Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-02 / 31. szám
io * 2009. augusztus 2. FÓKUSZ Evangélikus Élet Jár tunk-keltünk Ismerkedés Kárpátaljával Pál apostol nyomában Rómában Ifjúságunk évek óta jár nyaranta táborozni, és ha Isten éltet, idén is együtt leszünk - ezúttal negyvenen készülünk gyülekezeti ifjúsági táborba. Valamikor év elején azonban a nagyobbak úgy gondolták, hogy ebben az évben kellene valami más is, valami nagy dobás. Legyen külföld, legyen Róma! Pál apostol évében eljutni Rómába... Ám legyen! A lelkesedés nagy volt, a sokszor emlegetett gazdasági helyzet és a külföldi valuták árfolyama azonban idővel lelohasztotta, a terv lassan az álmok kategóriájába került. Egészen júniusig, mikor is - repülőjegy- és szállásügyben körülnézve az interneten - kiderült, hogy mégiscsak kivitelezhető. Lázas szervezés, a ki jön, ki nem tisztázása után kiderült, hogy a csapat jó része már megszervezte nyári programját, lekötötte az üdülés időpontját... Maradtunk öten. Menjünk? Maradjunk? Magam is elbizonytalanodtam, de ha mehetünk, hát miért ne mennénk? És milyen jól tettük, hogy ezt az álmot valóra váltottuk! ^ Megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak bennem, miközben „oda” tartottunk. Arra a vidékre, melyről sokat hallottam, tanultam, de amely vidék mégis mindig kérdőjeleket hagyott bennem. S hogy hol is van ez az „oda”? Egykori Nagy-Magyarországunk legészakkeletibb csücskéről beszélek, mely a 20. században nem kevesebb mint tizenhét államalakulatot vagy államformát ért meg: tartozott ez a vidék az Osztrák-Magyar Monarchiához, a Csehszlovák Köztársasághoz (mely azóta már megszűnt), Ruszka Krajnához, Romániához, a nagy szovjet birodalomhoz (mely már szintén a múlté) és persze Magyarországhoz - többször is. Ez az „oda” nem más, mint Kárpátalja, napjainkban Ukrajna része, ahol a lakosságnak mindössze 12,5 százaléka magyar, büszkén, öntudatosan. E tájon a magyar történelem legdicsőbb lapjait írták egykoron, hiszen itt vonultak be a Vereckei-hágón Árpád hadai, hogy birtokba vegyék a Kárpát-medencét, és letelepedjenek. Nem mindennapi látvány tárul az utazó elé. Többünkben megfogalmazódott, hogy ennél szebbet, pompázatosabbat festeni sem lehetne, és nem véletlenül nem akartak tovább vándorolni eleink. A hágón álló emlékmű ma már a magyarok zarándokhelyévé vált, hiszen büszkén, fennen hirdeti, hogy „voltunk, vagyunk és leszünk mindig is” ezen a földön. Kilátás a Vereckei-hágóról Utunk során megnéztünk minden jelentős emlékhelyet, kastélyt, várat és templomot. Számtalan turulszobrot is láttunk, magyar zászlóval fellobogózva, és hallhattuk, hogy ez senkit nem zavar, és senki sem kívánja lebontatni (egyelőre). Hallgattuk, ahogyan magyarok vagy éppen ruszinok, akik olykor magyarabbak a magyaroknál, hogyan beszélnek - törve a magyart - büszkén Rákócziról, Zrínyi Ilonáról, a Munkács vagy éppen Huszt várában történtekről. Megkönnyeztük, és elakadt a szavunk, amikor Szolyván arról hallottunk, hogy csak Kárpátaljáról több mint harmincezer magyart hurcoltak el egyetlen nap alatt munkatáborokba, Szibériába. Közülük mintegy tizenhatezernek nem volt visszatérés. És akkor még nem szóltam azokról, akik Erdélyből, Délvidékről, Felvidékről indultak megsemmisítő munkatáborokba azért, „hogy a háború okozta károkat helyreállítsák” - ezzel az indokkal kellett ugyanis minden tizennyolc és ötven év közötti magyar és német ajkúnak a csendőrségen jelentkeznie. Vajon helyre lehet-e valaha is hozni ezeket a károkat? E rövid beszámolóban mindenre nem lehet kitérni. Az érzést sem lehet szavakba önteni, mely mélyen belevési magát a lélekbe, és egyre visszhangozza Reményik Sándor sorait: „...visszavenni a mienk!” Rövid visszatekintésemmel mindössze vágyat szeretnék kelteni olvasóim szívében is, hogy ellátogassanak erre a vidékre, ahol nagy-nagy szívélyességgel fogadnak minden anyaországból érkezőt. Köszönet illeti azokat, akik fontosnak tartják, hogy szervezzenek ilyen utakat, hogy megismerhessük a történelemnek azt a részét is, amely a történelemkönyvekből kimaradt. Köszönet a Kálvin térieknek, hiszen jóvoltukból számos kelenföldi gyülekezeti tagunk is utazhatott velük; köszönet a vendéglátóknak (Czirók Béla lelkésznek, feleségének és a nagyszőllősi gyülekezeti tagoknak), valamint Kovács Sándor gimnáziumi tanárnak, aki fáradtságot nem ismerve hihetetlen energiával, lelkesedéssel, kalauzolt végig bennünket Kárpátalja nevezetességein. Hozzásegített, hogy megértsük, és kicsit magunkévá tegyük dr. Ortutay Elemér szavait, aki így ír: „Kárpátalja gyönyörű föld. S itt magyarnak lenni büsz% ke gyönyörűség. Ha küszködve, szenvedve és sírva, de viseljük sorsunkat, ahogy meg van írva. Mert igaz ugyan, hogy mi sorsunkhoz szegezve élünk itt, de nem tehetetlen bábként. Emberként akarunk itt élni, hittel és reménnyel, mert hisszük és valljuk, hogy a viharra csend jön egyszer, és Fény az égre.” A történelem Ura legyen és maradjon velünk, és ha neki tetszik, úgy őrizzen meg bennünket egymásnak, magyarnak, éljünk bárhol is a földön. ■ Dr. Blázy Árpádné A december 5-én, szombaton 17 órakorkezdődő kelenföldi szeretetvendégség meghívott előadója Kovács Sándor lesz. Aki már járt ott, tudja: Róma csodaszép. Ráadásul igazi városnéző időnk volt. Mentünk, néztünk, gazdagodtunk. Teológus koromban jártam Rómában utoljára - dr. Szentpétery Péter, az Evangélikus Hittudományi Egyetem docense szervezőmunkájának köszönhetően -, s bár az „Örök Városban” azóta sok minden változott, az örök értékek megmaradtak. Megnézni a négy nagy székesegyházat, körbetekinteni a Szent Péter-bazilika kupolájának tetejéről, megállni Pál apostol szobra mellett, látni a Lateránt, érezni a Sixtus-kápolna hangulatát, megcsodálni Michelangelo Pietáját, a Forum Romanumot, a Palatínust... felejthetetlen élmény. Kiutazásunk előtt két kívánságom volt: vasárnap menjünk el az ottani német evangélikus gyülekezet istentiszteletére, és énekeljük el a Szent Péter- vagy a Szent Pál-bazilikában az Erős vár a mi Istenünket... Mindkettő megadatott, bár nem minden ment ilyen simán. A repülőnk például eleve kétórás késéssel indult, ezért éjfélkor szálltunk le a római repülőtéren, ahonnan ilyenkor már csak taxival lehet bejutni a városba. Szállásunk a lehető legolcsóbb és legegyszerűbb volt. Igaz ugyan, hogy így azután „élethalálharcot” kellett folytatnunk a meleg vízért, viszont minden reggel kaptunk narancslekváros kenyeret, és - ami a lényeg - a Termini pályaudvar utcájában lakhattunk. Innen közelíthető meg minden a lehető legjobban. Első napunkat a Vatikán megtekintésére szántuk. Fura dolog tudni, hogy annak idején a pápák a Szent Péter-bazilikáért, a ráfordítandó pénzek fedezeteként bocsátották ki a búcsúcédulákat, és részben ezért indult el a reformáció. Mégis: a Szent Péterbazilika mint épület - páratlan. Mint ahogy a múzeum is az, műkincseinek garmadájával. (Ottjártunkkor a múzeumban külön rész mutatta be Pál apostol életútját. Látogatásunkkor a G8-csúccsal kapcsolatos biztonsági intézkedések miatt nem juthattunk fel a bazilika kupolájába, de ezt az utolsó napon pótoltuk.) Másnap az ókori Róma előtt tisztelegtünk, megnézve a Colosseumot, Titus és Constantinus diadalívét, a Palatínust, mindazt, ami az ókori Rómából maradt. Fárasztó, de felemelő érzés járni egy „birodalom romjain” Vasárnap a helyi német evangélikus gyülekezetben nagy örömmel fogadtak bennünket. Az igehirdető, dr. Jens-Martin Kruse arról beszélt, hogy mi, akik a világ minden tájáról érkeztünk (a gyülekezetben vasárnapról vasárnapra több a turista, mint a helyi gyülekezeti tag), egy „kezdődő gyülekezet” vagyunk, akik majd innen hazatérve folytathatjuk az építőmunkát. Rómában, a katolicizmus bölcsőjében közösen venni úrA Sixtus-kápolnában vacsorát német ajkú evangélikusokkal igazán rendkívüli élmény volt. Az istentisztelet után következett a német gyülekezetekben elmaradhatatlan „kaffee-kuchen” (kávé- és süteményfogyasztással egybekötött kötetlen beszélgetés), amelyre minket is szeretettel invitáltak. Délutánunkat „spontán szieszta” töltötte ki, vagyis ekkora már úgy kimerült mindenki, hogy egyszerűen pihennünk kellett. Estére azonban még szerveztünk egy „vasárnapi programot”, megtekintve a Santa Maria Maggiore-bazilikát és a Lateránt, vagyis a pápák római palotáját, illetve a környékét. (A Lateránt az 1871. május 13-i törvény nyilvánította - a Vatikánnal és Castelgandolfóval egyetemben - az Olasz Királyság területén kívül állónak. A római Iáiéra«/ családról a császárságra szállott birtokot Eausta, Nagy Konstantin felesége ajándékozta a római püspöknek, így lett a pápák székhelye. A mellette levő templomban tartották az öt lateráni zsinatot.) Hétfőnket a belvároson kívül eső Szent Pál-bazilikában kezdtük, amely szinte minden tekintetben különbözik a többi római székesegyháztól. Kerengője, az udvarára ültetett pálmafák és belül az összes eddigi pápa portréja teljesen egyedivé teszi. Pál apostol évében ott álltunk a temploma udvarán a szobra tövében - utunknak talán ez volt az egyik csúcspontja. (Bár kétségtelen, hogy a délutáni program - a tengerparti strandolás - a huszonéves korosztály számára méltó ellenfele minden kulturális emelkedettségnek.) A város további nevezetes helyeit - a Trevi-kutat, a spanyol lépcsőt... - hétfő esti városnézésünk során jártuk végig, míg el nem érkezett az utolsó nap, hogy a Szent Péter-bazilika kupolájában végre felcsendülhessen az „Erős vár”..., és Rómából - mintegy utolsó képként - szívünkbe zárhassuk a Pantheont. (Jóllehet ez utóbbit már a hetedik századtól keresztény istentiszteletek céljára használták, a Római Birodalom korából talán épp ez az eredetileg pogány templom maradt fenn legépebben.) Hazaút. Éjfélkor landolás, autózás, hajnali negyed négykor érkezés Soltvadkertre. Sokan most bizonyára azt kérdezik, tudom-e jó szívvel ajánlani ezt a sűrű programot. Tiszta szívemből. Róma kultúrkincsei páratlanok, az út ökumenikus kapcsolatépítésnek is felfogható, és természetesen aktív pihenésnek, nyaralásnak is kiváló. Az amúgy is jó ifjúsági közösségünket mindenesetre tovább építette. Ezt a tempót és ennyi programot öt napba sűrítve azonban főleg fiataloknak ajánlom. Azoknak, akiknek van hálózsákjuk, akiknek jó a fapados repülő, akiket nem zavar, ha nincs meleg víz. így egy hétre elég kétszáz euró, a repülőjegy pedig annál olcsóbb, minél korábban megvásárolják. Cserébe azonban élményekben, benyomásokban, hitben gazdagodhat az ember. Velünk legalábbis ez történt. Ha valaki indíttatást érez magában hasonló útra, a soltvadkerti evangélikus ifjúság Rómában járt tagjai szeretettel ajánlják fel segítségüket. ■ Homoki Pál A Colosseum „nézőterén” - a császárok tribünjén
