Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-09 / 32. szám
12 41 2009- augusztus 9-IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet FRENYÓ ANNA NAPLÓJÁBÓL Czechoslovakia Eszmefuttatás létezésem értelméről egy újabb tapsolós templom kapcsán Ki legyen a párom? (3.) Mint a bibliai történetben a menyegzőre, úgy siettem fel a negyedik emeletre. Az egyik lépcsőfordulóban megálltam, és átvettem az ünneplőcipőmet. Itt vagyok, jövök már, készen állok, az ünneplőruhám is rajtam van, engedjetek be engem is a menyegzőre! Egyre közeledett a zene, és a negyedik emeleten tárt ajtóval fogadtak. „Jó, hogy eljöttél!” - mondta a kedves amerikai lány a bejáratnál, és kezembe nyomta az aznapi közös gondolkodás tematikáját. A United Colors of Benetton tárult elém. Gyönyörű szép afrikai nők, ázsiaiak, fehérek, csokoládészín kisgyerekek. Az egyik afrikai hölgyön szemrevaló cipő volt: kígyóbőr, hegyes orrú, zöld színű, hozzá hatalmas nagy zöld korongokból álló nyakéket viselt - nem tudtam levenni a tekintetemet róla. A dicsőítés legalább negyven percet tartott. Addig játszott a zenekar, és a kivetített szöveget mindenki állva énekelte. Volt, aki tapsolt vagy táncolt. Mint egy rockkoncert. Igazán felemelő volt. A dob, a basszus- és elektromos gitár meg az ügyes szintis akkordok, na meg a kisebb, színes összetételű gospelkórus jó munkát végzett. Nagy hatással volt rám. Tudtam én, hogy a rockzenének az a dolga, hogy felkavarja a lelket, de én akartam, hogy felkavarjanak. Én ott akartam lenni teljes valómmal. Persze amikor az amerikai pásztor arról beszélt, hogy Kelet-Európában milyen alacsony a hívők száma, például „Czechoslovakiában”, akkor azért a cinizmusom visszakapcsolt, hogy azért azt már nem Csehszlovákiának hívják, kedves Uram - de hát ezt az „apróságot” meg lehetett neki bocsátani. Nincs tökéletes templom. Egy tradicionális gyülekezetben elalszom a lassú énekek alatt (vagy éppen pont szól hozzám az orgona, ez is előfordul), cserébe van esély rá, hogy a tartalom igazi, mély - de arra is, hogy semmitmondó. Egy újabb keletű, spirituálisabb gyülekezetben, mint ez is, jó a beat, megmozgat, fiatalnak érzem magam és lendületesnek, de cserébe igen leegyszerűsített tartalmakkal találkozom. Hát ezt adja össze az ember! Otthon sem volt ez másképp, csak ott volt egy gyülekezet - a Deák tér -, amelyik az enyém, akármi történik is, akármilyen is. És nézhettem jobbra-balra, mehettem sokfelé kitekinteni, azért az otthonom a Deák tér volt, a Huligán tiszteletes és csapata. Egyébként összehasonlítva a Prenzlauer Berg-i tapsolós templommal, ez a Berlin International Church sokkal színvonalasabb volt. Egyrészt sokan voltak, tele volt egy óriási nagy terem, ami jó érzés, irtó jól szólt a zene, és a pásztor is sokfélét és érdekes dolgokat mondott (eltekintve Czechoslovakiától). Mondta például azt, hogy a nagy pillanatainkat meg kell ragadnunk, mert egyébként el is mehetnek mellettünk a nagy lehetőségeink, amelyeket az Élet ad nekünk. Hogy minden pillanatban ébernek és felkészültnek kell lennünk a Találkozásra, a Tettre. Beszállni abba a kocsiba, amelyik értünk jött. Meglépni azt a lépést, amely a következő fokra elvezet. El is lehet szalasztani mindent... Aztán arról is beszélt, hogy Berlinben kemény az életünk, nekünk, fiataloknak, akik itt összegyűltünk. „A legtöbben közületek nem itt fogjátok leélni az életeteket. Itt vagytok pár hónapot, pár évet, aztán visszamentek oda, ahonnan jöttetek, vagy továbbálltok máshova. Azalatt, amíg itt vagytok, kell a legtöbbet kihoznotok az egészből. És nem könnyű itt. Berlin kemény város. Például itt nincs nyár. A télről meg inkább ne is beszéljünk. Aztán otthon már voltatok valakik, tartoztatok valahova, volt feladatotok és közösségetek. Itt ez mind nincs. Olyanok vagytok, mint a kallódó falevelek.” Aztán biztatott, hogy keressen mindenki közösséget, és kamatoztassa ott a tehetségeit, építse a gyülekezetei, gazdagítsa az ottani embereket saját magával, és gazdagodjon általuk. Valami ilyesmit akarok én is. De az egészet gyakran mondvacsináltnak érzem. Olyan erőltetettnek. Tényleg az van, hogy otthon mindez megvolt - érdemes itt is erőt és időt belefektetni? Persze nekem lenne rá a leginkább szükségem. Mert tényleg olyan vagyok, mint egy kallódó falevél. Olyan egyedül vagyok Berlinben, mint az ujjam. És ez független attól, hogy éppen van-e kinek a karjában melegedni, van-e kivel kávézni vagy elmenni moziba. Mert ez utóbbiak mind pillanatnyi, rövid ideig tartó tevékenységek, amelyek hasonlóképpen átmeneti megelégedettséget hoznak csak. Hosszú távon állandóan ott marad a hiány. Kié vagyok? Minek vagyok itt? Mi a dolgom? Sehova nem tartozom, hova tartozzak? És hiszem, hogy akárhol vagyok, a Mindenható szerelmese vagyok, és ő jobban körülölel, mint bárki vagy bármi más, de ha ez nem manifesztálódik emberekben, közösségben, tekintetekben, beszélgetésben, érintésben, telefonokban, akcióban és reakcióban, akkor úgy kiszáradok, és meg is halok, mint a kis herceg öntözetlen, tüskés rózsája a távoli bolygón. És az jó, hogy hamarosan megint hazamegyek Magyarországra látogatóba, de nem megoldás, hogy ezekből a látogatásokból éljek. Mert Berlin mellett tettem le a voksot, és - még ha átmeneti pár évről van is szó a következő állomás előtt - túl rövid az életünk, hogy bármilyen szakaszt is átmenetinek tekintsünk benne. Fel kell építenem a fundamentumomat Berlinben. A párommal ez év áprilisában ünnepeltük a harmincnegyedik házassági évfordulónkat. Nagyon büszkék vagyunk rá, mint ahogy büszkék vagyunk a gyerekeinkre is, a huszonnyolc éves, elsőszülött fiunkra és a huszonöt éves lányunkra. Mindkét-. tőjük a párkeresés-párválasztás kellős közepén! Ezért is foglalkoztat a téma, hogyan történik a kiválasztás, az egymásra találás. Saját tapasztalataim is vannak, emlékszem arra az időszakra, amikor fiatalon barátnőimmel éjszakákon át arról beszélgettünk, hogy ki való hozzánk, és ki nem, miért gondoljuk úgy valakiről, hogy igen, és miért úgy, hogy egyáltalán nem. Napjainkban az idő egy kicsit kitolódott, a helyzet megváltozott. A fiatalok - legalábbis sokan közülük - arra törekszenek, hogy a húszas éveikben felkészüljenek a felnőtt életre: iskolába járnak, tanulnak, barátkoznak, ismerkednek egymással, munkába állnak, különböző munkakörökben szereznek új ismereteket, majd változtatnak - gyűjtik a tapasztalataikat. Ez így van a párkereséssel, párválasztással is: figyelnek, kapcsolatokat alakítanak, változtatnak, újrakezdenek, és a tapasztaltakból levonják a következtetéseket. Mindaddig, amíg meg nem találják, akit keresnek, amíg meg nem találják azt a személyt, akiről azt gondolják, hogy ő az, akire vágytak, ő az igazi! Ő a hozzájuk való! S ez a nagy kérdés! Ki a hozzánk való? Ki és milyen legyen a párunk? £ £ * 1990-ben pszichológusként megismerkedtem egy személyiségelmélettel, a tranzakcióanalízissel, amely nagyon-nagyon elgondolkodtatott. Szinte azt mondhatnám, hogy az általa szerzett tudás megváltoztatta az önmagamhoz és az embertársaimhoz való viszonyomat. Segített az elmélet abban is, hogy jobban megértsem, miért viselkednek így vagy úgy az emberek egy bizonyos helyzetben. Ki mit miért csinál, hogyan viselkedik, hogyan dönt például egy konfliktusos vagy kritikus helyzetben? Azon is elgondolkodtam, hogy milyen hatalmas jelentősége van az életben annak, hogy ki lesz a társunk. Jóban, rosszban! Azon is törtem a fejem, hogy annak idején én miért a páromat választottam, és vajon ő miért engem. A tranzakcióanalízist Eric Berne (amerikai orvos-pszichiáter) dolgozta ki az ötvenes években. Ma Magyarországon is egyre több ember érdeklődik iránta, egyre több szakkönyv jelenik meg fordításban. Mi az elmélet lényege? Hogyan hasznosítható a mindennapokban? Például hogyan segíthet a párválasztásban? Amikor két ember egymással kapcsolatba lép, tranzakciót létesít, ez azt jelenti, hogy az egyik ember egy bizonyos ingert küld a másik felé, melyre a másik válaszol. A tranzakció a társas érintkezés alapegysége, amely elemezhető (analizálható), innen származik az elmélet elnevezése is. Eric Berne azt állítja, hogy az embernek megvan a lehetősége arra, hogy válasszon, hogy döntsön, miként reagál egy ingerre. Ehhez jó, ha tudja, hogyan történik a döntés, a reagálás. Berne egyik kulcsfogalma és fontos gondolata: az énállapot és az énállapotmodell. Mit nevezünk énállapotnak? Az énállapot az egymáshoz kapcsolódó viselkedésmódok, gondolatok és érzések együttese, az a mód, ahogyan egy helyzetben személyiségünk egy részét mozgósítjuk. Például: ha egy fiú meglát egy SZÓSZÓRÓ Rovatgazda: Balog Eszter lányt, akinek feltűnően ki van festve a szeme vagy a szája, gondolhatja azt: „Hú, ez túlzás!” vagy gondolhatja azt: „Izgalmas! Tetszik nekem” de még azt is gondolhatja, hogy „így akarja felhívni magára a figyelmet”. Példát lehetne hozni a lányok oldaláról is. Egy csendes, visszafogott fiúról gondolhatják a lányok, hogy „biztos nincs elég önbizalma”, vagy azt, hogy „bátortalan” de van, akinek ez kimondottan tetszik, s azt mondja: „Az a fontos, hogy mit gondol, milyen belül.” Miért reagálnak egy-egy helyzetben különbözőképpen az emberek? Eric Berne azt mondja, hogy minden egészséges embernek van három énállapota: a Szülői, a Felnőtti és a Gyermeki énállapota. (Az énállapotok neveit nagybetűvel írta, hogy megkülönböztesse a kifejezéseket a hétköznapi elnevezésektől.) A Szülői énállapot azt jelenti, hogy úgy viselkedünk, gondolkodunk, ahogy a szocializáció során a szüléinktől, nagyszüleinktől, más fontos, meghatározó személyektől, például tanárainktól, hitoktatóinktól, edzőinktől tanultuk. Ez az énállapot nagyon fontos, mert ez határozza meg, hogyan kell, hogyan illik egy helyzetben viselkedni. Mintha egy belső hang súgna: „Ezt nem szabad!” vagy: „Légy óvatos!” Néha a Szülői énállapot túl szigorú, erősen korlátozó, s ilyenkor az ember olykor túl kritikus, olykor bizalmatlan, gyanakvó lesz; néha pedig bátorító, erősítő ez az énállapot, ebben az esetben a személy elfogadó, toleráns és bizalommal lesz embertársai iránt. A társas viselkedéshez szükséges szabályok is ebből az énállapotból származnak, s a Tízparancsolatban megfogalmazott követelmények is Szülői énállapotunk fontos meghatározói, iránymutatói. A Felnőtti énállapot azt jelenti, hogy az ember képes higgadtan, megfontoltan, racionális módon, minden szempontot figyelembe véve mérlegelni, dönteni: egy helyzetben, az „itt és most”-ban tisztán látni, kérdezni, meghallgatni, információt összegezni és megfontoltan viselkedni. Nehéz helyzetekben ez az énállapot segít a felelős, higgadt viselkedésben. Ha nem jól működik, az ember zavart lesz, nem képes gondolkodni. A harmadik énállapot Berne szerint a Gyermeki, amely érzelmi alapú működést jelent. Nem az infantilizmust, a gyermekies viselkedést jelenti azonban, hanem azt, hogy az ember képes a gyermeki működéshez hasonlóan felnőttkorában is különböző érzelmeket érezni. Bizonyos helyzetekben lehet dühös, lehet szomorú, és sírhat, félhet, és lehet féltékeny is! Ez az énállapot felelős azért, hogy szeretünk élni, lázadozhatunk, ha nem tetszik valami; de azért is, hogy képesek legyünk egymáshoz alkalmazkodni, egymás szempontjait figyelembe venni. Az énállapotmodell mód arra, hogy mindenki megvizsgálja, melyik énállapotában mit gondol valamiről, valakiről vagy egy helyzetről. Tapasztalataim szerint érdemes rátekinteni egy új kapcsolatra, a partnerre mindhárom énállapotunkból. Például: van egy lány, aki nagyon tetszik egy fiúnak, de a fiú azt is látja, hogy a lány mindent, amibe belekezdett, hamar abbahagyott. Mit mond ezzel kapcsolatban a Szülői énállapot? „Vigyázz, légy óvatos! Nem elég kitartó, veled sem lesz türelmes. Téged is hamar megun!” Mit gondolunk a Felnőtti énállapotunkból? „Ha valaki mindent hamar abbahagy, annak nincs elég kitartása. Vajon lesz-e elég kitartása hozzám vagy a gyermekünk/gyermekeink neveléséhez vagy a nehéz helyzetekkel való megküzdéshez? Mi lehet az oka annak, hogy eddig sok mindent abbahagyott? Volt-e olyan az életében, amiben pont az ellenkezőjét tette?” Mit érez a Gyermeki énállapotában az ember? „Mindent abbahagy, de nekem tetszik, hogy bátor dönteni. Engem is magával ragad a lelkesedése, ahogy egy új dologba belekezd.” Jól látható, hogy mindhárom énállapot működése fontos. Baj van, ha az egyikre nem figyel az ember, vagy ha az egyik énállapota túlzottan erősen működik, s ezzel lehetetlenné teszi a másik kettőnek a természetes megnyilvánulásait. Az sem jó, ha a Szülői énállapot működése túlzott, és az illető nagyon kritikus lesz, de az sem optimális, ha nagyon engedékeny lesz a másikkal szemben. Amikor egy fiatal szerelmes lesz, az nagyszerű dolog, de egyben azt is eredményezheti, hogy a Gyermeki énállapot érzelmi túlműködése lehetetlenné teszi a tiszta fejű gondolkodást, s ebből bizony baj is lehet! A szerelem vak! - szokták mondani, ami jól mutatja, hogy a Gyermeki énállapot túlsúlya nem biztosítja a higgadt, megfontolt viselkedést, a racionális gondolkodást, mérlegelést. Az énállapotok nemcsak elnevezések, hanem valós viselkedések, gondolatok, érzések, amelyek funkcióikat illetően tovább bonthatóak, elemezhetőek. A párkeresés, párválasztás szempontjából azért lényeges megérteni ezeket, mert egy új kapcsolatban fontos, hogy a két ember énállapotai illeszkedjenek egymáshoz! A mindennapokban ez azt jelenti, hogy hasonló legyen az értékrendjük, a hitük, a normáik stb. (ez a Szülői énállapot), hogy tudjanak egymásra figyelni, együtt gondolkodni, tervezni, képesek legyenek megvalósítani a terveiket (ez a Felnőtti működés), és hogy szeressék egymást, élvezzék a másik közelségét, az érintését, a vele töltött perceket, órákat és éveket. Egyszerűnek tűnik, de mégsem egyszerű! Viszont lehetőség arra, hogy átgondoljuk, milyen legyen a párunk. Akinek az érdeklődését felkeltette a téma és a tranzakcióanalízis, annak ajánlom szíves figyelmébe a Játszmák nélkül című könyvet, melyet a Helikon Kiadó adott ki többször is (szerkesztette Járó Katalin). ■ CSERNYIKNÉ DR. PÓTH ÁGNES
