Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-02 / 31. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2009. augusztus 2. ► 5 Határeset, avagy van határ, vagy nincs határ? Izland a szomszédban A keresztény közösség és az európai távolságok ► A láthatatlan kéz ismét egymás mellé helyezte a gazdasági hírekben szokatlanul gyakran együtt szereplő két országot, Izlandot és Magyarországot. Az Európai Egyházak Konferenciájának tizenharmadik nagygyűlésén, július 15. és 21. között a franciaországi Lyonban a magyar evangélikus delegáció közvetlen szomszédja Izland lutheránus püspöke volt. Két hasonló méretű, közös hitvallású egyház (Izland háromszázezres lakosságának több mint nyolcvan százaléka az Izlandi Evangélikus Egyház tagja), mégis teljesen különböző helyzetben vannak: míg az egyik háromszázalékos kisebbség, a másik államegyház. Ordass Lajos magyarra fordította az izlandi nemzeti hős, Hallgrímur Pétursson Passiói énekek című verseskötetét. Az európai ökumenikus mozgalom hálója ilyen szálak sokaságából szövődik. A kicsi, de élő kapcsolatok hálója látszik működni, mert a világ hatalmasat változott fél évszázad alatt. Az elmúlt ötven év eufóriája a múlté. A vasfüggöny túloldalára tekintés romantikája nincs többé. Európa legnagyobb része egységes, ahol az egymással versengő érdekek diktálnak. Az ökumenében egy ideje hűvös szelek fújnak, Rómától Moszkváig. A gazdasági válság komoly spórolásra kényszeríti a korábban végtelen erejűnek tűnő nyugati egyházakat is. Korábban szegény, elnyomott keleti egyházak mára államegyházak lettek, politikai szövetséggel, pompával és állami dotációval. Nagy fordulatok történtek, melyeket fel kell dolgozni. E folyamat keretében az Európai Egyházak Konferenciáját olyan szervezetté szükséges alakítani, mely képes a keresztény egyházak hangját képviselni az egységes Európában. Ez a hang nem mindig feltétlenül népszerű a széles társadalom körében. A nagygyűlés felvállalta ezt az őszinte hangot több vonatkozásban is, a környezetvédelemtől a roma kisebbséggel kapcsolatos feszültségekig. Központi szerepet kapott a menekültek helyzete. Az egyházak erős bibliai alapokra építve egyértelműen a menekültek, idegenek mellé álltak Lyonban. Ezt jelképezte az az ötvenedik születésnapi ajándék, melyet az újonnan beépülő, európai migránsokat képviselő szervezet, a Churches’ Commission for Migrants in Europe (CCME) adott át: egy menekülteket szállító, Európa partjainál összetörött hajó darabját. Európa nem zárulhat be a globális világban és az európai kereszténység sem. A távoliak sokszor hozzánk hasonlóbbak, mint a közeliek, legyen az gazdasági válságtól sújtott izlandi vagy kisebbségi olasz evangélikus egyház. A közeliek pedig alapvetően különbözhetnek tőlünk, elég például a román ortodox egyház helyzetére vagy a nagygyűlésen is előkerült szlovák nyelvtörvény ügyére gondolnunk. Az európai integráció hálóját komoly hullámok teszik próbára. Összekötő és szétválasztó tényezők egyaránt lehetnek az egyházak. Kérdés, melyik szerep lesz az erősebb. Lyon a római idők óta egyházi központ is. Itt máig él a 2. század negyvennyolc keresztény mártírjának emléke. Ennek a kornak kiemelkedő személyisége a keleti és nyugati egyház által egyaránt szentként tisztelt Ireneus püspök. A Kis- Ázsiából származó Ireneus a keleti világból, a mai Törökország területéről került a nyugatiba, és tudott a béke követe lenni még a keresztényüldözés idején is. Ez az egyesítő keresztény szellemiség a ma Európájának alapját képezheti. Izland és Törökország egyaránt az Európai Unióba igyekszik. A nagy megosztást a nagy integráció váltotta fel. A határok kifelé tolódnak, és kérdés, hol állnak meg. Európa egyházai ebben az új világban keresik helyüket. ■ Szabó B. András A Európai Egyházak Konferenciájának 13. nagygyűléséről összefoglaló tudósítást lapunk múlt heti számában közöltünk. Magyar egyházi vezetőkkel találkozott a New York-i főrabbi Budapesti látogatása keretében magyar egyházi vezetőkkel találkozott július 23-án Arthur Schneier New York-i főrabbi. Az Egyesült Államok ideiglenes ügyvivőjének rezidenciáján zajlott ebéden szóba került az egyházak nemzetközi szerepvállalása a válság idején, továbbá a magyarországi egyházak és a kormány viszonyának alakulása. A nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Schneier főrabbi jól beszél magyarul. Gyermekként ugyanis 1939 és 1945 között - miután családjával együtt menekülnie kellett Bécsből - a kárpátaljai Kőrösmezőn élt, ahol nagyapja rabbiként szolgált. A kötetlen eszmecserén dr. Fabiny Tamás püspök a Keresztény-Zsidó Társaság ügyvezető elnökeként tájékoztatást adott arról a tudományos és gyakorlati együttműködésről is, amely a hazai keresztény egyházak és a zsidóság között jelenleg folyik. ■ Fabiny Tibor Az Evangélikus Élet 2009. július 19-i száma a 10. oldalon hozta Németh Zoltán evangélikus lelkész Határ Isten és ember között című meditációját, amely eredetileg a Határ menti meditációk című kötetben jelent meg (Luther Kiadó, Budapest, 2008). Értem én a szerkesztői jó szándékot, hogy a határnyitás huszadik évfordulója körül egy „ütős” és esztétikailag is igényes meditációt kívánt megjelentetni. Sajnálatos azonban, hogy hetilapunk munkatársainak ezúttal elkerülte figyelmét a Lelkipásztor című lelkészi folyóiratunk 2008-as évfolyama. Ott ugyanis ez a meditáció a 2008/7. szám első oldalán már megjelent. Az újraközlés természetesen még nem lenne baj. Ám ugyanezen évfolyam 11. számának 421. oldalán olvasható Gémes Istvánnak „Tisztelt Főszerkesztő Asszony! Kedves Marianna!” címmel egy igen határozott írása, amely így kezdődik: „Szeretnék tiltakozni a Lelkipásztor 2008/7. száma első oldalán közölt írás legelső mondata ellen.” Gémes István tézise: „...ez nem igaz.” Tudniillik Németh Zoltán írásának az az állítása, hogy lényegében nincs határ Isten és ember között, mert az Isten határtalan, s „ha mégis valamiféle határokat látunk, azok a mi emberi határaink" Gémes mindezt istenkereső emberként, a vallásokkal foglalkozó tudósként, a görög drámák szeretőjeként, az Ótestamentum olvasójaként s végül, de nem utolsósorban: Jézus tanítványaként fejti ki. A rövid, de tartalmában igen gazdag olvasói levélnek csak az utolsó bekezdését idézem: „Jézus tanítványaként mondom: ez nem igaz. Különben érthetetlen lenne 1 Tim 2,5: »Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között...« Fölösleges lenne a jézusi kenózis, az inkarnáció, s elvesztené értelmét az imádság és a kegyelem királyi széke elé való járulásra való felhívás. Ez a mondat így nem igaz.” Gémes István Németországban élő evangélikus lelkész, teológus; az elmúlt év őszén Károli Gáspár-díjat adományozott neki a Oktatási és Kulturális Minisztérium. Nincs tudomásom arról, hogy a hivatkozott meditációval kapcsolatban lelkészeink vagy teológusaink tettek volna hasonló észrevételt, vagy valamilyen formában hozzászóltak volna e vitához. Egyházunk teológiai berkeiben beszédesen néma csend honol. Oly nagy csend, hogy még hetilapunk szerkesztői sem emlékeztek arra, hogy néhány hónappal ezelőtt valaki már határozottan megszólalt ebben a kérdésben. Egyházunkban a teologizálásnak ma sajnos nagyon alacsony az árfolyama. Az esztétizálásé már valamivel magasabb. Azt ma nem szokás vizsgálni, hogy egy állítás igaz-e. Elég, hogy szép, tetszetős legyen. Németh Zoltán írása valóban szép és tetszetős. Sőt: nagyszerű. Csak egy baj van vele: ez így nem igaz. (Én is megjelentettem volna, mondjuk, egy bölcsészek számára írt folyóiratban. Mert hát a szerzői szabadságot tiszteletben illik tartani, s egy világi fórumon tényleg „nincsen határ” teológusok és bölcsészek között, s egy bölcsészlapban különösebben nem számítanak mázsás teológiai tévedések.) Egy lelkészi szaklapban s egy egyházi hetilapban azonban van egy benső norma, ha úgy tetszik: határ. Itt bármit, bárkinek, bárhogyan már nem (lenne) szabad leírnia. Gondoljunk csak arra: ha egy sebész fél milliméterrel eltéveszti a vágást, az a beteg számára végzetes lehet; ha egy zenész elvéti a hangot, tönkremegy a koncert. Akkor a teológiában miért ne lehetne norma? Itt talán mindent szabad? Elég, ha tetszetős a megfogalmazás? Alig hiszem. Németh Zoltán egyik csúsztatása, hogy a határt azonosítja a korláttal, s ezzel máris azt sugallja, hogy aki az Isten és az ember közötti határról beszél, az korlátolt lény, mert Jézus határátlépéseinek helyein ma „nagy vallásos tisztelettel övezett és védett határköveket” állít. A szerző kétségtelenül vonzó gondolatmenete egy ma sokak számára divatos Jézus-képet jelenít meg: lám, Jézus minden határt átlépett (férfi és nő között; bűnös és bűntelen között; hívő és hitetlen között; gyermek és felnőtt között; törvény szerint élő és törvényen kívüli között; tiszta és tisztátalan között; méltó és méltatlan között), s a „határkövekkel övezett” kereszt felé vezető út azt jelenti, hogy „mi is bátran lépjük át őket”. Gémes Istvánnal együtt én azt mondom, hogy ez a sok részigazságot is tartalmazó divatos „jófej-Jézus-kép” ilyen formában, összességében nem a Biblia, nem a hitvallásaink, nem az egyház hitének a Jézus-képe. Azt is mondom, hogy Feuerbach tézise köszön itt vissza: ez a mai ember önmaga képére teremtett Jézus-képe. Ez a Jézus azért szimpatikus, mert ő olyan, mint én vagyok. Azt is mondom, hogy Németh Zoltán Jézusképe alapvetően romantikus Jézus-kép. Mit jelent ez? Évtizedek óta tanítom az egyetemen bölcsész diákjaimnak T. E. Hulme Romanticism and Classicism című tanulmányát, amelyben T. S. Eliot kortársa, a 20. század elején élt angol irodalomtudós szemléletesen állítja szembe a „romantikus” és a „klasszikus” gondolkodásmódot. Rámutat a két szemléletmód különböző istenképére is: a romantikus gondolkodás számára nincsen határ, hiszen az ember maga is Istenné válhat. Ezzel szemben a klasszikus gondolkodás mindvégig ismeri a különbséget Isten és az ember között. Az Isten: Isten; az ember: ember. Talán arra még emlékszünk Luthertől, hogy a megkülönböztetés képessége tesz minket teológussá. Abban igaza van Németh Zoltánnak, hogy Jézus a földi életében sok, ember által támasztott korlátot és kreált határt átlépett. De az Atya Atyaságát a vele egylényegű Fiú mindvégig tiszteletben (!) tartotta, s mindvégig tudatosította, hogy van, ami csak az Atya hatalmában van (Mk 13,32). A romantikus szemlélet csak Jézus „személyét” látja, addig nem jut el, hogy értelmezze az ő „művét”. Jézus nem egyszerűen a személyében volt (de láttuk, itt is tisztelettudóan!) határátlépő. A legnagyobb határzárnyitás Jézus Krisztus „műve”, az ő kereszthalála és a húsvéti feltámadás volt. A keresztet - a szerző gondolatmenetével szemben (!) - nem az ember (Pilátus, a rómaiak, a zsidók) állította, hanem az Isten. Nagy különbség! 2 Kor 5,18-21 értelmében nem büntetésből, hanem szeretetből. Azért, hogy „lecserélje” a bűnei következtében önmagát megkötöző, majd odaszegező embert a Másikkal (vö. a görög „katallagé” jelentését!), az ő egyszülött Fiával. A nagypéntek és a húsvét misztériuma (amiről a szerző egy szót sem ejt!) a valódi, igazi határzárnyitás, határátlépés. Az ortodox húsvéti liturgia erről így énekel: „A pecséteket sértetlenül hagyva feltámadtál a sírból, óh, Krisztus, aki a Szűz zárját születéseddel meg nem bontottad, és megnyitottad nekünk a Paradicsom kapuit.” Lehet, hogy a cikknek emberileg sokan tapsolnak, de csakis erre a győzelmi liturgiára tud az egyház énekével így felelni: „Ámen! Halleluja!” Balról jobbra: Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség rabbija, Fabiny Tamás evangélikus püspök, Jeffrey D. Levine, az Amerikai Egyesült Államok ideiglenes ügyvivője, Arthur Schneier főrabbi, Bölcskei Gusztáv református püspök és Kiss-Rigó László római katolikus megyés püspök.
