebből az én­állapotból származnak, s a Tízparan­csolatban megfogalmazott követel­mények is Szülői énállapotunk fon­tos meghatározói, iránymutatói. A Felnőtti énállapot azt jelenti, hogy az ember képes higgadtan, megfontoltan, racionális módon, minden szempontot figyelembe vé­ve mérlegelni, dönteni: egy helyzet­ben, az „itt és most”-ban tisztán lát­ni, kérdezni, meghallgatni, informá­ciót összegezni és megfontoltan vi­selkedni. Nehéz helyzetekben ez az énállapot segít a felelős, higgadt vi­selkedésben. Ha nem jól működik, az ember zavart lesz, nem képes gon­dolkodni. A harmadik énállapot Berne sze­rint a Gyermeki, amely érzelmi ala­pú működést jelent. Nem az infanti­­lizmust, a gyermekies viselkedést jelenti azonban, hanem azt, hogy az ember képes a gyermeki működéshez hasonlóan felnőttkorában is külön­böző érzelmeket érezni. Bizonyos helyzetekben lehet dühös, lehet szo­morú, és sírhat, félhet, és lehet félté­keny is! Ez az énállapot felelős azért, hogy szeretünk élni, lázadozhatunk, ha nem tetszik valami; de azért is, hogy képesek legyünk egymáshoz al­kalmazkodni, egymás szempontjait figyelembe venni. Az énállapotmodell mód arra, hogy mindenki megvizsgálja, melyik énállapotában mit gondol valamiről, valakiről vagy egy helyzetről. Tapasztalataim szerint érdemes rátekinteni egy új kapcsolatra, a partnerre mindhárom énállapotunk­ból. Például: van egy lány, aki nagyon tetszik egy fiúnak, de a fiú azt is lát­ja, hogy a lány mindent, amibe bele­kezdett, hamar abbahagyott. Mit mond ezzel kapcsolatban a Szülői énállapot? „Vigyázz, légy óva­tos! Nem elég kitartó, veled sem lesz türelmes. Téged is hamar meg­un!” Mit gondolunk a Felnőtti énál­lapotunkból? „Ha valaki mindent hamar abbahagy, annak nincs elég ki­tartása. Vajon lesz-e elég kitartása hozzám vagy a gyermekünk/gyerme­­keink neveléséhez vagy a nehéz hely­zetekkel való megküzdéshez? Mi le­het az oka annak, hogy eddig sok mindent abbahagyott? Volt-e olyan az életében, amiben pont az ellenke­zőjét tette?” Mit érez a Gyermeki én­állapotában az ember? „Mindent abbahagy, de nekem tetszik, hogy bá­tor dönteni. Engem is magával ragad a lelkesedése, ahogy egy új dologba belekezd.” Jól látható, hogy mindhárom én­állapot működése fontos. Baj van, ha az egyikre nem figyel az ember, vagy ha az egyik énállapota túlzottan erő­sen működik, s ezzel lehetetlenné te­szi a másik kettőnek a természetes megnyilvánulásait. Az sem jó, ha a Szülői énállapot működése túlzott, és az illető nagyon kritikus lesz, de az sem optimális, ha nagyon engedé­keny lesz a másikkal szemben. Amikor egy fiatal szerelmes lesz, az nagyszerű dolog, de egyben azt is eredményezheti, hogy a Gyermeki énállapot érzelmi túlműködése lehe­tetlenné teszi a tiszta fejű gondolko­dást, s ebből bizony baj is lehet! A szerelem vak! - szokták mondani, ami jól mutatja, hogy a Gyermeki én­állapot túlsúlya nem biztosítja a hig­gadt, megfontolt viselkedést, a raci­onális gondolkodást, mérlegelést. Az énállapotok nemcsak elnevezé­sek, hanem valós viselkedések, gon­dolatok, érzések, amelyek funkciói­kat illetően tovább bonthatóak, ele­mezhetőek. A párkeresés, párválasz­tás szempontjából azért lényeges megérteni ezeket, mert egy új kapcso­latban fontos, hogy a két ember én­állapotai illeszkedjenek egymáshoz! A mindennapokban ez azt jelen­ti, hogy hasonló legyen az érték­rendjük, a hitük, a normáik stb. (ez a Szülői énállapot), hogy tudjanak egymásra figyelni, együtt gondol­kodni, tervezni, képesek legyenek megvalósítani a terveiket (ez a Felnőt­ti működés), és hogy szeressék egy­mást, élvezzék a másik közelségét, az érintését, a vele töltött perceket, órákat és éveket. Egyszerűnek tűnik, de mégsem egyszerű! Viszont lehetőség arra, hogy átgondoljuk, milyen legyen a párunk. Akinek az érdeklődését felkeltet­te a téma és a tranzakcióanalízis, an­nak ajánlom szíves figyelmébe a Játszmák nélkül című könyvet, me­lyet a Helikon Kiadó adott ki több­ször is (szerkesztette Járó Katalin). ■ CSERNYIKNÉ DR. PÓTH ÁGNES

Next

/
Thumbnails
Contents