Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-02 / 31. szám
6 41 2009- augusztus 2. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Operaházak a messzeségben Jegyzetlapok (Napló, 2009) Evangélikusok Nagyváradon. Mátyás Attila, a fiatal lelkész kalauzolja a vendégeket. Nagy szeretettel beszél az elődökről, Maternyi Ernőről, aki a legnehezebb időben kovácsolta erős közösséggé a váradiakat. 1907-ben sikerült, nagy áldozattal, felépíteni a templomot és az iskolát. Később a lakást is. A zsarnoki elnyomás alatt bátor prédikációival Deák Ödön tartotta össze a lelkes gyülekezetét. Mátyás Attila büszkén mutatja Isten házát, a rozsdabarna tornyot a két kisebb csúccsal. „Csoda, hogy megmaradtak” - mondja egy idősebb férfi azok közül, akiknek a kilencvenes évek előtt minden napjukat a félelem árnyékolta be. De élnek, és boldogan éneklik a „lépesméz-ízű” zsoltárokat. Jelenleg hétszázhetven lelket számlál a gyülekezet, ebből ötvenhat német nyelvű tag jár istentiszteletre. Az óvodában is mosolyos, vidám gyerekek játszanak. Mátyás Judit, a feleség mondja búcsúzáskor: „Az egyetemes keresztény jelleg dominál nálunk. Azt akarjuk, hogy mindenki jól érezze magát, mint egy nagy családban.” * * * Szilágyi István már túl van a hetvenen. A Kolozsváron élő Kossuth-díjas író elbeszélések és riportok után 1974 őszére készült el első regényével. A Kő hull apadó kútba igazi sikert hozott számára. A majdnem hétszáz oldalas következő regény, az Agancsbozót még finomabb szövésű. Itt is, mint az előzőekben, keresztül-kasul bolyong a történelem útvesztőiben. A Hollóidő (2001) lezárja az író több évtizedes lázas múltvallatását. Tragikus helyzetek, történések százféle válfajából épül fel hatalmas kötete, s bomlik ki mondanivalója: nem a halál az emberi lét tragikuma, csak az értelmeden halál az, mely céltalan, sodródó életek végére tesz pontot. A jeles író születésnapján nem fukarkodtak a barátok, a kritikusok a dicsérettel. Nekem egy idős tanító szavai tetszettek a legjobban: „A magyar nyelv erdőzúgását hallani Szilágyi István könyveiből.” £ * « Barátság. Van-e még barátság a világban? Az életemben? Fiatalon azt hittem, van, és mindet meg tudom tartani. Ma, annyi évtized elteltével, úgy hiszem, barát csak kevés van, és azok is lassan elfogynak mellőlem. Ez a kapcsolat bonyolultabb és fájdalmasabb, mint a szerelem. Adni és szüntelenül kapni akar. A barát csalt adhat. Ez kemény és férfias kapcsolat, szavak nélkül is érteni egymást. Ritka, mint a fehér holló. # * # Latinovits-kiállítás. A Színészkirályra emlékezett a Várnegyed Galéria fényképek, személyes tárgyak, filmek, hangfelvételek és színházi relikviák segítségével. A művészpár, Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán boldogságát és fájdalmát villantotta föl a fotósorozat, amely az Endrődy utcai otthonukban készült. Nem felejtettük el közös fellépéseiket, de jó volt újra látni a gyorsan tovatűnő időben: Vány a bácsi, Kárpáthy Zoltán, Szindbád, hogy a legismertebbeket soroljam. A tárlóban műszaki rajzokkal illusztrált kopott füzet emlékeztetett az egykori építészhallgatóra. A jegyzetlapokon a Ködszurkáló első fogalmazványa; a Krúdy világa című nyitott könyvben a színésznő beírásai. A sarokban a veszprémi ikonos díszlet, mögötte korabeli kritikák és újságcikkek... Fájó-szép találkozás volt ez: bementünk, elhallgattunk, néztünk és olvastunk. Csend volt, és mindenki a saját emlékeit idézte föl, a neki legkedvesebbet. * Mexikó. Halottak napja. Két napig tart: tánc és zene reggeltől estig. Először a fiatalon elhunytakra emlékeznek, azután következnek az öregek; rájuk emlékezve egy szál virággal a kezükben egy pillanatra elcsendesednek. Az ünnepnek ősi indián gyökerei vannak, onnan a vidámság és a tarka ünneplőruha. Belém villan a mi gyászunk, a mi novemberi gyertyagyújtásunk a késő alkonyaiban. A dérverte temető, a csönd, a néma férfiak és nők a sír körül. Csupa fekete szomorúság és föltámadó emlék évszázadok óta. ■ Fenyvesi Félix Lajos ^ Az operabarátoknak általában megrögzött szokásaik vannak. Szeretnek ugyanazon a helyen ülni, s többnyire kedvenc operáik köre is véges. Néhanapján megnéznek vagy meghallgatnak ugyan egy-egy kevésbé ismert darabot, de ezek az előadások általában nem borítják fel az addigi kedvencek listáját. Az operaturizmus némileg tágítja a horizontot, de ez is csak az öreg kontinenst érinti, a salzburgi vagy bayreuthi fesztiválon látottak-hallottak életre szóló élményt jelenthetnek. A távolabbi operaházakról kevés szó esik. Talán kivétel a New York-i Metropolitan, amelyet rendszeres operaközvetítései tettek világszerte ismertté. A többi híres észak- és dél-amerikai operaházat viszont továbbra is az ismeretlenség köde veszi körül, s ekkor még csak a két földrész intézményeit vettük lajstromba. Pedig gyakran érik az embert meglepetések. Egy film forgatásának szünetében látogattam el a tuniszi városi színházba, s rögtön ritkaságba botlottam: Pergolesi és Paisiello azonos témára írt operáit, az Úrhatnám szolgálóit hirdették a plakátok. Az előadást a Tunéziai Olasz Intézet segítségével állították színpadra, s Damiana Mizzi és Angelo De Leonardis személyében ismert dél-itáliai művészek emelték a bemutató fényét. A darab áthozatala Bariból bátor kezdeményezés volt, hiszen az egyező téma feldolgozása akár unalmas is lehetett volna, de az életvidám rendezés s az opera buffa önfeledt játéka kellemes estét szerzett a szépszámú nézőközönségnek. A tunéziai operakultúra szerepe, noha a francia érában fénykorát élte, a szabadság kivívása után egyre csökkent. De e kevés is figyelemre méltó: a turisták kedvéért minden évben az El Djem-i arénában mutatnak be operát (idén a Traviatát), s a fővárosban is rendeznek alkalmi előadásokat. Tuniszban máskor is találkozhattam csemegékkel, az elmúlt évben például Delibes Coppélia című balettjét élvezhettem. Megfogott mindkét előadás hangulata: a karót nyelt európai közönség helyett igazi déli, temperamentumos publikum váltott ezekre belépőt. Legfeljebb engem zavart, ha néha megcsörrent a mobil, s a cserfes telefonáló előadás közben tíz embert felállítva hagyta el a termet, s tért vissza, miután kibeszélte magát. * * * Az afrikai operajátszásról legtöbbünknek a Kairói Operaház jut eszünkbe. Verdi a Szuezi-csatorna megnyitására írta Aida című operáját, s 1871-ben mutatták be az egyiptomi fővárosban. A Hanoi Operaház Maga az épület 1971-ben leégett, az új operaházat, a modern arab építészet alkotását 1988- ban adták át a publikumnak. Az elmúlt száz évben a kairói operabarátok külföldi társulatok vendégjátékát élvezhették, az első hazai társulatot 1952-ben alapították. Az arab nyelven előadott első művek között Lehár Ferencnek A víg özvegyét és Verdi Traviatáját jegyezték fel a krónikák. A jelenlegi társulat méltó az új dalszínházhoz, magas színvonalon interpretálja az operairodalom legjavát harmincnyolc szólóénekessel. * # * * A távol-keleti operafellegvárak között Tokió áll a sor élén, a főváros két operának ad otthont. A háború utáni magas szintű japán zenei képzés kedvezően hatott e színházak színvonalára is, s a gazdasági fellendülés az intézménynek szilárd hátteret biztosított. így nem meglepő, hogy a sztárénekesek egymásnak adták a kilincset: a hatvanas években többek között Carlo Bergonzi, Gabriella Tucci, Kónya Sándor turnézott szívesen Tokióban. á Nagyon művelt és kifinomult a japán közönség - emlékezik Marton Zoltán, Marton Éva férje és menedzsere. - Éva többször is nagy sikerrel szerepelt a japán fővárosban. Különösen emlékezetes az 1990-es Salome-előadás, amelyet Seiji Ozawa vezényelt, de Fidelio-, Turandot- és Tosca-alakítása is jó kritikát kapott. * * # A Szöuli Operaházról egyre több információ jut el Európába. A társulat székhelye az 1993- ban épült Szöuli Művészeti Központban van, a négyszintes operateremben kétezer-kétszáz néző élvezheti az előadásokat. Egy operát két hétig játszanak folyamatosan. Idén, a második félévben hét művet tűznek műsorra. Lukács Gyöngyi 2007 őszén Lady Macbethet énekelt e falak között, emlékeiről a napokban egy barcelonai Turandot-előadás előtt nyilatkozott az Evangélikus Életnek:- Partneremmel, Alexandru Agachével egyedül voltunk vendégművészek, a többi szerepet koreai énekesek alakították. Kiváló művészeik vannak, legtöbbjük olyan híres professzoroktól tanult Olaszországban, mint Carlo Bergonzi vagy Giulietta Simionato. A hazatértek viszont kötelességüknek érzik, hogy továbbadják tudásukat, így az opera bővelkedik felkészült énekesekben. Meglepő a művészek alázata és tudásvágya, ottlétem alatt is sokan fordultak hozzám szakmai kérdéseikkel. Tokióhoz hasonlóan figyelemre méltó a színházban uralkodó fegyelem. Külön kell szólnom a közönségről, nagyon lelkes és zeneértő publikumot ismertem meg Szöulban. * * J* Természetesen más távol-keleti országokban is meghonosodott a műfaj, Manilának saját operatársulata is van (Marton Éva húsvétkor az Evangélikus Életnek adott interjújában egy karácsonyi Tosca-előadást említett, kuriózumként szólva az uszoda partján rendezett karácsonyi ünnepségről). Szingapúr operaélete két évtizede vett új lendületet, amikor 1991- ben megalakult a Lyric Opera társulata. A multikulturális városállam ráadásul az új évezredben egy remekbe szabott kulturális centrummal, az Esplanade-del gazdagodott, ahol számos klasszikus zenei koncertet és operaelőadást is rendeznek. * # * Más távol-keleti országokban csökkent az opera szerepe. Erre a tipikus példa Vietnam. A Hanoi Operaház 20..század elején épült palotája impozáns: a Broger és Harloy tervezőiroda a Párizsi Nemzeti Operát vette mintájául, nézőterén kilencszázan foglalhatnak helyet. Magára a műfajra viszont már csak nevében utal. Noha Vietnam zenei élete igen gazdag, s a nyugati zene is méltó helyet foglal el a hangversenyéletben, az operaélet már jóval szegényebb. Csak elvétve játszanak teljes operát, s az áriahangversenyek is igen ritkák (újévi koncert), viszont klasszikusbalett-előadásokat gyakrabban rendeznek. «s S végül a világ másik oldaláról, Ausztráliáról és Új-Zélandról sem szabad megfeledkezni. Az Új- Zélandi Opera - kevés bemutatóval s főleg vendégművészekkel - Auckland és Wellington közönségét is kiszolgálja. Idén tavasszal Rossini Olasz nő Algírban című operáját tűzték műsorra, ősszel pedig Csajkovszkij Anyeginje lesz látható. Az előadásokon a Vector Wellington Zenekar és az Aucklandi Filharmonikus Zenekar működik közre. Lényegesen többet beszélnek a sydneyi operaházról. A világ leghíresebb épületei között tartják számon, s csodálói talán nem is tudják, hogy milyen előzmények után épült meg. A pályázatot már 1954-ben kiírták, s a nyertes Jorn Utzon dán építész lett. A történet botrányok sorozatával folytatódott, végül évtizedes viták után 1973-ban avatta fel az épületet II. Erzsébet angol királynő. A tengerparti épületegyüttes kagylót, illetve vitorlást szimbolizál, s az évek során a város jelképe lett. Sajnos külső és belső megjelenése között igencsak tetemes a különbség: a belső kialakításra fordítható pénzt a gigantikus építkezés felemésztette, s a színházterem egy közepes színvonalú kultúrházra hasonlít. Az ausztrál operaélet szereplői közül az operabarátok általában Joan Sutherland drámai koloratúrszoprán művészetére emlékeznek. Sutherland az európai és amerikai operaszínpadok dívája volt, s Pavarotti egyszer az „évszázad hangjának” is nevezte. Az eltelt harminc év alatt tehetséges fiatal nemzedék folytatta a hagyományokat, s élénk operaéletet teremtett az ausztrál városban. 1999-ben magam is ellátogattam egy Tosca-előadásra. Sajnos azon az estén a társulatnak éppen nem a tehetségesebb fele énekelt... ■ Csermák Zoltán Szingapúr - kilátás az Esplanade kulturális központból
