Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-09 / 32. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. augusztus 9. m- 11 A fiú ott állt a daru tetején. Rákötötték a lábára a vastag gumikötelet, a „segítő” azt mondta: „Ugorj!” A fiúban az izgalom és a félelem különös elegye kavargott. „Ugorj már!” - hangzott újra a segítő hangja kicsit erélyesebben. Leugrott. A szíve a torkában dobogott, és csak zuhant egyre gyorsabban. A borzongás és az öröm hangjai törtek fel torkából - üvöltött. Ekkor a gumikötél visszarántotta. Hirtelen lefékeződött a teste, a szava is elállt. Aztán egy csattanás, és újra zuhanni kezdett. Érezte, a gumikötél már nem tartja. Elszakadt - fordult meg hirtelen a fejében, de sokáig nem gondolkodhatott ezen, mert a következő pillanatban földet ért, és már nem kellett többé gondolkoznia... E történet sokaknak talán durva és erőszakos, de azt hiszem, mindannyi-Halálugrás an hallottunk már ehhez hasonlót, vagy talán láttunk is ilyen halálugrást a tévében. Valójában miért írtam ezt le? Pár héttel ezelőtt hallottam egy fiúról, aki leugrott és szörnyethalt. Azonnal az jutott eszembe, hogy mennyire élünk Isten akarata szerint. Mennyire tartjuk be a „játékszabályokat”? Meddig feszíthetjük a húrt? Azt mondja Jézus: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” Ez a fiú pedig kísértette. És mi hányszor kísértjük az Urat? Hányszor válunk hasonlóvá ehhez a fiúhoz? Levetjük magunkat a mélységbe, a „segítő” pedig (a sátán) ott áll mögöttünk, és biztat: „Ugorj, ugorj már!” Mondhatjuk, hogy az említett példa extrém eset, távol áll tőlünk. Ez igaz - de azért mi is száguldozunk autónkkal az utakon, áthajtunk a piroson, káros szenvedélyeknek hódolunk, és még sorolhatnám tovább a számunkra teljesen természetes dolgokat. A mindennapjaink tele vannak ilyen kísértésekkel, csak nézzünk magunkba. Nem kísértjük az Istent nap mint nap? Próbáljunk meg odafigyelni és változtatni, ha nehezünkre esik is. Forduljunk imádságban Istenhez segítségért. Ne kísértsük az Urat, és ne adjuk meg a sátánnak azt az örömöt, hogy újabb lelket szerezzen meg magának. Fohász A szakadék szélén állva, Az alkalmas időre várva, Add, Uram, hogy időben Mondhassam ki imámban Alázattal szent neved, S többé ne kísértselek! ■ Blatniczky Gábor Elmondtam én, Ámbris Mariska „Valaki azt mondta egyszer, a határidő a legjobb múzsa...” - gondolta az író, miközben idegesen fel-alá járkált a lakásban. Ami azt illeti, a leadási határidő vészesen közeledett. A napilap szerkesztősége jegyzetet várt tőle a szombati számba, de a múzsát - nem a határidőt, a másikat, akinek a homlokcsókját várják az alkotó emberek - valahol eltéríthették, eddig nem volt érkezése meglátogatni az írót, hiszen csak nem akart elkészülni az a fránya kézirat. Kiss-Horváth Géza nagyot sóhajtott, és újra leült a számítógép elé. Nekifutott megint. Órákon keresztül kísérletezett, hiába. Aztán dühödten felpattant, vette a kabátját, és elindult, hogy kiszellőztesse a fejét. Figyelmetlen volt, olyannyira, hogy a lépcsőházban nekiütközött Ámbris Mariskának.- Tiszteletem az író úrnak! - üdvözölte őt a nő, majd miután végignézett Kiss-Horváthon, így szólt:- Ne haragudjon már, hogy ilyet kérdezek, de mi a baj?- Semmi komoly, épp csak nem tudom, miről írjak... - hangzott a válasz.- Hát írja meg az én történetemet, ha gondolja. Jöjjön be, író úr, elmondom! Az író meglepődött, de nem mutatta, elfogadta az invitálást, és követte Ámbris Mariskát a csöpp földszinti lakásba. Közben azon tűnődött, hogy ha most nem lesz is belőle írás, már az megérte, hogy itt lehet. Hiszen bekukucskálhat valakinek az életébe... aztán ki tudja, mi sülhet még ki belőle. Leült a kopott díványra, és várakozásteljesen a nőre emelte tekintetét. Tulajdonképpen most nézte meg először igazán. Mariska haja őszült, arcát ezer barázda szántotta, körmeit sárgára színezte a nikotin. Ámbris Mariska megérezte a felé áradó kíváncsiságot és bizalmat. De mielőtt halkan, szégyenlősen belefogott volna élete történetébe, így szólt:- Ne haragudjon már az író úr, hogy csak úgy megszólítottam, de tudja, néha olyan jó lenne beszélgetni valakivel, és én még nem nagyon ismerek senkit ebben a házban. Lehet, hogy nem is találja olyan érdekesnek a történetemet, de azt gondoltam, hogy az olyan íróember, mint maga, talán csak kanyarít belőle valamit. Szóval az úgy volt, kérem szépen, hogy én egy nap elhatároztam, megtudom, miért ért engem annyi szenvedés ebben az életben. Tetszik tudni, faluról jöttem én fel a fővárosba nem is olyan régen. A kis házamat sikerült pénzzé tennem, és ez nagy szó, ugye, a mai nehéz világba! Ráadásul még ezt a kis lakást is meg tudtam venni magamnak itt a Józsefvárosba! Igaz, csak húsz négyzetméter, de megvan benne minden, ami kell, hűtő, rezsó, zuhanyozó... És hát mégiscsak az enyém, tudja. És ráadásul még állásom is van, kérem, reggel hattól délután kettőig dolgozhatok a boltban, tudja, pakolom az árut havi hatvanezer nettóért. Száz szónak is egy a vége, egyik reggel egy papot láttam bejönni a boltba. Mindjárt tudtam, hogy afféle, mert fekete ing volt rajta, a nyakánál meg az a kis fehér csík, mint a mi plébánosunknak is a faluban. Korán volt, nem volt sok vevő, és valahogy szóba elegyedtünk, egy idő után hívott is az atya a templomába. „Gyere, lányom, misére, ott majd megvigasztal az Isten, meglátod” - aszonta. De én nem bólintottam rá, csak azt ígértem meg neki, hogy egyszer majd megkeresem, hogy meséljen má’ nekem a szenvedésről. El is mentem a napokban, mert tudja, nem fért a fejembe, hogy mér’ vert engem az anyám, ha kellett, ha nem. És az apám mér’ ivott annyit, hogy menekülnünk kellett előle, ki a hideg éjszakába? És mér’ nem fájt nekem, amikor meghalt az öreg? Mer’ tudja, szinte örültem, amikor a sírásók dobták rá a hideg, fekete földet... Egyedül maradtunk hát anyámmal, de hamar meghalt ő is, az orvos szerint a sok verést nem bírta a szervezete. Pedig ő már csak olyan volt, hogy soha nem lázadt a sorsa ellen, mindig azt mőndta: „Tudod, lányom, mindenkinek megvan a maga keresztje”... Én fiatal voltam még akkor, amikor elment az anyám, gondoltam, ideje volna már férjhez menni, hozzá is mentem hát gyorsan a Jóskához, mert már rég kerülgetett engem. Szép barna szeme és kackiás bajsza volt az én emberemnek. Sokat dolgozott, volt kis földünk, kevéske jószágunk, gyarapodtunk szépen, ahogy mentek az évek. Gyerekünk nem született, valamiért így volt ez megírva. Nem vert az én uram, áldja meg az Isten, még csak nem is ivott, gondoltam is néha, mivel szolgáltam én meg ezt a nagy szerencsét...? Aztán egy nap, amikor fáért ment az erdőre, lelőtte egy vadász, aszonta, véletlen találta el őtet, minek kódorgóit arra, ahol puskás emberek járnak. Mit tehettem, mentem újra a temetőbe. Most ott nyugoszik az uram is a faluvégen, a szülei mellett. Amikor a Jóskám elment, nekem már nem volt maradásom, tudja, ezér’ vagyok most itt ebbe’ a nagy, hangos városba! Nemsoká töltöm be a negyvenötöt. Már nem várok nagy dolgokat az élettől. Ezt meséltem én el nemrég annak az atyának, és arra vártam, hogy ő majd megmondja nekem, mi végre is volt az a sok munka, gyász és küzdelem az életembe! De ő keveset beszélt. Csak nézett rám a nagy barna szemeivel, figyelmesen hallgatott, néha-néha bólintott. Mielőtt eljöttem tőle, még imádkoztunk is. Mármint ő imádkozott. Én meg voltam szeppenve erősen, nem vagyok én ehhez hozzászokva, nem így voltam én nevelve, kérem. Félve tekingettem a papra, de amikor láttam és éreztem, hogy milyen nyugalom és szeretet árad belőle, arra gondoltam, eljövök én még ide hozzá majd máskor is, tán még elmegyek a misére is, hogy többet halljak az Istenről. Ugye nem haragszik, író úr, hogy raboltam az idejét? Lehet ebből valami írása magának...? ■ Gazdag Zsuzsanna Rab Ferenc Levente „Isten a mi oltalmunk és erősségünk” (Zsolt 46,2) Küzdelemre hív az élet... Hangzik vasárnap az ének. Hétfőtől ezt tapasztaljuk, Köreinket egyre csak futjuk. Ám lábunk biztos talaja, Erődítményünk kőfala Te vagy, Úristen. S mert fáradunk, elesünk, Sírnánk, s nem nevetünk. Mégis örömre hívsz el, Derűt kínálsz szent kezeddel! Mert lábunk biztos talaja, Erődítményünk kőfala Te vagy, Úristen. Mikor a végnek völgye vonz, S lelkünk számadástól fél, Üdvöt nem érdemek becse hoz, Hanem a krisztusi vér! így lábunk biztos talaja, Erődítményünk kőfala Te vagy, Úristen. HETI ÚTRAVALÓ Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon. (Lk 12,48b) Szentháromság ünnepe után a 9. héten az Útmutató reggeli és heti igéiben Isten a tőle kapott talentumok hűséges hasznosítására hív, mert „hű az Isten, aki elhívott minket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre” (íKor 1,9; LK). A vele közösségben lévők életét a hűség és az engedelmesség jellemzi. A nekünk adatott kegyelem által különböző ajándékaink vannak - kinek-kinek képességei szerint -, de ezeket csak teljes szívvel lehet az Úr szolgálatába állítani. „Ha elenyészik is a testem, szívem kősziklája te maradsz, ó, Isten.” (GyLK 723) S ezt halljuk a számadásnál: „Jól van, jó és hü szolgám, a kévésén hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!" (Mt 25,21.23) Lehet, hogy Isten tőled már többet vár, mint az egy talentumot kapott szolgától: nem elég, ha pénzed keményen dolgozik helyetted, hanem te magad vállalkozz Urad követésére a tőle kapott képességeid teljes „bedobásával"! Ezt tette Pál is, akit megragadott a Krisztus. „Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem; hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra!’ (Fii 3,8.11) Salamon engedelmes szívet kért, s bölcs és értelmes szívet kapott talentumul, amit ítéletei során jól hasznosított: „Adjátok annak az élő gyermeket, és ne öljétek meg mert ő az anyja!” (íKir 3,27) Ezékiel a figyelmeztetés talentumát kapta: őrállói hivatásában a bűnöst és eltévedt igazat egyaránt figyelmeztette, „hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon” (Ez 3,18). Jézus minket is figyelmeztet a hűségre és emlékeztet az Isten eredeti rendjének való engedelmességre: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza’.’ (Mk 19,6) Hittel és nyitott, gyermeki lelkülettel kell fogadnunk igéjét, „mert ilyeneké a mennyek országa” (Mt 19,14). „Nincs nagyobb ékesség Isten igéjénél, mellyel hitvestársadat Isten ajándékának tekinted” - írja Luther. Pál ezt tanítja az „igazi” ünneplésről: „...teljetek meg Lélekkel (...) és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében’.’ (Ef 5,18.20) Pilátus római helytartóra sok e világi hatalom bízatott, de Jézus tudtára adta: „Semmi hatalmad nem voina rajtam, ha felülről nem adatott volna neked...” (Jn 19,11) Urunk nekünk is mondott példázatában az úr egy hű és okos szolgájára bízta, hogy távollétében gondoskodjon társairól. Lehet, hogy szemünkben kis talentum, de „boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál” {Lk 12,43). Ne legyünk hűtlen szolgák, ismerve Jézus Urunk vezérigénkben megfogalmazott figyelmeztetését, engedelmeskedjünk neki, bármit bíz is ránk, mert csak így lehetünk s maradhatunk vele élő közösségben most s örökké a talentumukat megsokszorozok ünnepi vacsoráján! S mindehhez: „Csak egy, ami szükséges, / Egy, ami üdvösséges. (...) / Jézusom (...) / Légy enyém, s ez egy elég, / Mint legnagyobb nyereség!” (EÉ 326,1.4) ■ G. A. Kedves Hittestvéreim! Az e heti útravalóval a rovat a hetedik évfolyamát kezdte el. Az Evangélikus Élet on-line változatának tanúsága szerint ugyanis 2003. augusztus 17-én, Szentháromság után a 9. vasárnap, a lap 33. számában jelent meg az első Heti útravaló. Az a reménységem, hogy ez a hetedik év is az Úr Isten szeretetének kedves esztendejévé lesz, és az ő aranyevangéliumának sugarai ragyogják be hétről hétre életünk és zarándokutunk következő tízezer-nyolcvan percét - e háromezer „karakteres” lelki útravaló által is. Mindezekért: Soli Deo gloria! ■ Garai András
